Az EU őrültjei Izrael ellen foglaltak állást – pedig ha nem mész el a Közel-Keletre, a Közel-Kelet jön el hozzád

Június 13-án hajnali 3 órakor Izrael Állam – és vele együtt az egész világ – egy bibliai léptékű történelmi eseményre ébredt: az izraeli légierő meglepetésszerű támadást indított Irán nukleáris létesítményei és magas rangú kormányzati tisztségviselői ellen. A repülőgépek szárnyán a zsidó nép örök időkre szóló fogadalmát vitték magukkal: „Soha többé.” Egyetlen határozott csapással megváltozott a Közel-Kelet – és talán az egész világ.

A politikai magatartást és a világnézetet – különösen a konzervatív körökben – gyakran a nemzet kollektív emlékezete formálja, amely idővel kollektív és politikai identitássá válik.

 amely olyan nemzeti tragédiákhoz vezetett, mint a trianoni békeszerződés és a kommunista rendszer, valamint két fájdalmas orosz–magyar konfrontációjában: az 1848-as és az 1956-os magyar forradalom leverésében. Ezért Magyarország olyan álláspontot alakított ki, amely igyekszik elkerülni a közvetlen konfrontációt Oroszországgal, és tágabb értelemben azt, hogy egy világháborúvá eszkalálódó konfliktus bármely oldalára álljon.

Hasonlóképpen Izrael Állam – a zsidó állam – meghatározó kollektív élménye, mely az egész biztonságpolitikai doktrínáját alakította: a holokauszt. Izrael 1948-ban, közvetlenül a második világháború után, hatmillió holokauszt-áldozat hamvain jött létre, azzal az ígérettel, amely a zsidó nép örökségévé vált: „Soha többé.”

A zsidó nép számára nem ismeretlen a konfliktus. Több ezer éven át pogromok, üldöztetések és megsemmisítési kísérletek végtelen sorát szenvedték el. A nép kollektív identitásában betöltött történelmi események jelentőségét jól tükrözik a nemzeti ünnepei is. A magyarok 1848-at és 1956-ot ünneplik; az izraeliek Purimot, Hanukát és Pészahot.

„Minden nemzedékben fölkelnek ellenünk, hogy elpusztítsanak minket” – mondjuk a pészahi széder-estén. És valóban: az elmúlt harminc évben új ellensége jelent meg a zsidó népnek – az iráni ajatollahok rezsimje.

2025. június 13-án, hajnali 3 órakor Izrael beteljesítette a zsidó népnek tett örök ígéretét – „Soha többé” –, s meglepetésszerű támadást indított Irán nukleáris létesítményei, ballisztikusrakéta-infrastruktúrája és magas rangú katonai vezetői ellen.

Csütörtökön, június 12-én érkeztem Izraelbe az unokatestvérem esküvőjére, amelyet később abban a hónapban tartottak Tel-Avivban. A húgommal, aki egy nappal korábban érkezett az Egyesült Államokból, illetve a bátyámmal, és az ő két gyermekével, valamint természetesen az édesapámmal – akik mind Izraelben élnek – együtt ritka és értékes időt tölthettünk el, teljes családként. Az ilyen újraegyesülések legjobb esetben is évente egyszer történnek meg. Az izgalom hatalmas volt, és a csütörtök be is váltotta a reményeket: apám otthonát a gyerekkorunkat idéző nosztalgikus öröm töltötte be – most két új szereplővel, egy 10 és egy 7 éves gyerekkel kiegészülve.

Hajnali 3 órakor mindannyian egyszerre ébredtünk fel a telefonjainkból jövő éles riasztásokra: országos vészjelzés érkezett, amely egy közelgő iráni rakétatámadásra figyelmeztetett. Azonnal bekapcsoltuk a híreket, ahol a történelmi jelentőségű főcím fogadott minket: „Izrael meglepetésszerű csapást mért Irán nukleáris létesítményeire és a rezsim vezető tisztségviselőire.”

Nehéz lenne azt mondani, hogy teljesen feldolgoztam mindazt, amit az elmúlt két és fél hétben átéltem. Ez a tizenkét nap egy érzelmi szökőár volt – a hatalmas nemzeti büszkeségtől az egzisztenciális félelemig, a történelem szemtanújaként megélt pillanatoktól a bizonytalan jövőtől való szorongásig.

Az izraeli közdiplomáciában végzett munkám során mindig hangsúlyoztam Izrael és a Nyugat közös értékeit. Izraelt nagyrészt európai zsidókból álló alapítók hozták létre. A nagyszüleim ugyanazokba az iskolákba jártak, ugyanabban a társadalomban éltek, mint a tisztelt olvasó nagyszülei, és ugyanazokat az értékeket adták tovább a gyermekeiknek is. Az egyetlen különbség köztünk, izraeliek és az átlagos európaiak között az életkörülményeink és kollektív tapasztalataink – ezek formáltak minket felnőtté. De az erkölcsi és etikai alap közös.

Ha valaki meg akarja érteni, mit jelent az, hogy „életkörülmények”, s hogy azok hogyan formálják a kollektív identitást, csak nézze meg a tízéves unokahúgomat. Az első iráni rakétazápor alatt sírt és remegett a félelemtől. De a háború végéhez közeledve, amikor ismét megszólaltak a szirénák, megkönnyebbülten felsóhajtott, és csak annyit mondott: „Végre.” Ez ugyanis azt jelentette, hogy vége az éjszakai feszült várakozásnak, rövidesen nem kell több rakétától tartani, és visszafekhet aludni.

