Akinek a pápa is kezet csókolt – Mihály atyával, a szegedi hajléktalanok gyámolítójával beszélgettünk

Született Magyarországon, hetvenhét éves – de eddig a Cseh Tamás-dal, fejében nem keveredtek össze féldecik s szolgálatok. Éppen ellenkezőleg: nagyon is világosan emlékszik mindenre Kardos Mihály atya, akinek testi egészségét kikezdte ugyan az idő és a cukorbaj, de egyenes tekintetében mindig ott csillog egy kis huncut fény; saját búját-baját a bölcsek humorával üti el. Csak akkor komorodik el, ha más szenvedése kerül szóba.

Amikor megérkezünk a Máltai Szeretetszolgálat Szegedi Hajléktalanellátó Központjába, már a teraszon vár minket. Látszik, hogy megkülönböztetett szeretet és tisztelet veszi körül. A teljes étkezőt átadják nekünk, hogy beszélgethessünk a pappal, aki önként hagyta ott bérelt lakását és az elegáns egyházmegyei otthont, hogy hajléktalanok között pergesse napjait.

Mihály atya mindkét lábát elvesztette a diabétesz miatt, mégis minden nap misézik lakótársainak az étkezőben. Onnan ismerte meg most a fél ország, hogy

„Novemberben két hetes leszek; kétszer hét, azaz hetvenhét” – mosolyog az étkezőasztal fölött az atya. Előtte szépen kikészítve minden: valaki előhívatta és bekeretezte a fotókat a Ferenc pápával való találkozásáról, de ott vannak az újságcikkek is a témában, s mindenekfelett képekkel, idézetekkel, szövegekkel teleragasztott, kissé reszketeg, de szabályos kézírásával teleírt albumjaival, amelyekbe elmélkedéseit jegyzi fel Mihály atya. Aki írni is szeret, de talán mesélni még inkább.

„1946. november 16-án születtem, itt, Szegeden. Nagyon jó szüleim voltak, annyit tudok mondani, nagyon egyszerűen, amit megadhattak, azt mind megkaptam tőlük. Nagyon jól neveltek, nagyon jók voltak hozzám. Édesapám 1892-ben született, édesanyám 1911-ben – 55 és 37 évesek voltak már, amikor én érkeztem, a koruk miatt nem mertek több gyermeket vállalni, így hát egyedül voltam” – sorolja a korai időket. Egészen bámulatos, de sokszor a legjelentéktelenebb részletekre is úgy emlékszik, mint saját születésnapjára. 

„Már hétévesen elsőáldozó lettem a Szent József templomban – az régen jezsuita templom volt, most is újra az. Akkor is két jezsuita atya volt, meg két szerzetes testvér, de már ugye '50-ben feloszlatták őket hivatalosan, és hát így segédlelkészként mint egyházmegyés papok voltak ott, de vérbeli, igazi jó lelki atyák voltak”.

„Utána nekem már nem volt gondom arra, mi legyek, ha nagy leszek” – mondja nevetve. Kecskemétre került hát a piarista gimnáziumba. 

Hogy papnak készül egyedüli gyermekként, legalábbis érdekes;

„Nem kis áldozat volt ez a részükről, mert akkor 460 forint volt a bentlakás egy hónapra, mert hát nagyon kevés állami támogatást kapott abban az időben az intézet, édesapámnak meg ötszázhúsz forint volt a fizetése”.

Édesapja statisztikus volt, édesanyja gyerekekre vigyázott, ő maga pedig Kecskeméten, mint fogalmaz, „burokban élte” éveit, legalábbis a pártállami diktatúra mindennapjaihoz képest.

„Jó tanáraim voltak, és itt végre mindennap mehettem szentmisére, ami a legtermészetesebb dolog volt. Aztán jött a szeminárium – de még azért behívtak katonának az első tanév novemberében. Ott is érdekes élmények értek – hálás vagyok érte, hogy azt is megengedte és megadta a Jóisten azt a tapasztalatot is”. Vissza is került a szemináriumba,

de legalább két hónap alatt túlvolt a szolgálaton.

„Januárra járt már, őrségben voltunk, és a reggeli jelentésnek a kiszállítását a különböző alakulatokra rábízták. Mentem is, mondom a tisztnek a nevem, kérek engedélyt, satöbbi, hogy hoztam a reggeli jelentést. Az első helyen, aki épp az irodában volt, már nem tudom, milyen rangban, kérdezte is: »nézze, maga a tizenkilencedik évében van, hogy fog maga nő nélkül meglenni?« Hát, mondom, ha eddig megvoltam, eztán is megleszek”.

