Íme a pápaság rövid története – bemutatjuk a legjelentősebb mozzanatokat és a legérdekesebb egyházfőket!

Tudni kell, hogy a szentatyák a 4. századig nem rendelkeztek valós hatalommal, és még akkor is Nagy Konstantin római császár tartotta kezében a gyeplőt, aki a kereszténységnek teljes vallás- és kultuszszabadságot adott. Ez végső soron megváltoztatta a nyugati – és a keleti – történelmet.

Az ezredfordulóra a római püspököt mindenki elismerte az egyház fejének, ha másként nem, gyakorlatban. A megnövekedett hatalom a világi pozíció erősödésével járt, amivel az egyház a legmagasabb szintű politikai küzdelmek rögös útjára lépett: a 11–13. század a pápaság és a császárság harcáról szólt az invesztitúra jogának gyakorlása felett és afelett, hogy kis túlzással ki gyakorolja a főhatalmat Európában. 

III. Sándor 1159-től 1181-ig tartó pápasága idején a háborúskodás egész Itáliára kiterjedt, az északi városok a német hódítókkal küzdöttek, és legyőzték Rőtszakállú Frigyes német-római császár seregét. A pápaság győztesen került ki a császárral folytatott küzdelemből. Az egyház vezetése ezekben a századokban nagyhatalmi szerepet játszott, és példátlan tekintélye volt: Róma püspökei királyokat mozdíthattak el, koronákat ajándékoztak, hadsereget állítottak, keresztes hadjáratokat hirdettek. A kor állami-társadalmi valóságát követve a szentatya hűbéreseinek tekintette az uralkodókat, akik engedelmességgel tartoznak neki.

A pápaság III. Ince 1198-tól 1216-ig tartó uralkodása alatt sosem látott erőt mutatott, politikai hatalma csúcsra ért: világi dolgokban is az egyház feje lett a legfőbb döntéshozó. Európa összes uralkodója elismerte az elsőségét. Ince átalakította a kontinens politikai térképét és nem mellesleg a pápai állam határait is. 

Aztán a hosszú hanyatlás ideje jött, ami a 16. században még nem a világi hatalom elveszítését jelentette, „csupán” a spirituális tekintély szétfoszlását és az erkölcsi fertőt. A pápák felfoghatatlan összegeket költöttek művészeti alkotásokra, és hatalmi delíriumban éltek. Mélyreható változások indultak, amit a protestantizmus széles körű felbukkanása jelzett a hétköznapi ember számára is.

Az 1513 és 1521 között pápa X. Leó 1520-ban eretnekség címszóval kiközösítette az egyházból Luther Mártont, mire ő elégette a kiközösítő bulla másolatát, az egyházfőt pedig antikrisztusnak nevezte. Nehéz idők jártak, a protestantizmus felé forduló tömegek ellenérzésének volt alapja, elég, ha a nevezetes Borgia családra gondolunk, amelynek tagjait a vérfertőzéstől a politikai gyilkosságokig nagyjából mindennel megvádolták. Védelmükben azt lehet felhozni, hogy nem voltak rosszabbak a kortársaiknál.

Az egyik leghíresebb Borgia, az 1492-től 1503-ig egyházfő VI. Sándor figyelmen kívül hagyta a cölibátust, elismerte törvénytelen gyermekeit, politikai céljait a spirituális vezetés fölé helyezte, egyházi hivatalokat adott pénzért, a papi államot lényegében családi vállalkozásként kezelte, vagyis mindent megtett, amit egy pápa tehetett volna meg utoljára. Hozzá köthető a tordesillasi szerződés, amely felosztotta a még ismeretlen világot a spanyol és a portugál király között, ennek máig ható jelentősége van.

1527-ben V. Károly német-római császár serege lerohanta és kirabolta Rómát. A sacco di Roma néven ismertté vált eseményt sokan az isteni beavatkozás jeleként értékelték. A pápaság ezt követően alárendelt szerepbe kényszerült világi téren.

Érdemes megemlíteni a Szent Péter-i trónt 1534 és 1549 között elfoglaló III. Pál szerepét. Ő egész életét az inkvizíciónak szentelte, emellett összehívta a reformáció ellen a tridenti zsinatot, amely a katolikus egyház egyik legfontosabb eseménye volt. A zsinat III. Pál, III. Gyula és IV. Piusz pápasága alatt fogalmazta meg a protestantizmusra adott választ.

A harmincéves háborút lezáró 1648-as vesztfáliai béke figyelmen kívül hagyta a pápa döntőbírói, közvetítői szerepét is – ilyen addig nem volt. A katolikusok és a protestánsok egyenrangúvá váltak, III. Ince egykori világi-spirituális főhatalma végképp elenyészett. Európában az egy helyett több vallási szféra keletkezett, majd a hit fokozatosan a magánélet birodalmába vonult vissza.

A 19. század legfontosabb pápája, XIII. Leó 1878-tól 1903-ig tartó regnálása alatt a pápaság újra spirituális-­szellemi világhatalommá változott, sőt a nemzetközi politika formálója lett. Az első modern pápának tartják, híveinek az élet minden területén utat mutatott. A világháborúk alatt a pápaság nem gyakorolt nagy befolyást a háborús felekre és a békekonferenciákra.

1978-ban a bíborosok 456 év után először választottak nem olasz pápát. 

így a szentatya jelentős szerepet vállalt a kommunizmus elleni küzdelemben. 1981-ben merényletet követtek el ellene, felépülése után megbocsátott az elkövetőnek. Feltevések szerint a merénylet szálai a Szovjetunióig vezettek, mivel Moszkva tartott a pápával kiváló kapcsolatot ápoló lengyel Szolidaritás mozgalomtól. II. János Pál szorgalmazta a keresztény gyökerek meg­említését az Európai Unió alkotmányában.