Amikor láncfűrésszel támadtak a magyarokra: így lett majdnem polgárháború Erdélyben

„Kocsikkal rohantak bele a tüntető tömegbe, uram, gázoltak és gyilkoltak! Nem olvasta a ma reggeli lapot, a Cuvântul Libert?” – így indokolták egy harmincöt évvel ezelőtti felvételen az őket faggató riporternek az összesereglett románok, hogy mit keresnek az utcán aznap, 1990. március 20-án. A hír még a román rendőrség vizsgálata szerint is hamis volt, valójában ittas vezetés miatt történt baleset. De nem ez volt az első dezinformáció, amivel a soviniszta sajtó a magyarokra uszította a románokat, és nem is az utolsó.

Fekete március, Marosvásárhely – a magyarellenes pogromot (románul és a külföldön meggyökeresedett terminológiával csak „etnikumközi konfliktust”) gondosan előkészítették. Sem a hirtelen szociáldemokratává vedlett kommunista Ion Iliescu, Románia későbbi elnöke, a Nemzeti Megmentési Front Tanácsának elnöke, sem az átalakulóban lévő titkos­szolgálati körök nem nézték jó szemmel a román–magyar szolidaritást. Veszélyes volt a két nép összefogása, amely alig három hónappal korábban a Tőkés László református lelkész kilakoltatása elleni tiltakozásból kiindulva kirobbantotta a forradalmat, elsöpörve Nicolae Ceaușescu rezsimjét.

Marosvásárhely ideális helyszín volt arra, hogy ezt megtörjék. Mint arra Novák Csaba Zoltán, Halmy Kund és még számos más történész rámutatott, Székelyföld kvázi fővárosát későn és erőltetett menetben kezdték románosítani, a vezetőket lecserélni. A hetvenes években még kétharmados többségben volt a magyarság. Egy 1985-ös megyei titkos jegyzék 7600 románoknak dedikált munkahely létesítését sürgette, hogy „megnyugtató többséget” érjenek el. A magyar közösségnek számtalan sérelmet okoztak az újonnan érkezők, és nem is haboztak érzékeltetni a fölényüket.

Az uszítás hetei

A forradalmi optimizmus háttérbe szorította mindezt, de csak egy időre. A Romániai Magyar Demokrata Szövetség (RMDSZ) megalakulására válaszul – egykori securitatésok hathatós közreműködésével – ugyancsak Marosvásárhelyen létrejött a Román Tűzhely Szövetség (Uniunea Vatra Românească) nevű szélsőjobboldali gyűlöletszervezet azzal a jelmondattal, hogy „megvédje a saját hazájukban üldözött románokat az emberiséget fertőző magyar hordáktól”. A Ceaușescu kisebbségpolitikájától nem sokban különböző Iliescu és köre is csatlakozott a soviniszta szervezet „szeparatista magyarok” elleni uszításához.

A magyar értelmiség szervezkedni kezdett, február 10-én Sütő András vezetésével százezres gyertyás-könyves néma tüntetés zajlott Marosvásárhely központjában a magyar nyelvű oktatásért, és más magyarok lakta városokban is felvonult a tömeg. „Sepsiszentgyörgyön, ahol akkor laktam, hihetetlen sok ember gyűlt össze fegyelmezetten, akkora tömeget még nem is láttam” – idézi fel emlékeit lapunknak Csíky Csengele vásárhelyi színművész. Tizennégy évesen test­közelből élte át az eseményeket, hiszen édesanyja, az ugyancsak színművész Balázs Éva a Maros­vásárhelyi Rádió helyi tudósítójaként is dolgozott, vásárhelyi barátaik között tudhatták Tőkés Lászlót és bátyját, Tőkés Andrást, illetve a színművészeti egyetem tanárát, Béres Andrást is. Csíky Csengele 1990. március 15-én, amikor Tőkés László a sepsiszentgyörgyi focipályán húszezer ember előtt beszédet tartott, felszólalt a fiatalság nevében – élete első nyilvános szereplésén.

Március elején már kisebb megmozdulások zajlottak például az orvosi egyetemen a magyar hallgatók jogaiért. Közben a Vatra minden esetben magyar terrorral és Erdély elcsatolásával hergelt, s ebben támogatóra lelt a kormánynál és annak sajtófelületein. A már­cius 15-ét ünneplőket a szélsőségesek folyamatosan zaklatták, egyiküket Szatmárnémetiben meg is verték, a szintén szatmári Erdődön pedig megrongálták a Petőfi-szobrot – és a csendőrség nem tett semmit. Óriási hisztériát csaptak viszont, miután a magyarok ezreit lemészároló Avram Iancu marosvásárhelyi szobrának talpát ismeretlenek összefirkálták azzal a nem éppen tökéletes magyartudásról árulkodó felirattal, hogy „le ved”. A sajtó ugrott ezekre, felnagyított-hozzátoldott, tovább tüzelve a román lakosságot.

