Azt az EU-t, ahová beléptünk, a gazdasági világválságból kiinduló folyamatok maguk alá gyűrték, bedarálták, hurkába töltötték és elfogyasztották.
Alacsonyan szállnak a történetfilozófiai kijelentések manapság.
A minap a Szegedi Tudományegyetem Történeti Intézetének tanszékvezető egyetemi tanárától tudhattuk meg egy rövid levezetésben,
hogy az Európai Unió márpedig nem birodalom, mert önkéntes tagsága van kilépési lehetőséggel, és mert saját erőszakszervezete nincs, vétójog és többközpontúság, kulturális sokszínűség és szolidaritás előmozdítása viszont van.
A tudományos teljesítmény tömörítése, sűrítése és lepárlása, megfelelő kommunikációs szinten való közreadása fontos feladat; a popular science lényegében ebből az igényből nőtt ki és kelt (részben) önálló életre. De nehéz feladat is ez, nemcsak azért, mert a két műfaj nagyon eltérő íráskészséget igényel. Amikor a tudományos élet szereplője leszáll az akadémiai szenátus magasságából és kimegy a fórumra, bizony kénytelen megküzdeni az elkerülhetetlennel:
véleménye mögött nem áll majd ott a megszokott szakmai autoritás, hanem egy hang lesz a zsibongó tömeg morajlásában.
Érveit pedig nem a jól ismert és belakott szakmai közeg, hanem a legszélesebb értelemben vett köz méri meg és értékeli a maga keresetlen, faragatlan eszközeivel és módján. Populáris műfaj ez, ha tetszik, ha nem, ahol jelen esetben egy tanszékvezető egyetemi tanár lesz kénytelen elviselni, hogy egy magamfajta senki vegye górcső alá és tegye kritika tárgyává meghökkentően és bántóan leegyszerűsítő megállapításait, csakis a dolgot magát nézve.
Zárójel. Ha már Szeged –
Horger Antal a hiátustörvényt nem középiskolás fokon vezette elő, az átlagmagyar mégis legfeljebb egy szemtelen, magának túlzónak tűnő ambíciókat vindikáló hallgató költeményéből emlékszik a nevére.
Jómagam taní-tani senkit nem szeretnék, a reakción magán túli szándékom a releváns tapasztalat megosztása és a fent invokált hat pont ezáltali árnyalása a májusi aktualitások – csatlakozási évforduló, Európa-nap – apropóján. Zárójel bezárva.
Teljesen érthető és logikus, hogy mivel a kifejtős verziókat manapság már az égvilágon senki sem olvassa (gyakran a szerzőtársak sem…), s emiatt az oldal- és karakterszámra (kilóra) mért társadalomtudomány ázsiója és recepciója az univerzum tágulásával fordított arányossággal fejlődik,
ezért bővített twitterposztnyi volumenben is törekedni kell a gondolatok magvának közreadására.
Az is evidens, hogy mivel a történelem a múlt politológiája, történészek egy kávéskanál vízbe is képesek lennének egymást belefojtani.
Annak átlátásához viszont nem szükséges történettudományi kandidátusi értekezés, hogy történészként egy, az európai egység kialakulásához hasonló történelmi-intézményi folyamatot, helyzetet, állapotot statikusnak lát(tat)ni több bűnnél és hibánál egyaránt; nagyjából azzal egyenértékű, mintha egy biológus azt mondaná:
lám, itt ez a szürke madárfióka, amelyről mérete, hártyás úszólába és fejformája alapján egyértelműen megállapítható, hogy egy rút kiskacsa.
Pedig – ha már sűrítés – elegendő volna annak belátása, hogy a tökéletes történelmi analógia nem több puszta délibábnál, mivel a történelem valóban ismétli, de sosem másolja önmagát. Másképp fogalmazva: az emberi találékonyság kimeríthetelenségének köszönhetően ugyanazon történelmi mintázatok más és más eszmei-ideológiai köntösben térnek vissza újra meg újra. Mert a lényeg, a velő, a történelem mozgatója változatlan és örök: az emberi természet. Ha nem így lenne, Az ember tragédiája nem örök érvényű zseniális mű, hanem efemer, üresen kongó bádogdob lenne.
Kapcsolódó vélemény
Ezt még le akartam írni, mert vétkesek közt cinkos, aki néma.