A tiszt aláírta a rá vonatkozó utasítást, a fiatal Mihály ment tovább a következő alakulathoz, ott is kérdezte a tiszt: „»maga a papnövendék? Hogyan fogja a tudást meg a hitet összeegyeztetni?« Nekem a véleményem az volt, hogy nálam okosabbak is összeegyeztetik. Mondom neki, nem fog okozni gondot, mert én hiszem, hogy a világ egy nagyon értelmes valóság, ami mögött egy nagy értelem áll. Én azt nevezem Istennek”.

A következő helyen azt kérdezték tőle, hogy a papok megáldották a fegyvereket, ő is meg fogja-e áldani, mire a fiatalembernek készen állt a válasza: „ha meg tetszik nézni, a pap nem a fegyvert áldja meg, hanem a katonákat, hogy védje Isten őket”. És így tovább, vagy húsz állomáson; a végén a „káderezős” őrnagy várta, körülötte mindegyik alakulat vezetője, a főtiszt pedig feltette ugyanazokat a kérdéseket, Mihály atya pedig próbált rá ugyanígy megfelelni.

– nevet.

A szűk két hónap alatt ugyanis volt, amikor rájuk nyitott a politikai tiszt, amikor a katonatársai kérdezgették, mit tanul a szemináriumban, ő meg mesélt nekik. „Ez betette a kaput, január végén inkább megszabadultak tőlem” – meséli derűsen.

Azért még mielőtt visszaengedték volna a szemináriumba, jelentkeznie kellett a szegedi rendőrségen kihallgatásra. „A nyomozó az asztal mögött ült, nagy nehezen megtalálta a cigarettáját, jó sokáig kereste” – Mihály atya zongoristakezével utánozza a mozdulatot, ahogy a tiszt suttyomban bekapcsolta az asztal alatt a magnót – „meg is kínált: mondtam neki, én már rég leszoktam. »Hát, hogyan?« – kérdezte. Mondom neki, úgy, hogy ötévesen kaptam egy slukkot, az nekem untig elég” – nevet. „Előszedte, hogy Békefi Sándor bácsi, egy jezsuita testvér írt nekem karácsonyra, hogy »gratulálok a mundéros noviciátushoz«, s ebből arra gondoltak, hogy titokban jezsuita vagyok”.

e tekintetben a fiatal Mihálynak sem volt kifogása, mesélt is, az egyiptomi remetéktől kezdve a ferenceseken át a jezsuitákig, olyan bőbeszédűen, hogy amikor a nyomozó várta, hogy elérkeznek a – politikai – lényegig, kattant a magnó, letelt a 45 perces tekercs vagy kazetta.

„Na, akkor megint keresgélte a cigarettáját”; mire nagy nehezen újat rakott a magnóba közben, utána a fiatalember rövidre fogta: „mondtam neki, hát a jezsuiták katonás rend, én meg nem vagyok katonás alkat”. A nyomozó tovább nyüstölte; arra volt kíváncsi mi folyik a szemináriumban – egyszóval be akarta szervezni, hogy jelentsen, egymás között mit beszélnek a testvérek; „mondom, ne haragudjon, én tanulni megyek oda, nem tudok vele foglalkozni”.

Azért még utána nyúltak rendesen, próbálkoztak a kirúgatásával a szemináriumból, közben meg többen úgy néztek rá, mintha gyanakodnának, hogy be van szervezve. „Ez egy kicsit rosszulesett” – mondja. Illetve nyáron is vegzálta a novíciusokat a titkosszolgálat, otthonaikban keresték fel őket különféle ürügyekkel.

„És tudom, hogy nem egy kispaptársam be is volt szervezve, rendszeresen találkoznak és információkat küldtek. Tudja, hogy ezt honnan tudom? A rendszerváltás után megnyíltak a levéltárak, egy kutató pedig felkeresett, és megmutatta, hogy ki mit jelentett rólam…” – sorolja némi szomorúsággal a hangjában az atya.

