Félnivalója kétféle rezsimnek van Donald Trump új világában: az Egyesült Államok nyílt ellenségeinek és azoknak, akik nem beszélnek Trump nyelvén.
Amikor október 10-én María Corina Machado, a venezuelai ellenzék legprominensebb tagja Nobel-békedíjat kapott, talán még senki nem gondolta volna, hogy ez már jelent valamit. Az Egyesült Államok és Venezuela konfliktusa klasszikus végeláthatatlan történetnek tűnt.
A Nicolás Maduro kommunistái által a falnak vitt venezuelai gazdaságot az USA 2017 óta pénzügyi, majd 2019 óta kifejezetten az olajipart célzó szankciókkal szorongatta meg. A 2024-es volt a második választás, amelynek az amerikai adminisztráció nem csupán a bizonyíthatóan elcsalt végeredménye elismerését tagadta meg a venezuelai rezsimtől, de egyenesen elismerte az ellenzéki jelölt győzelmét. Úgy tűnhetett, hogy mindez a végtelenségig folytatható, és Caracas bármekkora hazai és amerikai nyomást ki tud mozogni. Aztán egyszer csak valami megváltozott.
Donald Trump kormányzata már júliusban globális terroristacsoportnak nyilvánította a Cártel de los Soles nevű bűnszervezetet, és Madurót annak vezetésével vádolta meg. Augusztustól hosszú, tömött sorokban érkeztek az amerikai hadihajók, vadászrepülőgépek és csapatok a karibi térségbe, Venezuela köré. Szeptembertől rendszeresek voltak a halálos kimenetelű amerikai rajtaütések a drogot és kartelltagokat szállító hajókon a dél-amerikai ország körül. És mire Machado megkapta Nobel-békedíját, már zajlott a CIA fedett művelete – ezt Trump október 15-én ismerte el –, amelynek eredményeképpen január 2-án sikerült kiemelni az elnököt a Miraflores-palotából amerikai vérveszteség nélkül, 70-80 áldozattal, akik többnyire venezuelai és kubai testőrök voltak. Január 3-án az amerikai vezetés sajtótájékoztatón jelentette be céljait: Trump állítása szerint egyelőre ők fogják „vezetni” Venezuelát, ebben pedig együttműködik velük az ideiglenes államfő, Maduro volt alelnöke, Delcy Rodríguez. Maduro politikai története ezzel véget ért, neki innentől már csak büntetőjogi története van – január 5-én a manhattani szövetségi bíróságon ártatlannak vallotta magát drogkereskedelem vádjában.
Venezuelában ezzel egy hosszú és nehéz rendszerváltó folyamat vette kezdetét, amellyel egyetértenek mind a Madurót 2024-ben 70 százalékban leszavazó helyiek, mind – s ez amerikai belpolitikai szempontból sem közömbös kérdés – a több millió, főleg az Egyesült Államokban élő venezuelai emigráns.
Az Egyesült Államok nyomásgyakorlási képessége továbbra is óriási,
hiszen Venezuela olajexportját az amerikai haditengerészet teljes egészében blokkolja, és sorozatosan vadássza le az országban olajat tankolni megkísérlő orosz és egyéb hajókat.
Olajexport nélkül márpedig Venezuelában nincs pénz semmire, a rendszer egyetlen működő része, az erőszakszervezet fenntartására sem – így aztán végső soron Rodríguezéknek tényleg úgy kell táncolniuk, ahogyan az Egyesült Államok fütyül, vagy legalábbis hasonló ritmusra. Ennek megfelelően a rezsim ösztönszerű első reakciója, a karhatalom Maduro eltávolításán örömködők elleni bevetése után elindult a lazítás is: elkezdték szabadon bocsátani a politikai foglyokat, és minden valószínűség szerint valamiféle megállapodásra jutnak majd az amerikaiakkal az olajkitermelést illetően.
Hogy mik az irányok, arról mind Donald Trump, mind Marco Rubio külügyminiszter világosan beszélt: az elnök célja az, hogy „rendbe tegyük az olajat, rendbe tegyük az országot, visszahozzuk az országot, és aztán választások legyenek”; Rubióé pedig, hogy legyen vége a drog és az illegális migránsok beáramlásának az USA-ba, valamint szűnjön meg az országban az iráni jelenlét.
Múlt pénteken a Fehér Házban Donald Trump csúcstalálkozót tartott a legnagyobb amerikai olajcégek vezérigazgatóival, hogy megtárgyalják, mit tehet a szövetségi kormány és a hazai olajipar közösen az amerikai cégektől elkonfiskált, majd kommunista félrekormányzással lerohasztott venezuelai olaj-infrastruktúra feljavításáért és a termelés felfuttatásáért. Trump biztonsági garanciákat és befektetési támogatást is ígért a kockázatos venéz iparba visszatérni hajlandó cégeknek.
Bár közvetlen támadás a venezuelai művelet kapcsán Kubát nem érte, az, hogy egyetlen valódi latin-amerikai szövetségesével mi történik, alapvető fontosságú az Egyesült Államokkal 1959 óta dacoló szigetország szintén kommunista rendszerének túlélése szempontjából. Kuba már a hidegháború alatt „cukros bácsira” szorult (bizonyos értelemben szó szerint, hiszen főleg a Szovjetunióba irányuló cukorexportból tartotta fenn magát), s a rendszer anyagi értelemben vett fenntartása szempontjából kardinális a Havanna és Caracas közötti szövetség, amely Hugo Chávez 1999-es hatalomra kerülésével megköttetett.
