A távoli, rideg és a mi különleges magyar fájdalmainkra érzéketlen egyház, az „áruló Vatikán” képe eloszlott, a pápa latin nevének megfelelően a legnagyobb hídverővé, pontifexszé vált.
A testvériségről és arról, hogy, mint mondta, „nem szabad félnünk a kölcsönös érintkezéstől, találkozástól és segítségnyújtáskor”, szintén meggyőződhettünk, hiszen a Szentatya aztán minden második évben meglátogatott minket, magyarokat. Olyan közel jött hozzánk, mint még egyetlen elődje sem, s ahogy nem restellte vállalni a találkozást velünk, talán már senkit sem döbbentett meg, amikor útjáról félreállva kezet csókolt a tolószékben, lábak nélkül színe elé járuló szegedi Kardos Mihály atyának, s fejére téve a kezét, pápai áldásban részesítette. „Az isten általi kiválasztottság titka ez, amely tekintetét a gyenge felé fordítja, hogy összezavarja az erőseket” – mondta azon a borongós koranyári napon , egy héttel pünkösd ünnepe előtt a magyaroknak s mindenkinek, aki összesereglett az ökumenikussá nyitott búcsúhelyen.
S még azt is: „Zarándokolni azt jelenti, hogy mint nép, hazaértünk”.