„Ez már a negyedik generáció ebben az óvóhelyben” – mondogattam akkor, felidézve, hogyan töltöttük mi is gyerekként a napokat és éjszakákat ugyanebben a családi óvóhelyben, auschwitzi túlélő nagymamánkkal, Piroskával, miközben Libanonból kilőtt rakéták záporoztak ránk.

A tűzszünet június 24-én lépett életbe – ami egyben a 38. születésnapom is volt. Körülbelül ennyi ideje, 38 éve vesz részt Benjamin Netanjahu is az izraeli politikában. Nem kellett sok idő, hogy felismerje: Irán jelenti a legnagyobb egzisztenciális fenyegetést a modern Izrael számára. A következő harminc évben minden idejét és energiáját annak szentelte, hogy megakadályozza, hogy Irán nukleáris fegyverekhez jusson.

Emlékszem a szatirikus tévés jelenetekre, amelyekben az „Irán-mániáján” nevettek. De az iráni nukleáris fenyegetés legyőzése Netanjahu életcéljává vált. Könyörtelenül próbálta elérni ezt a célt – még az Obama-adminisztrációval való nyílt konfrontáció árán is, amely adminisztráció a hibás 2015-ös nukleáris megállapodást erőltette.

Amikor Netanjahu túlszárnyalta David Ben-Guriont mint Izrael történetének leghosszabb ideig hivatalban lévő miniszterelnöke, egy késő esti műsorban megkérdezték tőle, hogyan szeretné, ha emlékeznének rá. „Izrael biztonságának garantálójaként” – válaszolta habozás nélkül.

És még valamit mondtam egy, az Alapjogokért Központ által szervezett budapesti, Izrael melletti konferencián október 7-e után: „Ne állítsatok meg minket.”

Már akkor is világos volt, hogy a Nyugat október 7. utáni álságos együttérzése hamarosan nemzetközi nyomásgyakorlássá alakul Izraellel szemben: hogy vessen véget a háborúnak. Tudtam, hogy rövidesen Izraelt állítják be majd agresszornak. És így is lett most is. Macron és más gerinctelen európai uniós vezetők sietve kezdeményeztek nukleáris tárgyalásokat Iránnal – a háború kellős közepén.

Albert Einstein állítólag egyszer azt mondta: „Az őrültség nem más, mint újra és újra ugyanazt tenni, és más eredményt várni.”

 De a nagyobb probléma nem is a liberálisok – akik gyakran teljesen elszakadtak a valóságtól – hanem az úgynevezett „hazafiak”, akik Izrael ellen foglaltak állást, azt állítva, hogy Izrael háborúba taszítja a világot, vagy újabb migrációs válságot idéz elő Európában.

Kezdjük ezzel az állítással: megakadályozni, hogy egy radikális iszlamista rezsim – a világ legnagyobb terror-finanszírozója – tömegpusztító fegyverekhez jusson, egy dolog. A migrációs politika teljesen más kérdés. A kettőnek semmi köze egymáshoz. Az ilyen „hazafiaknak” inkább saját vezetőiket kellene rávenniük a szigorúbb bevándorlás-politikára, és támogatniuk kellene a terrorizmus elleni határozott fellépést – ahogy azt valódi konzervatívok teszik.

A többi állításról pedig annyit: egyszerű ostobaság. Ha valaki nem érti meg, hogy egy olyan radikális iszlamista rezsim, amely aa  „Halált Amerikára” és „Halált Izraelre” jelszavakat skandálja, az őrá is veszélyt jelent, akkor az illető valószínűleg nagyobb idióta, mint hazafi.

Irán szemében Izrael a „kis Sátán”, az Egyesült Államok pedig a „nagy Sátán”. Izrael iránti gyűlöletük abból fakad, amit Izrael képvisel: egy demokratikus, nyugati értékrendű államot. A radikális iszlám célja a nyugati kultúra elpusztítása. Célja, hogy elérje Budapestet, Bécset, Berlint, Brüsszelt és Párizst. Megpróbálta 2015-ben, és meg fogja próbálni újra.

1366-ban V. (Palaiologosz) János bizánci császár váratlan látogatást tett Budán, és katonai segítséget kért Nagy Lajos magyar királytól, hogy visszaverje a török–oszmán inváziót keleten. Megállapodás született: a magyar támogatásért cserébe a császár vállalta, hogy előmozdítja az egyházegyesítést a pápával. Ám a császár nem tartotta be ígéretét, Magyarország pedig visszatartotta a segítséget. Később Magyarország – és egész Európa – keservesen megtanulta a leckét: ha nem mész el a Közel-Keletre – a Közel-Kelet jön el hozzád.

Így volt ez akkor – és így van ez most is. Akik ezt nem hajlandók belátni, azok majd a nehezebb úton tanulják meg – amikor már túl késő lesz.

Egy olyan világ, amelyben Irán nem rendelkezik nukleáris fegyverrel, biztonságosabb és jobb világ – nemcsak Izrael, hanem Európa és az egész Nyugat számára is.

A szerző a Likud nemzetközi kapcsolatokért felelős koordinátora

(Nyitóképünk illusztráció. Forrása: MTI/EPA/Abir Szultan)