Mindezek után vizsgáljuk meg kissé közelebbről az elhangzó érveket.
Egy. Az önkéntes tagság igaz – elsőre legalábbis, mert kár, hogy itt is van apróbetűs rész.
Merthogy – ha már mindig sántító történelmi analógia – ennyi erővel a Habsburg Birodalom része is önként lett a török kiűzése utáni Magyarország, hiszen a rendek önként és egyhangú felkiáltással ajánlották életüket és vérüket. Csak az ünneprontó Ugocsa ne lenne, mindjárt megérkezne a vágyott egység és a földre szállt Paradicsom tökélye, mint hozadék.
Kettő. A kilépés lehetősége is igaz – elvileg. A gyakorlat és a realitás ugyanakkor inkább az, hogy – Kohán kolléga találó analógiájával élve – a „hányni lehet, kilépni nem érdemes” hasonlat írja le jól ezt az abszurd love and hate relationshipet. És ha már lépés: az „aki nem lép egyszerre, legfeljebb nyakába csomózott, örökmozgó szupermérföldkövet kap estére, de abból legalább jó sokat” elve sem épp az, amiről az alapító szerződések (esetünkben a belépés) mézesheteinek idejében eredetileg szó volt. A lényeg ugyanakkor, hogy „a huxittal való minden ellenzéki riogatás ellenére ezügyben már rég mögöttünk van a point of no return” – ennyi.
Ezt is ajánljuk a témában
Megbecsülésre méltó, világszerte irigyelt regionális integráció részei lettünk, de van még mit elfoglalni. Brüsszelt, vagy legalább a méltó helyünket benne. Kohán Mátyás írása.
Három. A tagállamok döntési jogával, esetenként vétójogával kapcsolatban a szerződések egyértelműek ugyan,
csak hát másról sem szól az európai értelemben vett közélet évek óta, mint ezek átszervezéséről és központosításáról, a vétójog esetében felszámolásáról.
Vajon kinek hihetünk ezügyben inkább: Ursula von der Leyennek, Manfred Webernek, Friedrich Merznek, Emmanuel Macronnak, vagy a Tomka professzoréhoz hasonló véleményeknek?
Ezt is ajánljuk a témában
Berlin egyértelmű gesztust fog tenni Budapest felé.
Négy. Az EU nem rendelkezik saját erőszakszervezettel: dettó. Nem az a kérdés, hogy rendelkezik-e, hanem hogy szeretné-e megrendszabályozni renitens(nek tekintett/bélyegzett) tagállamait, és hogy ehhez megfelelő erőforrásokkal és eszközökkel rendelkezzék. Szeretne-e Ráday grófként szétcsapni a végeken, vagy még inkább Ráday grófok hűbérurává avanzsálni?
A rút kiskacsa lehet nagyon cuki, de egy kifejlett hattyú elég rendeset tud csípni.
Öt. Többközpontúság és kulturális sokszínűség: az állítás legfeljebb a deklarációk és a látványpékség szintjén igaz, a valóság mindeközben egyre inkább a sokszínűség álcája alatt terjeszkedő végletes konzumegyformaságé, ahol szabadon mindenki azt gondolja, amit szabad. Lassan évtizedessé öregedik Schiffer András itteni interjúja, ahol akkurátusan levezeti mindezt. Az Erasmus, mint felhozott példa ironikusan találó, csak éppen a szerzői szándékkal száznyolcvan (német külügyérek számára háromszázhatvan) fokos relációban. A huszonnégy hivatalos nyelv is egy olyan igazság, amelyet a valóság prizmáján átszűrve megkapjuk azt a realitást, hogy a Rue de la Loi és a Place du Luxembourg környékén még levegőt se lehet venni felsőfokú angoltudás nélkül, nemhogy dolgozni vagy érdeket érvényesíteni, amin elsősorban a franciáknak szokása keseregni.
Ezt is ajánljuk a témában
Mára beláttam, hogy a klasszikus emberi jogi érvelés egyszerűen kicsorbul a valóságon – mondja a migránsügyben önkritikát gyakorló Schiffer András a Mandinernek. Az LMP társelnök-frakcióvezetője szerint alávaló az uniós migránsügyi zsarolás a fejlesztési pénzek megvonásának belengetésével, Merkel kvótája pedig nem működhet, ráadásul „ezt a tömeget Európa egészen biztosan képtelen integrálni”. Schiffer szerint ennek az EU-nak így nincs jövője, csak a szakadás. Schiffer saját és pártja jövőjéről is beszélt. Na meg a kockás ingről. Nagyinterjúnk.