Felszentelése is különleges körülmények között zajlott: még ötödéves szeminarista volt, amikor erre sor került, mert sok volt a beteg pap, aki nem tudta ellátni a szolgálatot. A fiatal Mihály atyát így 1969. november 23-án felszentelték, és ezen túl minden nap valamelyik szegedi plébánián szolgált, „szentmisével, temetésekkel, amivel kellett”. Miután elvégezte az ötödévet, került jobbra is, balra is. Az akkor még Gyomától különálló Endrődön kezdett, a második papi éve már Szarvason találta, majd a szegedi Rókuson, s Battonyán.

„Eléggé dobáltak. valószínű, hogy nem jól viselkedtem:

elég kellő módon gyakoroltam, nem csak csücsültem a plébánián, mászkáltam, betegellátást csináltam, fiatalokkal beszélgettem” – mosolyog az idős pap. Plébános is volt három kis faluban: Vésztőn, Tótkomlóson és Algyőn, mindenhol szoros és személyes kapcsolatot alakított ki a hívekkel. „Személyes kapcsolatban is tudtam működni. És főleg abban tudtam igazán működni”.

Mihály atyának Isten-élménye is volt; az első 1984-ben. „Amikor megjelent nekem Jézus. Annyit mondott, hogy »csak engem nézz. Csak engem nézz«, mármint semmi mással ne törődj. Megbecsülnek, nem becsülnek, nem számít. Megerősítésként kaptam, mert sok rúgást kaptam akkoriban, és fájt. Ezt nem szeretném részletezni, felesleges – de a paptársak részéről.

Például a Szent József templomban ’84 és ’89 között voltam, ott közel ötven fiatallal hétről hétre dolgoztunk. Ez az egész egyébként úgy kezdődött, hogy a kántorunkkal a Dugonics tér felé mentünk volna haza és a szökőkútról ránk köszönt egy pár fiatal, és odamentünk, beszélgettünk, azt mondták, jó lenne máskor is; mondtam, csütörtökön szentmise után fél nyolckor üres a hittanterem, gyöhetnek. Gyöttek. Tizenöten. Mögkérdeztem, hány van mögkeresztelve, hát, négy. Akkor kezdtünk, nem mindjárt hitoktatást, hanem beszélgettünk csak, életről, emberekről, szolgálatról. Mindenről, ami előkerült, amit ők előhoztak. Csináltunk olyat, hogy az Oscar-díjas Gandhi filmet húszperces részletekben néztük, és arról társalogtunk”. 

Itt maradandó kapcsolatok alakultak ki, mint ahogy mindenfelé, ahol Mihály atya járt. Név szerint, évszám szerint mindenkit számon tart, arról is tud, ki merre jár, hogy van – az idős pap memóriájával is lenyűgözi az embert.

„A Csabi, most ötvenegynéhány éves, postás, négygyerekes apa, ő akkor huszonegy volt, és tudott gitározni, inkább Omega-számok meg ilyenek voltak, amiket játszott, de például a Mindenkiért egy gyertya égjen nagyon belestimmel a dolgokba. Hát ne érts félre, de ezek a fiatalok nem szentelvízbe születtek, meg olyan volt a hajviseletük is meg minden, jaj, egyiküknek pántja volt a nagy hajában, kérdezem, Józsi, miért hordod ezt a pántot, azt mondja, »nyárspolgárok bosszantására«” – kuncog az atya.

Józsi azóta ötgyerekes családapa lett, Debrecenben él. „Szent életű, jámbor paptársam volt, ő nem értette ezt az egészet. Mindig, mikor hittanórát tartottam, a kápolnában engesztelő imákat mondott”.

„Nem katekizmussal kezdtem, hanem azt kellett kivárni mindig, hogy mikor kinek merül fel igénye arra, hogy meg akar keresztelkedni. Például a tizenhat éves Zsuzsi, a Pistának a húga, aki kereszteletlen volt, de Pista elhozta a csoportba, és vágy ébredt benne a keresztség iránt. Még többeknek is, volt olyan keresztelő, hogy tizenhármat is kereszteltünk – mert akarták. Úgyhogy akkor meg az a szöveg járta, hogy én slaggal keresztelek”.

A kamaszlány azóta a férjével és a teológiát tanuló nagylányukkal rendszeres hitéletet élnek, Mihály atya pénteki csoportjába is járnak, az idős lelkipásztort olykor a Máltaiaknál is meglátogatják.

