Azért terjed a politikai erőszak, mert a gyenge képességűek félnek?

A szerző a Magyar Külügyi Intézet munkatársa

A polarizáció kétségtelenül az elmúlt évtized politikai hívószava volt. Uralta a szalagcímeket és a konferenciák programját – olyan beszédtéma volt, amelyet bármikor elő lehetett húzni, ha valakinek elfogytak az ötletei egy beszélgetésben.

Charlie Kirk amerikai konzervatív kommentátor meggyilkolása kapcsán ismét felizzott a polarizáltsággal kapcsolatos vita - ezer csatornán zúdultak az ezzel kapcsolatos vélemények, sok esetben sajnálatos módon Kirk „megosztó” és „polarizáló” személyiségét okolva. De mit is jelent az, hogy polarizáció és mi a baj vele? 

Egy internetes értelmező szótár szerint a polarizáció „ellentétes álláspontok, egymással szemben álló csoportok kialakulása, kikristályosodása”. Azt jelenti tehát, hogy bizonyos csoportoknak különböző álláspontjuk van. Egy másik, a HVG-ben megjelent szakmai vélemény szerint: „A polarizáció azt jelenti, hogy két, egymástól markánsan elkülönülő tábor áll szemben egymással, amelyek a legelemibb kérdésekben sem találnak közös pontokat.” Úgy tűnik tehát, hogy a polarizáció fogalmi meghatározásától egészen könnyű eljutni a táborokig és pártokig, amelyek – utóbbiak legalább is - a politikai váltógazdaságra épülő demokráciák alapelemei.

Azért, mert a polarizáció könnyen elvezethet a vélemények szélsőséges megnyilvánulásáig.  A fogalom azonban sajnálatos módon annyira kitágult, hogy sokan már akkor is „polarizációt” kiáltunk, ha valaki egyszerűen szenvedélyesen érvel egy vitában. Vagy „megosztó” álláspontot képvisel, mint Charlie Kirk. Lényegében tehát sok esetben elmosódik a határ a politikai vita vagy pártosság és a polarizáció között, ezért a kifejezés egyre kevésbé nyújt fogódzót abban, hogy mi valójában mi okozza társadalmaink töredezettségét. Meggyőződésem, hogy még Charlie Kirk tragédiája esetében is félrevezető azonnal a polarizációhoz fordulni – még inkább a megosztó vélemények hibáztatásához.

Arisztotelész szerint a demokráciához szükségképpen hozzátartozik a vita (deliberáció).

amely Tocqueville szerint az „emberi természet hajlamaiból fakad”. Ha pedig elfogadjuk a vitát és a „pártosodást”, akkor el kell fogadnunk a megosztó vélemények meglétét is. Hiszen, ha véleményem van valamiről, akkor – feltéve, hogy elég fontos nekem az ügy – mindent meg fogok tenni azért, hogy meggyőzzem a másikat arról, hogy egyetértésre jusson velem. Ezért vitázott Szókratész, Luther vagy épp Margaret Thatcher. A mai mainstream szerint ők mind megosztóak lennének, hiszen céljuk nem az volt, hogy meghunyászkodva „elfogadják” az ellenvéleményt, hanem hogy meggyőzzék a másik felet. Úgy tűnik tehát, hogy hosszú időn keresztül többnyire evidencia volt az, amit ma megátalkodottan megosztónak, polarizálónak bélyegeznek. 

Ezt képviselte Charlie Kirk is, aki a New York Times jobboldali elfogultsággal éppen nem vádolható szerzője szerint „karrierjét arra az ízig-vérig amerikai gondolatra építette, hogy aki ma politikai ellenfél, sőt akár ellenség, holnapra barát vagy szövetséges lehet”.

A politikai eredetű gyilkosság sajnos nem ismeretlen Amerikában. Úgy is mondhatnánk, hogy évszázados hagyománya van a politikai ellenfelek, elsősorban hivatalban lévő politikusok ellen elkövetett merényleteknek. Ami miatt azonban ilyen nagy erővel söpört végig a múlt heti tragédiát követő sokk szinte az egész világon, az annak a felismerése, hogy visszafordíthatatlanul vége a régi konszenzusnak. Annak, hogy az egyetemek a szabad véleménynyilvánítás, de legfőképpen a vita fellegvárai, és annak, hogy a politikai erőtérben az ellenfélen történő felülkerekedés eszköze az érvelés, de semmiképp sem az erőszak. Mindez valójában már évekkel ezelőtt elkezdődött, amikor egyetemisták elhallgattatták (cancel) azokat a professzorokat, akikkel nem értettek egyet, az úgynevezett trigger warningokkal, a safe spacekkel. Ahol a vitában meggyőzően érvelő ellenfelet egyszerűen megosztónak és sértőnek bélyegezve lényegében teljesen ki lehet írni a vitából.

Thuküdidész az erőszak terjedését azok félelméből eredezteti, akik a gyengébb képességűek, így saját kisebbrendűségük tudata és ellenfeleik kifinomultsága félelemmel tölti el őket. Mindezt a kerkürai polgárháború kapcsán írja, amely nem ad sok okot a bizakodásra.

A valódi probléma tehát itt keresendő – abban a folyamatban, amely évtizedekkel ezelőtt kezdődött. Abban, amely arra ösztönzi a fiatal értelmiségieket, hogy ne ellenfeleik meggyőzésére, hanem elhallgattatására törekedjenek. A polarizációról beszélni így csupán féligazság: valójában, amit most látunk, egy bizonyos ideológia következménye.

A korábbi konszenzus tehát megdőlt, de ahogy egy amerikai szerző, Edward Feser is írja: azért mégsem kell rögtön polgárháborút jósolni a tengerentúlon. Reménykeltő, hogy a merénylet hetének végéig mintegy 30 ezer új jelentkezés érkezett Kirk szervezetéhez, a Turning Point Usához tagszervezetek alapítására. Bízhatunk tehát benne, hogy az amerikai társadalomból a múlt heti események helyes reakciót váltanak ki, és ha nem is azonnal, de lassacskán ismét visszakerül a vita a politikai és értelmiségi vetélkedés középpontjába.

És mi, európaiak? Vajon hogy állunk mi az érvek, álláspontok ütköztetése, mint a politikai versengés eszközének terén? Távolinak tűnhet a politikai erőszak amerikai megnyilvánulása, pedig sajnos egyre közelebb kerül hozzánk is ez a fajta radikalizmus. Nyugat-Európában már évekkel ezelőtt felütötte a fejét az egyetemeken terjedő cancel culture - számos gondolkodó előadásait törölték hallgatói nyomásra. Ezek az esetek persze még távol állnak a politikai erőszaktól, de úgy tűnik, hasonló tőről fakadnak. 

Bízzunk benne, hogy a múlt heti tragédia nyomán háttérbe szorulnak majd azok a hangok, amelyek a politikai erőszakot pusztán a polarizációval magyarázzák – vagy ami még rosszabb, a ‘megosztó’ véleményekre adott jogos válasznak tekintik. Talán ismét érvényre jut az évszázados konszenzus, miszerint aki le akarja győzni ellenfelét a szellemi küzdelemben, annak meggyőzően kell érvelnie – ez pedig egy olyan értelmiségi attitűd, amely évszázadokon át vitte előre az emberiséget.

Nyitókép: ANGELA WEISS / AFP