Másnap robbant – valószínűleg titkosszolgálati rásegítéssel – a bomba, méghozzá a főként újonnan betelepített románoknak otthont adó Tudor-negyed mellett. Itt a 28-as számú gyógyszertárra felkerültek a patikahálózat új szabványos, kétnyelvű feliratai. Ebbe kötött bele a szomszéd vendéglőből kitóduló ittas román csoport, élükön néhány, szemtanúk szerint nem is odavalósi emberrel; betörtek a gyógyszertárba, s az egyik gyógyszerész nőt bántalmazták is. Az utcán elkezdtek vadászni a magyarokra, a helyszínre érő rendőrök és katonák pedig nem tettek semmit. A Rompres nyomán a bukaresti Adevărul napilap ekkor már arról írt, hogy a magyar patikus nem akart románokat kiszolgálni – hiába tiltakoztak írásban a hazugság ellen a gyógyszertár magyar és román alkalmazottai. Majd érkeztek a hírek a magyarok állítólagos szoborrongálásairól. A délután visszatérő román tömeg ekkor már magyarokat vert; betörtek egy tömbházba, illetve megverték a Népújság két riporterét. Majd a többezresre duzzadó tömeg a főutcán vonult randalírozva, Tőkés Lászlót és Sütő András írót szidalmazták, magyar feliratokat téptek le. A helyszínen lévő rendőrök ezt is tétlenül nézték.

Az RMDSZ természetesen tiltakozott, az állami szervek azonban nem reagáltak. Március 17–18-án Marosvásárhelyen négyszáz fiatal vett részt az összmagyar ifjúsági kongresszuson, ahol szolidaritást vállaltak az orvosi egyetem magyar hallgatóival, és nyilatkozatukban elítélték a Román Tűzhely Szövetség tombolását.

Becsületszó

Az igazi összecsapások március 19-én kezdődtek, amikor a környékbeli románlakta falvakból leitatott, felfegyverzett parasztokat buszoztattak a városba.

Kincses Előd, a Nemzeti Megmentési Front Maros megyei alelnöke, Tőkés László korábbi védőügyvédje vált célponttá, az ő lemondását és a magyar nyelv korlátozását követelték. „Mondtam nekik: nem önök választottak meg, én azoknak mondok le, akik megválasztottak” – emlékezik vissza lapunk kérdésére Kincses Előd. Összehívta a szervezet tagjait, de csak a románok jelentek meg, akik meggyőzték, hogy mondjon le a csőcselék megnyugtatására. Hiába: a tömeg fejszével, husánggal felfegyverkezve megostromolta az RMDSZ székházát; többen az épületben rekedtek, ők elbarikádozták magukat, köztük Sütő András író is. A románok fel akarták gyújtani az épületet, közben megérkezett a rendőrség és a katonaság is Ioan Judea ezredes vezényletével, aki védelmet ígért a magyaroknak, ha kijönnek. Nem állta a szavát: emberei tétlenül, ő pedig szemtanúk szerint mosolyogva nézte, ahogyan verik a magyarokat – Sütő András bordáit eltörték, a fél szemére megvakították.

Székelyföld forrongott. Kincses egy tárgyalás miatt Székelyudvarhelyre ment. Reggel tízezres tömeg gyűlt össze a főtéren, „hogy indulnak be Vásárhelyre megvédeni a magyarokat”. Már a buszokat készítették elő, „akartak jönni verekedni értünk, nagy nehezen lebeszéltem őket” – emlékszik vissza kérdésünkre az ügyvéd.

Csíky Csengelében élénken él annak emléke, hogy „pillanatok alatt megmozdult Sepsiszentgyörgy, több ezer ember ült már az autóbuszon, a vasútállomáson indulásra készen, hogy jön Vásárhelyre”. Azonban édesanyjának 

„Úgy beszélt édesanyám, hogy eltartotta a fülétől a kagylót, hogy mi is halljuk” – idézi fel. Rettentő nehéz volt megállítani a tömeget, azonban Balázs Éva és a többi vezető értelmiségi minden eszközt bevetett. „Emlékszem, édesanyám egy pillanatban lefeküdt a földre egy autóbusz elé, hogy megállítsa; annyira akartak jönni segíteni. Végül az elszántságot látva az emberek lassan elálltak a tervüktől.”