A nemzetközi szankciók által sújtott, minimális hazai kitermeléssel bíró Kuba napi több tízezer hordónyi olajat kapott lényegét tekintve ingyen Venezuelától, hogy a gyenge egészségügyi infrastruktúrát orvosok, a politikai rendszer fennmaradását pedig testőrök odaküldésével, illetve titkosszolgálati együttműködéssel segítse. A venezuelai állam magatehetetlenségének intő jele volt, hogy a január eleji rajtaütéskor Maduro harminckét kubai testőrét ölte meg az Egyesült Államok – a hatalom tehát már a legbizalmibb feladatot sem tudta Kuba nélkül ellátni.
A kubai vezetés népszerűsége saját népe körében a venezuelaiéhoz hasonlít, és a venezuelai diaszpórához hasonlóan a Marco Rubio szűkebb pátriájában, Dél-Floridában élő kubai kivándorlók is ki vannak éhezve Fidel Castro utódja, Miguel Díaz-Canel bukására. A nagy kérdés az, hogy volt-e amerikai–kínai–orosz megállapodás a venezuelai beavatkozás mögött. Ha Trump Madurót Kína és Oroszország tudtával szedte le a sakktábláról, akkor aligha kétséges, hogy a két keleti nagyhatalom hajlandó lesz a Venezuelához képest szinte jelentéktelen, Florida partjaihoz való közelségén kívül figyelemre sem érdemes, kizárólag pénzégetésre jó szigetország kezét is elengedni – megfelelő ukrajnai vagy tajvani ellentételezésért cserébe.
A forrongó nyugati félteke harmadik kulcsfontosságú helyszíne a Dániához tartozó, de széles körű autonómiát élvező Grönland: Francia Guyana és néhány apró karibi sziget mellett az utolsó érdemleges európai birtok az Újvilágban. A világ legnagyobb szigetének számító, de alig 56 ezer fős lakosságú Grönlandra az Egyesült Államok azzal az indoklással formál igényt, hogy az Északi-sark olvadó jégtáblái miatt felszabaduló, az északi félteke keleti és nyugati része közötti gyorsabb kapcsolatot lehetővé tevő hajózási útvonalakra nem akarja beengedni Oroszországot és Kínát. Az USA nem tartja Dániát képesnek arra, hogy a keleti nagyhatalmakat távol tartsa onnan. Van azonban egy bökkenő:
Venezuelával és Kubával ellentétben Grönlandon az USA nem tudhatja tervei mögött a helyi lakosság támogatását,
pláne ahhoz nem, hogy a szigetet formálisan is magához csatolja.
Robert C. Castel biztonságpolitikai szakértő, az Alapjogokért Központ és a Magyar Nemzet munkatársa nemrég megjelent cikkében úgy fogalmaz: ő a legvalószínűbbnek egy amerikai hibrid támadás forgatókönyvét tartja. „Masszív nyomásgyakorlás (kinetikus fenyegetés), aztán a hirtelen engedékenység, miután az amerikai jóindulatért cserébe járó védelmi pénz háttéregyezményekben kerül kifizetésre. Új amerikai bázisok, katonai megszállás helyett »hadgyakorlatban részt vevő« és »ideiglenes« csapatok rotálása, előnyös gazdasági egyezmények” – írja le az általa legvalószínűbbnek tartott amerikai eljárásrendet. Castel szerint a NATO amerikai és európai szárnyai közötti hatalmi aszimmetria lehetőséget teremt Washingtonnak, hogy úgy járjon el Grönland ügyében, ahogyan csak szeretne – anélkül, hogy ehhez formális értelemben meg kellene szüntetnie a dán fennhatóságot a sziget fölött.
Európa az új világrendbe, ahol szövetségesek közötti területi vitákról is szó lehet, látványosan nem érkezett még meg. Mette Frederiksen dán miniszterelnök az állami TV 2 televíziónak az ügyben még azt mondta: „Ha az Egyesült Államok úgy dönt, hogy katonailag megtámad egy másik NATO-tagállamot, akkor mindennek vége – ideértve a NATO-t és ezáltal a második világháború utáni biztonságot.” Ez utóbbinak viszont – úgy látszik – már anélkül is vége. Félnivalója pedig kétféle rezsimnek van Donald Trump új világában: az Egyesült Államok nyílt ellenségeinek és azoknak, akik nem beszélnek Trump nyelvén.
Nyitókép: A P572 Lauge Koch dán hadihajó Grönland partjainál
Fotó: AFP/Odd Andersen
Stratégiai hiba a Tisza részéről Kapitány, Orbán Anita és Kármán András szerepeltetése. Nem véletlen, hogy Lázár János mondatait próbálja életben tartani az ellenzék. Trükkökkel manipulálnak a baloldali elemzők annak érdekében, hogy a Tisza fölényét kommunikálhassák.
Ezt nem teszik zsebre Tuskék.
Az Egyesült Államok már az ország kapuin belül tárgyal a zsíros üzleti lehetőségekről, és Brüsszel sem szeretne kimaradni belőle.
A forint jelenlegi ereje ráadásul nem átmeneti jelenség, hanem egy tudatosan fenntartott gazdaságpolitikai és monetáris környezet eredménye.
Példát statuálnának Orbán Viktorral.
Már Kijevben is tudják.
Emlékezetes, az amerikai elnök a közösségi oldalán jelentette be, hogy támogatja Orbán Viktor újraválasztását az április 12-ei magyarországi országgyűlési választáson.
Visszafordíthatatlan a baj: Nyugaton most jönnek rá, hogy a migráció nem játék.
A robbanás hat embert sebesített meg, köztük egy ötéves gyereket.
