Három akkord és a vigasság - a Sziget első napja

Egy bizonyos életkor után az ember szeretné a leghasznosabban felhasználni fölösleges energiáit. Ha a Szigetre megyünk, akkor már kevésbé a szentendrei HÉV fullasztó hónaljszagában és az ikonikus bejárati híd tömegnyomorában szeretnénk elkezdeni az ellazulást. Van már jobb megoldás ennél: a belvárosból hajóval is el lehet jutni a szigeti kikötőhöz, kikerülve a tömeget, élvezve a legszebb budapesti panorámát. A nyári délutáni napfényben fürdő, végre hófehér Parlament előtt elhaladva (ahol épp kormányülésen vesz részt az államfő) végül megérkezünk az erdőborította szigetpartra: a fák mögül törzsi ütemek hallatszódnak ki, a sziget-bennszülöttek már hangolnak az ötnapos plasztik misztériumjátékra.

A Sziget olyan, mint az elmúlt öt évben volt, sőt, még olyanabb: ma már végleg átvette az uralmat a nemzetközi fesztiválhadsereg. Szőke, nagy darab árja népek mindenhol, megspékelve a sötétlő latino faktorral. A germán és latin népek tengerében tegnap felül voltak reprezentálva a svédek: talán a skandináv országból érkezett Hives tiszteletére vonultak fel-alá a Sziget központi magja körül.

Előbb azonban a spanyol kommunistáké volt a főszerep: a pár év kihagyás után újra összeállt Ska-P a resistencia jegyében folytatott vörös propagandát a nagyszínpadról. Életművüket ketté kell választani: a zenéjük az össz-európai mulatós muzsika, a sramli, a kocsmazene, a punk és a ska elemeiből áll össze. Elementáris bulizene, lehengerlő tempóval. A közönségben masszív német hölgyek próbálják csípőjüket riszálni, vékonyka spanyol pasik lóbálják ökleiket a magasba, arrébb vörös zászlós torreádornak öltözött figurák próbálják összeolvasztani a sokszínű, és igen véres spanyol hagyományokat magukban. A vidám zenén túl a Ska-P szövegeiben balról előzi a Munkáspártot: ellenállás, antifasizmus, antiglobalizmus, antikapitalizmus, antibikaviadalizmus, antiállatkínzásizmus és még sok-sok antiság jellemzi a hízásnak indult tagokból álló madridi együttest. A nyugati radikális baloldal hagyományainak megfelelően Szabad Palesztinát követelnek a színpadról, miközben Izraelt bíráló számukat adják elő. A túlnyomó részben szőke árjákból álló közönség eközben önkívületben táncol, de ettől még ne tessék rettegni.

A Ska-P-t követő Hives már teljes mértékben apolitikus. A svéd garázsrock zenekar - ha lehet - még keményebb tempót tol, mint a spanyolok. Háromakkordos, hatásvadász rockandrolluk nem szól másról, mint a közönség szórakoztatásáról. A mindig is idióta ruházatukról ismert, jellemzően a fekete-fehér esztétikáját követő svédek ezúttal Napóleon-korabeli uracsoknak öltöztek, a rockolásban azonban nem ismertek tréfát. A felszabadultan őrjöngő közönségben felbukkant egy lófej-maszkot viselő ember, aki keményen kivette a részét a pogózásból. Az öntetszelgő Hives-énekes élvezettel nézte a táncoló úri közönséget, és gyakorlott előadóként minden szám között megtapsoltatta 1. magát 2. a zenekart 3. a közönséget is. Három akkord és a vigasság - foglalhatjuk össze a Hives zenéjét.