A diabétesz sajnos viszonylag fiatalon lesújtott Mihály atyára. „Jött a cukorbaj. 55 éves voltam, és levágták az egyik lábam, ez 2002-ben volt. Akkor bedugtak a Harmat utcai, egyházmegyei idősek otthonába” – mereng vissza. Onnan kikérte magát, albérletben lakott, aztán vissza a Harmat utcába, végül 2014-ben találta meg, úgy véli, végleges helyét a máltaiaknál, a hajléktalanok között.

Kérdésünkre azt kéri, vegyük elő az elmélkedéseit tartalmazó albumot; itt egy beragasztott Charles de Foucauld-idézet felel helyette. A tavaly szentté avatott francia szerzetes lelkiségét tartalmazó könyv René Voillaume-tól ötödéves korában került Mihály atya kezébe, és akkor is nagy hatást gyakorolt rá.

Az idézet pedig így szól: „Jézus mindvégig názáreti életre rendel téged, ahogy számára számodra is, csak kivételes időszak lehet a missziós munka és a magányba vonulás. Vállald bármelyiket, valahányszor ő félreérthetetlenül úgy kívánja, de térj vissza a názáreti életbe, mihelyt nincs veled egyéb terve (…)  Elvegyülve az emberek között, dolgozz te is legalább napi nyolc órát,

Mindenben, még az adakozásban is légy szegény, egyszóval mindenben (…)  A názáreti élet mindenütt megvalósítható, éld ott, ahol felebarátodért a legtöbbet tehetsz”.

Mihály atya folytatja: „Igen, én ezt a házat úgy tekintem, mint názáreti házat. Harmincketten vagyunk, én ugyan nem keresek tuaregeket, mint Foucauld, de elég szegények a hajléktalanok is”.

Döntését, hogy a máltaiakhoz megy, nem fogadták mindenütt jó szívvel. „Haragudtak rám, hogy miért jöttem ide, persze: az egyházmegyei hatóság részéről sem tapsoltak örömükben, miért nem a Harmat utcai elegáns intézetben vagyok inkább. Voltam ott tíz évet, mindenki idősebb volt nálam. Itt mindenki fiatalabb nálam. Miért ne legyek fiatalok között?” – kacag fel jóízűen.

„Ott a polgármester rokonsága, professzorok rokonsága, jól szituált emberek hozzátartozói voltak, a budapesti otthontól meg Teréz anya is fogta a fejét, hogy ez egy luxusszálloda, ő ilyenben nem is tudna dolgozni. Nekem is nehéz volt a szegediben a tíz év. Itt jó.

Hárman vagyunk amúgy a szobában”.

Megbicsaklik a hangja. „Itt csak rossz sorssal találkozom. Itt nagyon sok rossz sorsú ember van. A szobatársam ötvenhárom éves és vak. Katonai főiskolát végzett, felesége elhagyta, mikor megvakult, Kiskunhalasról került ide. Meglehetősen művelt ember, úgyhogy irodalomról, történelemről beszélgetünk. A másik szobatárs hetvennyolc éves, ma reggel zuhant el, fél oldalára béna, és valószínű, hogy a vérnyomása vágta földhöz, 200 körül volt, még az ágyon is volt egy nagyon komoly rohama, most alszik éppen. Előző szobatársam gégerákos volt. Nem volt túl idős, kamionsofőr volt, de elvesztette az egyik lábát, és elvesztette a családját is. Nagyon nagy emberi méltósággal viselte a gégerákot, úgy mondhatnám, hogy szép csendben elaludt itthon, ott a szobánkban.”

Itt mindenki hajléktalan. „A másik szobában a Janinak a lábán a kisujjait vágták le. A Péternek erősen érszűkületes a lába, úgyhogy járókerettel mocorog. A Pista is járókeretes, a bal lába le van bénulva, úgyhogy csak húzza a jobb lába után, úgy tud menni. A másik, ebbe nyíló szobában a hetvenéves Gyuri, ő görgős kocsival közlekedik, amit ő tol, mert egyensúlyzavara van. A másik, a Laci szinte teljesen öntudatlan, Németországból hozták haza, a német vöröskereszt; Béla negyvenhárom éves, gyakran egész nap csak dobol az ágy szélén, ütögeti, ezzel tölti az idejét. A másik, a Józsi ő fél éve kapott stroke-ot, különben tüdőrákos, úgyhogy ő is mozdulatlanul fekszik az ágyában – ez a legnehezebb szoba. Nem mondom el a harminckettőt, de kimondottan nehéz sorsú emberek”.