Végül a hatodik pontról, a szolidaritás előmozdításáról talán annyi elég is, amire pont a hazai példa ad ékes biztonyítékot: a szolidaritás egy olyan európai érték, ami nem megfelelő politikai fekvés esetén járni jár ugyan, csak sajnos jutni nem jut.
A következtés: „[a]z EU nem alkalmaz erőszakot, nem központosítja a hatalmat, nem alapul egy központ törvényekkel biztosított előjogain.” Nos, fizikai erőszakot valóban nem – egyelőre legalábbis, hiszen azt természetesen csak akkor tudna, ha lenne kivel-mivel. De mekkora biztonsággal zárható ki, hogy hattyúvá serdülés, azaz valódi lehetőség fennállása esetén is így maradna-e mindez? Volna-e rá igény, mintegy?
Ha pedig az erőszak fogalmába a jogi, vagy a szellemi erőszakot is beleértjük (és miért ne tennénk), akkor alighanem teljesen egyértelművé válik a gendersemleges személy fekvése.
A föderalizmus és a nemzetek Európája koncepciói között az alapító szerződések aláírásától kezdődően ott feszülő, szép lassan lassan kibékíthetetlen antagonizmussá érő immanens ellentétnek, a lopakodó hatáskörelvonásnak és a centralizációs törekvések hatás-ellenhatás törvényének pedig sok könyvtárnyira rúg az irodalma, amiről jelenkortörténészként különösen nem ildomos megfeledkezni.
Végezzünk el egy egyszerű lakmusztesztet: ha az Európai Unióról jelenlegi jellemzői alapján (és számos szereplő kellően egyértelmű, a kirakat közepére kipakolt ambíciói ellenében, lásd: Európai Egyesült Államok) megállapítható, hogy nem birodalom,
akkor lehet-e egyidejűleg azt állítani, hogy az Amerikai Egyesült Államok elindult a diktatúrává válás útján csak azért, mert Donald Trumpnak hívják az elnökét?
Tomka professzor egy olyan Európai Unióról ír, ami tizenöt-húsz éve talán még létezett.
A kétezres évek végének gazdasági sokkjából kiinduló folyamatok ezt az unikornist maguk alá gyűrték, bedarálták, hurkába töltötték és elfogyasztották.
Ami maradt, az a harag. Jómagam is rendkívül örülnék, ha feltámasztható lenne az az egyszervolt Európai Unió, ami tagállamaiért és polgáraiért, nem pedig azok ellenében dolgozik, s közben nem dédelget halva született geopolitikai álmokat. Mert arról a valamiről, ami az elmúlt bő évtizedben a szemünk előtt zajlik – és látnivalóan határtalan további ambíciókkal bír –, ez egyre kevésbé mondható el.
Persze ha a történész valóban saját életének kutatója, akkor minden teljesen világos, csak megint nem kell majd csodálkozni, amikor az eredmény más lesz, mint amit várunk. Akkor már sokkal több értelme van a Konrád György-féle „rejtelmes mozgások” képes beszédének, mert az – a tartalmi borzalom ellenére – legalább elgondolkodtatja az egyszeri olvasót. S ha már Szeged, újfent fülünkbe csendülhet olyasmi, mint
Rejtelmek ha zengenek,
őrt állok, mint mesékbe'.
Meg a többi, még ezeknél is sokkal ideillőbb verssor.
Nyitókép: Ludovic MARIN / AFP
Fidias Panayiotou ciprusi európai parlamenti képviselő felhívta a figyelmet hazája kettéosztottságára.
A magyarországi üzem mintegy 4,5 milliárd dollárból valósul meg, és évi mintegy 200 ezer járművet fog gyártani 2025 végétől, a teljes termelést 350 ezer darabra tervezik.
Több tagállamban is felmerült, hogy elmossák a határt a polgári és a katonai költségvetés között.
Hazánk példájával illusztrálta a helyzetet az Európai Parlament költségvetési főtárgyalója.
Egyre több sötét felhő gyülekezik felette.
„Ez kizárólag a győztes csapat privilégiuma.”
A fővárost és a magyar vidéket világhírű modellek, színészek és tartalomgyártók népszerűsítik.