A kellően kifullasztó kora esti szeánsz után a poptörténet veteránjai foglalják el a színpadot. A ska egyik ősatyja, a hetvenes években alakult londoni Madness kissé öregurasan építette az angol országimázst. Az öregurasság persze viszonylagos: a Ska-P és a Hives energiabombája után kevesen tudnák tovább emelni a mércét, már ami a sebességet illeti. A Madnesst persze nem ezért kell szeretni: a nyolcvanas évek elejének kicsattanó frissességű bandája a kezdeti ska alapvetések után egy teljesen vállalható popzenekarrá vált. Két tucat slágerszámuk elsősorban Nagy-Britannia elmúlt harmincvalahány évének lenyomata, ennek megfelelően Európa keleti felében inkább csak egy szűk szubkultúra ismeri őket igazán.

A Madness ma egy elegáns, középkorú úriemberekből álló baráti társaság. Öltönyben, kalapban érkeznek a színpadra a jellemzően félmeztelen, csapzott közönség elé, hogy kissé elnehezülten előadják a régi, pattogós dalaikat. Idő kell ahhoz, hogy az előzőleg felpörgetett közönség hozzászokjon a lötyögős tempóhoz, de annyi idő a Madnessnek is kellett az ellazulához. Onnantól a szaxofonos bácsi megvadulva jár körbe a színpadon, majd felmászik a színpad hatalmas rácsfalára is. A vége felé, amikor az igazi instant slágerek, mint az Our House, a House of Fun és a Night Boat to Cairo jönnek, már házibuli jellegű a hangulat. A színpadra végül föleresztenek egy fekete neccharisnyás, piros dresszes kikapós menyecskét is, aki nemes egyszerűséggel kirakja melleit egy pár másodpercre a színpad közepén, majd fogócskát játszik az őt elkapni igyekvő roadokkal a zenészek körül. A közönség eközben vagy a száját tátja, vagy felhevülten ropja a skankinget - vagy mindkettőt egyszerre. Az Őrület zenekar koncertje után mindenki elégedett vigyorral hagyja el a terepet.

Különítményünk női osztaga eközben a világzenei nagyszínpadhoz zarándokolt, ahol Omara Portuondo 2001 és 2004 után harmadszor lépett fel - a legnagyobb örömünkre. A kubai Edith Piaf már nem fiatal; kereken nyolcvanéves, ami egyszerűen hihetetlen; csodálatos hangjával és mélyről jövő, friss örömzenéjével ismét elbűvölte a közönséget az Orquesta Buena Vista Social Clubbal. Sajnos kevesen vannak már közöttünk a Wim Wenders filmjében bemutatott zseniális kubai zenészveteránok közül, viszont a havannai Tropicana egykori táncosnője kitett magáért - a nevükben is. A világzenei színpad előtt a fákról is lógtak az emberek, mi pedig önfeledten táncoltunk a latin dallamokra barátokkal és vadidegenekkel. „A kubai zene a legjobb orvosság. Alkalmas arra, hogy képesek legyünk a kultúrának, és ezzel az emberek lelkének közvetítésére” - mondta egyszer egy interjúban Omara Portuondo. Egyet kell értsünk.

A Sziget sötét éjszakája nem sok programot nyújtott az éjfél után, de a kis Blues Kocsma színpadon belefutunk még egy őrült fickóba. Lord Bishop Rocks, a hatalmas darab new yorki fekete gitáros-énekes autentikus blues-hard rockot tol bohém zenésztársaival a maroknyi közönségnek. A számok között és alatt egy egész viszkisüveget letoló, öblös hangú feka valahol Hendrix és Lenny Kravitz között lavírozva játssza gyökérrockját, miközben beszól hol a vébét nyerő spanyoloknak (Spain can suck my black dick) vagy a popsztároknak (Lady Gaga gonna kill your ears). A ráadás előtt végigitatja viszkisüvegéből a közönség száját tartó első sorát, aztán még szétcsúszva, a számot gitárán szétszólózva előadja a Knockin' On Heaven's Doort. Micsoda snassz és közhelyes búcsú - mondhatnák a sznobok -, de aki ott volt az megérezte: Lord Bishop úgy jó, ahogy van, egy tökéletesen tökéletlen, böszme feka gitáros-énekes a Nagy Almából.