Hús-vér emberek a színpadon – Fishing on Orfű

A fesztivál területére lépve újabb történelmi morzsa ötlik a szemünk elé, a Panoráma Kemping bejárata a legvidámabb barakkot idézi, szüleink építőtáboros sztorijai csengenek a fülben a betűtípus, és a szocreál kapuforma láttán, de alatta mindjárt itt a 21. század: okos telefonokkal fotózzák szanaszét egymást a tizenévesek.
Másodszor járunk itt, és örömmel szemrevételezzük idén is a boros standokat – más fesztiválokon megőrülünk a jó fröccs hiányától, de itt nem lesz gond. Az ételek is egész elfogadhatóak, bár a gyrosossal meggyűlik a bajunk: egyből egy nyers csirkemelles trutymóról próbálja elmagyarázni, hogy „nincs annak semmi baja”, majd mikor továbbra sem akarjuk benyelni a nyers húst, hozzánk vágja a hét kilót, és elfordul. Van még min javítani, úgyhogy inkább betolunk egy sültkolbászt.

Lassan gyűlik a nép az MR2-es nagyszínpaddal szembeni domboldalon, szürkül az ég, és szűrődik a Budapest Báros cimbalom hangja is felénk, de már csak a Heaven Street Sevenre érünk át. Tanúi lehetünk, ahogy Szűcs Krisztián megdönti a koncerten való vigyázzban ülés világrekordját, és amúgy egy remek koncertet nyomnak le, rég nem hallott, és az új lemezre készült számokkal megspékelve. Őket a Quimby követi, de olyan hosszan, hogy muszáj átnéznünk az Isten Háta Mögöttre, na meg a Supernemre is  – Papp Szabi fergeteges –, hogy felébredjünk, ugráljunk, menet közben pedig elkapjunk egy vőlegényt és egy menyasszonyt, akik kisebb feltűnést keltve fotózkodnak a néppel.

A Vad Fruttikra azért visszatérünk: a panel proli létet – minden keserédes részletével együtt - hitelesen ábrázoló banda biztos kézzel vájkál az ember gyerekkorában, ahogy azt szegedi barátunk meg is jegyzi. Nagyon komoly video show-val készült a csapat, és a kései óra sem gátolta a masszív rajongókat az ütemes ugrálásban. Nyálaskodás nélkül mondhatjuk, itt nem volt túl sok manír, csak hús-vér emberek a színpadon.

Ezután kezdett miazmássá válni az éjszaka, az egyik ivónál még feltűnt – egy legényes csárdás erejéig — Bödőcs Tibor, a fesztivál „vándorszelleme”, meg Lovasi „Kultúrdiktátor” András, fesztiválatya is, aztán lassan mindenki nyugovóra tért.

A szombat még tartogatta a 30Y-t, a Kiscsillagot, és társaikat, de igazság szerint az egész napot a gyönyörű, erdős dombok alatt elterülő, nagy tó partján töltöttük — a regenerálódás, a mélázás, és a beszélgetés hármas egységében.

A teltház felirat két napon is kikerült a fesztivál kapujára, ám még így is a leginkább emberléptékű és családias happeningről van szó. A dombok között minden — színpad, sátorhely, pult — karnyújtásnyira volt, és a limitált résztvevőszámnak köszönhetően egyszer sem kellett a tömegiszonnyal farkasszemet nézni, vagy öklendezni a vizeletszag miatt. A felhozatal korrekt: a legalapabb magyar zenekarok voltak ott a PASO-tól Péterfy Borin át az Óriásig. Piros pont a FOO-nak, jövőre hozunk horgászbotot is, ígérem.