Közben Marosvásárhely főterén farkasszemet nézett a két tömeg; a magyarok voltak többen, több tízezren követelték Kincses visszahelyezését az alelnöki székbe és az előző napi magyarverés kivizsgálását. Kincses visszaért a városba, és két nyelven igyekezett nyugtatni a tömeget. Azonban ismét megérkeztek a busszal hozott leitatott román parasztok, kaszával, fejszével. A hadsereg pedig megint nem lépett közbe. A románok több magyart szándékosan elgázoltak, majd áttörték a gyenge rendőr­kordont, és a polgármesteri hivatalig verték vissza a magyarokat, akik kezdetben puszta kézzel védekeztek, majd a padokat szétszedve deszkákkal vágtak vissza.

Amit a hadsereg nem tett meg, megtették a környékbeli magyar falvak: blokádot állítottak, hogy több román fegyveres ne jöhessen Vásárhelyre. A sikeres ellentámadásra felébredt a hadsereg is, román tankok érkeztek a városba, és felálltak a két tömeg közé. A katonák tétlenül nézték a továbbiakat, például hogy 

és az sem zavarta őket, hogy egy román teherautó a magyar tömegbe hajtott.

A harcok fokozódtak, a magyarok lelkesedése lankadt. Végül az döntötte el a csata kimenetelét, hogy 

majd háromnegyed tizenegyre megjöttek bottal, vasvillával a nyárádi és szovátai székelyek – jellemzően idősek, háborús veteránok. Így, hogy már a magyaroknál is volt fegyver, a román szélsőségesek menekülőre fogták. A székelyek kiverték őket a Grand Hotelből, kiszedték a buszaikból a menekülő agresszorokat, a járműveket pedig felgyújtották.

Rendteremtés román módra

Hajnalban megérkeztek a román hadsereg elit alakulatai, leszedték a városházáról a kitűzött magyar zászlót, és helyreállt az, amit ők rendnek neveztek.

A sajtóhadjárat és a jogi leszámolás azonnal megindult, a magyarok és a magyar cigányok közül többeket börtönbüntetésre ítéltek, a mindenkit békítő Kincsest népirtásra való felbujtásért akarták meghurcolni, az agresszor románok közül viszont mindenki megúszta. Sőt, jellemző, hogy a román propaganda mit emelt ki: egy libánfalvi paraszt, Mihăilă Cofariu megverését – csak épp az maradt ki a történetből, hogy a férfi előtte láncfűrésszel támadt a magyarokra. Őt mint a „románellenes atrocitás” áldozatát maga Iliescu is meglátogatta a kórházban.

Marosvásárhelyt később is sújtotta a megosztottság és a bizalmatlanság, sok magyar elköltözött a pogrom és az elszenvedett igazságtalanságok után. Soós Zoltán polgármester – aki 16 éves bolyais diákként élte át ezt az időszakot – lapunk kérdésére azt emeli ki, hogy az események a két közösség viszonyának megromlása mellett gazdaságilag is kihatottak a városra, mert elkerülték a befektetők. Hozzáteszi: „szerencsére ma már nem tabu, hogy magyar a polgármester”, és fontos, hogy az emberek érezzék, a városvezetés mindenkiért dolgozik. „Örömmel mondhatom, hogy harmincöt év után a kedélyek lassan megnyugodtak. Mindazok, akik ezt átéltük, azt szeretnénk, hogy soha ne történjen meg újra, sem Marosvásárhelyen, sem más erdélyi városban. Ma már normális kétnyelvűség jellemzi Marosvásárhelyt. Nem mindenki örül ennek, de mára elfogadottá vált.”

Máig vita tárgya, mi lett volna, ha megérkezik a sepsiszentgyörgyi és többi székely erősítés. Mint Csíky Csengele kifejti, sokan nem biztosak abban, hogy helyes volt leállítani a tömeget, ő viszont úgy látja, vezető híján, alig pár hónappal a temesvári sortüzek után ez volt a racionális döntés.

Ezt Kincses Előd is megerősíti lapunknak: „Utóbb tudtam meg, hogy a később a bukaresti diáktüntetést is szétverő bányászok szerelvénye ott állt Székelykocsárdon, ötven kilométerre Vásárhelytől. Szervezkedtek a mócok, és a Regát is megmozdult, hogy jöjjenek »megvédeni« Erdélyt a magyaroktól. Arról nem is beszélve, hogy ott volt a román hadsereg, mit csináltak volna azokkal a botokkal a székelyek?” Hozzáteszi: arra büszke, hogy ezt a „szörnyű securitatés összeesküvést” meg tudta akadályozni.

Nyitókép: Görgény-völgyi románok március 20-án magyarokra vadásznak 
Fotó: MTI/MTVA