Tán csodáljuk, ámde nem szeretnek – húsz évnyi uniós vér és örömkönny margójára

Nyitókép: VanderWolf Images/Getty Images

Nem is emlékszem már, melyik botrányát élte Anyaszentegyházunk éppen, mikor Kelemen atya prédikált egy bivalyerőset a győri bencések templomában az aktuális esti hetes misén. 

E súlyos szavakkal köszöntöm a nyájas olvasót uniós tagságunk huszadik évfordulójának reggelén.

Én még leéltem három teljesen öntudatlan évet az EU-n kívüli Magyarországon, de 1,8 millió honfitársunk már egy percet sem, s nekik dolgozik a vasfogú idő. A ma élő magyarok 60 százaléka volt 2003 áprilisában választókorú, azaz ma még többen vannak azok, akiknek az EU-tagság választás kérdése, mint azok, akiknek alternatívátlan természetesség, de ez záros határidőn belül át fog billenni. S azok közül, akik beleszülettek, elenyésző törpe kisebbségben merül csak fel az EU elhagyása.

Észrevétlenül szervesülünk-csontosodunk bele évről évre jobban az európai integrációba,

A húsz évvel ezelőtti világban, melyben egyetlen EU-tagállam határolt minket, még létezhetett Unión kívüli Magyarország; most, öt tag és két tagjelölt karéjában értelmetlen erről beszélni is. Magyarország nem tud politikai és gazdasági értelemben sem máshol lenni, mint a régiója, mert ettől egyszeriben regionális sereghajtóvá is válna. Értelmetlen felvetés, hogy kezdjük el megvámolni exportunk és importunk eddig vámmentes háromnegyedét, s korlátozzuk ember és tőke mozgását egy húsz éve összefüggő térben. Még értelmetlenül polarizálódó világunkban is a regionális integráció felé mozog mindenki a Nyitott Balkántól a Türk Államok Szervezetén át a Mercosurig;

„Összedrótoztuk magunkat”, mondta volt Novák Katalin mindig, értsd: az EU-n kívül nem látszik út. Lehetni minden lehet, de látszani bizony nem látszik. Vessünk tehát számot azzal, miben vagyunk, ha már itt vagyunk, s hosszabb távon szükségszerűen maradunk is, amint abban egyetért lényegében mindenki a Demokratikus Koalíciótól a (bizony!) Mi Hazánkig.

A világ fejlődéstudomány és fejlesztéspolitika tanszékein dívik a világmagyarázás egy sajátos formája. Arról szól, hogy a világon eddig minden nagy fejlesztéspolitikai elképzelés kudarcot vallot az országok felzárkóztatásában: a modernizációelmélet beleütközött a neoklasszikus közgazdaságtan irreális modellvilágába, az egymásnak amúgy homlokegyenest ellentmondó függőségi elmélet és neoliberalizmus egyaránt a geopolitikai érdekek kőkemény valóságába,

De ott ragyog a felemelkedés csodálatos világítótornyaként három sziget: az északi jóléti államok, az exportvezérelt ázsiai tigrisek és a kakukktojás Kína. S a felsorolásból valahogy mindig kimarad a negyedik nagy sztori: a miénk, az európai perifériáé.

Márpedig az igazság az, hogy az Európai Unió kohéziós politikája a világ legnagyobb fejlesztéspolitikai találmánya. Minden anomáliája ellenére képes ötvözni három elemet, amit másnak eddig még nem sikerült. Egyrészt nagy, szabad piacot épít, melyet kemény munka- és fogyasztóvédelmi szabályok közé szorít – azaz vitorláiba fogja a neoliberálisok által megénekelt piaci erőket anélkül, hogy polgáraira az USA élhetetlen vadkapitalizmusát szabadítaná. Másrészt tagállamaival erős, hatékony és kompetens állami intézményrendszert építtet ki, melyek nélkül nincs jól működő piac, de társadalmi felzárkózás főleg nincsen; ez neoliberális és szociáldemokrata szemszögből más- más okból ugyan, de egyaránt vállalható gondolat. Harmadrészt pedig mindehhez direkt tőketranszfert is társít a gazdag országtól a szegénynek, okkal:

Ebben bizony a világrendszer-teoretikusoknak volt igazuk: nem csak ötleteket, tőkét is adni kell. Hiába gazdagítják a kohéziós eurók végső soron gyakran a nyugati cégeket, azokból a periférián érték, gazdasági erő, intézmény épül; s a folyamatosan beáramló keményvaluta olyan árfolyamstabilitást ad az európai perifériának, amiről a globális periféria Argentínától Egyiptomig csak álmodni mer nagyokat nyeldekelve. Piacgazdaság, erős állam, folytonos tőkeinjekció – ez a fejlesztéspolitikai szentháromság sehol nincs a világon az EU-n kívül. Pedig igény volna rá. A magyar, a cseh és a szlovák gazdaság két és félszeresére nőtt az EU-csatlakozás óta egy főre jutó vásárlóerő-paritáson; az észt, a lengyel és a román több mint háromszorosára. A sikert nem kell magyarázni.