Némi vigaszt jelenthet nekik Mihály atya kedvessége, humora. „Odamentem a Pistához, hogy mi a baj, fáj a lábad? Ránéz a lábamra, azt mondja, »magának nincs lába, akkor nem is panaszkodok«.

– látszik az atyán, hogy őszinte derűvel nevet magán.

Azt is kérdezték tőle – egy nagybeteg társa –, hogy miért élünk? „Mondom: amíg egy jó szót tudunk egymásnak szólni, addig van értelme”.

Ami a hajléktalanokat illeti, nagyon jólelkű embereknek mondja őket a pap. „Általában egymást segítik itt az emberek. Cigiben, kávéban, zugkajában. Hozzám gyónni jönnek, szentmisére jönnek, nem tömeges sem, de mindig megvan, ami kell.” Mihály atyának hittancsoportja is van, minden pénteken pedig a Kalkuttai Teréz anya templomban, annak a hittantermében tart foglalkozást, ide is járogatnak tizenketten-tizenöten, néha többen, evangéliumot olvasnak, beszélgetnek róla, olykor tudós egyházfiak kommentárjaival. Misézni minden nap a máltaiak étkezőjében, éppen annál az asztalnál szokott, ahol ez az interjú is készült – „tegnap öten voltunk, máskor hatan, nyolcan. De nem egy vidéki helyen ugyanennyien vannak egy plébániatemplomban is”. Keresztel is, felnőtteket is, ha úgy adódik, középkorú, kétgyermekes cigányasszonyt is. 

Meséli: Attila nevű társa élet-halál között volt, amikor elvitte a mentő, Mihály atyát pedig megkérte a nővér, hogy imádkozzanak együtt az Attiláért. „Azt imádkoztuk, hogy Jézusom, »állj mellette, és segítsd, hogy ő megérezze«. Egy hónap múlva ülök kint az előtérben a gangon, jön Attila, hozzák tolókocsiban, neki is egyik lábát amputálták, semmit nem mondtunk neki. »Atya, köszönöm, hogy imádkozott értem, éreztem, hogy Jézus velem van«. Ő kevésbé szenteltvizes, de a következőt olykor mondja,

– mosolyog.

Visszatérve az otthonra, csak jókat tud mondani. „Szinte szégyellem magam, hogy milyen jók hozzám a nővérek meg a vezetők. És a bentlakók is. Mindenki atyának hív – pedig mindenkinek csak testvére vagyok.”

– egyúttal hálás érte nagyon az utazását megszervező Serfőző Leventének az egyházmegye oktatási helynökének, aki korábban ministránsa is volt.

„Amikor a Szentatya jött befelé, először ahogy jött, körülbelül öt méterre, engem ledöbbentett az a tisztaság és egyszerűség, ami őbenne van. Amikor odajött, és képzeld el, megcsókolta a kezemet, akkor megtudtam, hogy hihetetlen alázatos. Tudod, amikor őt megválasztották, jó fél óra eltelt ahhoz, hogy megjelenjen az erkélyen; elment imádkozni a János Pál pápa sírjához. Az első szavai hihetetlen egyszerűek voltak, és gyakorlatilag arra összpontosultak, hogy imádkozzanak érte. S ez annyiszor előjön őnála, hogy kéri a hívek imáját.

Na, de most odaért, ahogy meglátott bennünket, én voltam az egyik oldalon a pad szélén, a másikon egy idős néni. Rögtön intett a biztonságiaknak és odajött. Megcsókolta a kezemet és megszorította. Én csak annyit mondtam neki, hogy »santita«, vagyis »őszentsége«, és nyúltam a könyvéért, amit odakészítettem magamnak és odaadtam neki, ez az Álmodjunk együtt. Az én hozzáfűzött észrevételem annyi volt, hogy »örömhír az életért, gyakran kell olvasni«. Eddig tizenegy kötetet vettem belőle, na most megint nincs egy sem, de már rendeltem” – teszi hozzá nevetve.

A pápa nem mondott neki semmit.

Úgy mondhatnám nagyon egyszerűen, rajta keresztül Isten-élményt kaptam. Ezt kaptam aranymisémkor 2019-ben, és ezt 1984-ben is” – mereng el. „Hülyén hangzik, de így van: a pápán emberként én azt látom, hogy ő jól csinálja azt, amit én szeretnék”.

Fényképek: Ficsor Márton / Mandiner