Bizonyos értelemben ez is kockázatvállalás volt, hogy a Szentatya a legkonzervatívabb – így az ő politikai természetűként fordítható, sőt, igen gyakran direkt politikai állásfoglalásával legkevésbé egyetértő – híveknek nyújtott kezet. A hívekben is volt bátorság: elfogadták azt a kezet, félretették a politikai-ideológiai meggyőződésüket, lenyelték a románkodó szervezői kicsinyességeket, és tízezrével zarándokoltak, a Szentatya hívására dagasztva a sarat a Kissomlyó és a nagysomlyó közötti nyereg oldalában, bőrig ázva hallgatta magától a pápától, hogy „ez az évi zarándoklat Erdély öröksége”.
Csángó asszony siet fel mellettem a sárban, könnyen előz minket a csúszós meredélyen – papucsban.
Argentinok kis zászló alatt, székely harisnyás legények, nyugdíjasok kitartóan tipegve sereglenek elfogadni a kinyújtott kezet. Hozzánk szólt, nekünk szólt.
Még az eső is elcsendesedett a homília közepén, s lassan előderengett a nap. A világosság eltöltötte a szíveket, s aki akkor felment a hegyre, más emberként tért haza. Sok magyar ember ekkor érezte először azt: Ferenc a mi pápánk, én azt gondolom, ekkor találta meg az utat a lelkünkhöz. Minden katolikus keresztény ember lelki vezetője, de nekünk egy kicsit talán még inkább – így éreztünk ekkor.
A távoli, rideg és a mi különleges magyar fájdalmainkra érzéketlen egyház, az „áruló Vatikán” képe eloszlott, a pápa latin nevének megfelelően a legnagyobb hídverővé, pontifexszé vált.