A kohéziós politikában és a közös piacban lenni jó. Nem kell sem szerénykedni, sem lesajnálni: huszonhét ország gazdaságának összekapcsolása hatalmas teljesítmény, pláne amerikás olvasztótégely nélkül. Texasiak és vermontiak valójában különálló nemzetként már nincsenek, Atlanta és Seattle között lényegi különbség nincsen. A körömnyi szlovénség és finnség ellenben él és virul; aki Maribort Ouluval összetéveszti, keresse fel kezelőorvosát.

Ebben a buliban ma Európában mindenki benne van; aki nincs, az is. Szerbiára, Boszniára, Montenegróra, Koszovóra, Albániára, Macedóniára, Moldovára és Ukrajnára éppúgy hat az európai gáztőzsde vagy az európai szankciók. Hiába nincsenek masszív uniós sápok az üzemanyagon, épp annyiba kerül náluk is. Amelyiküknek véletlenül nincs stikában bevezetett eurója, az is abban számol. Az ő gyepűjüket rúgják szét a német willkommenskultur által bevonzott migránsok, s voltaképpen az európai munkaerőpiacnak is szerves részei Azaz: az Európai Unióból kimaradni voltaképpen nem lehet, legfeljebb kohéziós pénzek, közös piac és vétójog nélkül elszenvedni döntéseinek hatását. A huxitban nem az a rémisztő, hogy káros – hanem az, hogy ilyen opció nincsen. Semmilyen xit nincs, nincs visszatérés a tagságunk előtti Európához. Ha a brüsszeli gépezet valamit csúnyán benéz, nincs hová futni előle. Márpedig csúnyán benézi épp az LMBTQ-t, a migrációt és a háborút.

És benézés esetén jön a feketeleves: a „klub szabályai”, melyeknek közük nincs a szerződésekben rögzített semmilyen szabályhoz. A jogiasított packázás olimpiája, melynek során a tekintetes urak addig kötöznek a nyakadba jogilag kicsinosított mérföldköveket, amíg bele nem roskadsz. Ha a jogi labirintuson átvergődöd magad, mint tavaly az igazságügyi reformmal Magyarország, nyerni akkor sem nyerhetsz teljesen:

S így megy ez a politikai végelgyengülésig, amíg nem jön valaki más, aki majd betartja helyetted a „klub szabályait”: hogy mozgástered a francia kormány bal fülétől a német kormány jobb halántékáig terjed, s kancellári engedéllyel mindkét irányba további négy milliméterrel meghosszabbítható. Az „európai értékeket” és az „Európa-párti politikát” mindig a nagyoknak van joguk diktálni, aztán para mis amigos todo, para mis enemigos la ley. Miután Mateusz Morawiecki kormánya jogi úton vért izzadt két évig az uniós pénzek megszerzéséért, Donald Tuskék megkapták az egészet egy semmilyen törvényi formát nem öltött „akciótervre”. Nemhiába mondja holnap megjelenő címlapinterjúnkban Morawiecki, hangjában nem kis keserűséggel: 

Így állunk tehát ezredévesen, több mint nagykorú uniós tagként: az Uniót tán csodáljuk, ámde nem szeretnek. Megbecsülésre méltó, világszerte irigyelt regionális integráció részei lettünk, de nagyonis van még mit elfoglalni. Brüsszelt, talán, de legalább a méltó helyünket benne. A csehekkel és szlovákokkal együtt erős közepes felzárkózók voltunk az első húsz évben, s az elénk dobott uniós citromból gyártott limonádét igenis felvállalhatjuk ország-világ előtt. Szégyenkezni okunk nincsen – szervezkedni van. Gyökeret verni, csápokat növeszteni a hatalom brüsszeli tereiben, s a Luxemburg téren spanyol-cseh-román módra behálózni a világot jelentő presszókat. A magyartól idegen az aulikus intrikák világa, mégis: nem győzhetünk, ha ezekben nem teljesítünk az eddiginél jobban. A sikerhez vezető utat stratégiailag ürített korsók és sültkrumplis küblik szegélyezik. Enélkül nincs esélyünk kivívni azt, ami a következő évtizedben a legeslegfontosabb: hogy megengedtessék nem benézni azt, amit mások benéznek. Mert erre arcpír nélkül formálhatunk jogot.

*