Az eltelt három évtizedben az Egyesült Államok lényegében mást sem tesz, mint hogy fokozatosan kivonul Európából.
Európában pánikhangulat uralkodik: Donald Trump amerikai elnök kritikusai szerint az Egyesült Államok többé nem megbízható partnere Európának. Az amerikai vezetés bírálta az európai vezetést (J. D. Vance beszéde a müncheni biztonságpolitikai fórumon), tárgyalásokat kezdeményezett Oroszországgal, átmenetileg felfüggesztette az Ukrajnának nyújtott katonai támogatást, és az USA kilépésével fenyegette a NATO-t, amennyiben a tagországok nem növelik katonai kiadásaikat. Az európai szakértők egy része szerint Donald Trump így egyértelművé tette, hogy neki
Európa nem fontos, az USA kivonul a térségből, sőt netán még a NATO-ból is kilép. De valóban ez lenne a helyzet?
Ha szigorúan a tényeket nézzük, akkor valójában nem Donald Trump vonul ki Európából, hanem ezt tette minden egyes elődje a Szovjetunió 1991-es összeomlása óta. Az eltelt három évtizedben az Egyesült Államok lényegében mást sem tesz, mint hogy fokozatosan kivonul Európából. Az amerikai stratégia szempontjából
akkor volt szükség erős jelenlétre, amikor volt vasfüggöny, és amikor Szovjetuniónak hívták a világ két pólusát meghatározó egyik szuperhatalmat.
Ma már messze nem ez a helyzet: Európa nincs orosz megszállás alatt (Ukrajna és Georgia egyes részeinek a kivételével), és Oroszország hosszú évtizedek óta nem nevezhető szuperhatalomnak a politikai, technológiai és gazdasági befolyása alapján (a pozícióit legfeljebb a nukleáris és katonai arzenál tekintetében őrzi).
Az 1980-as években az Egyesült Államok több mint háromszázezer katonát állomásoztatott Európában. Ronald Reagan és Mihail Gorbacsov közeledésével, a szovjet gazdasági és politikai problémák fokozódásával az amerikai katonák száma is jelentősen csökkent, s 1990-ben az amerikai jelenlét Európában már csak kétszáztizenháromezer katonát számlált. Két évvel később, a Szovjetunió összeomlása után a létszám gyakorlatilag megfeleződött, és százhuszonkétezer katonára csökkent.
Aztán az évek során az amerikai katonák száma tovább zsugorodott, a 2020-as évek elejére hatvan-hatvanháromezer főre apadt. Az orosz–ukrán háború kirobbanását követően (és nem 2014-ben, hanem csak 2022-től) az USA kisebb mértékben növelte katonai kontingensét, főleg a NATO keleti peremén, ami becslések szerint hatvanötezer katonát jelent. A legtöbben Németországban vannak (negyvenezren), majd Olaszország, Lengyelország, az Egyesült Királyság és Spanyolország következik a kontingens méretét illetően.
Felvetődik a kérdés: ha az Egyesült Államok komolyan tartott Oroszországtól, akkor miért nem tette meg a szükséges lépéseket már 2007-ben (Vlagyimir Putyin orosz elnök elhíresült Nyugat-ellenes müncheni beszéde után), 2008-ban az orosz–grúz háború után (mindkettő az ifjabb George Bush elnökségére esett) vagy a Krím félsziget 2014-es megszállását követően (Barack Obama elnöksége) vagy amikor az orosz hadsereg előbb 2021 tavaszán, majd 2021 őszén felvonult Ukrajna határainál (Joe Biden elnöksége)?
Nagy a kísértés most Donald Trumpra kenni a dolgot, de az igazság az, hogy a tényleges lépések és stratégia szintjén Amerikának a kétezres években a Közel-Kelet vált fontosabbá, most pedig Kelet-Ázsia. Donald Trumpnak esze ágában sincs kilépni a NATOból, hiszen az Egyesült Államok azért is tud a világ legerősebb hatalma lenni, mert a legtöbb katonai szövetségessel rendelkezik a világon, amelyek erőteljesen függnek az Egyesült Államoktól. Az amerikai vezetés azt szeretné, hogy Európa több terhet vállaljon a közös védelemben, és ennek megfelelően jóval többet költsön (a cél nem 2 százalék és nem is 5 százalék, hanem valahol a kettő között – 3,5 százalék, vagyis annyi, amennyit Washington is költ a hadseregére évente). Ha Amerika szövetségesei többet foglalkoznak a kontinens védelmével, akkor azzal az USA is több erőforrást és figyelmet tud Kína feltartóztatására fordítani.
Az amerikai „kivonulás” Európából tehát nem Trump alatt kezdődött, de Trump nyíltan ki is mondja azt, amit az elődök csendben tettek: mégpedig az erőforrások átcsoportosítását az amerikai globális dominanciát fenyegető Kínával szemben.
A szerző az Oeconomus Gazdaságkutató Alapítvány szakmai igazgatója
Fotó: Mandel Ngan/AFP
Megírta a Politico, kiszivárgott a Weltwoche-n: megbuktatná a brüsszeli elit Orbán Viktort, Magyar Péter az eszköz a kezükben. Eközben a baloldali közvélemény-kutatók már előre magyarázzák, miért nem következik semmi a méréseikből. Itt az új Mesterterv.
Az ukrán elnök közölte, hogy részéről megtette, amit kellett.
A biztonságpolitikai szakértő szerint egy forgatókönyv létezik, amelyben az USA még akkor is csapdahelyzetbe jut, ha sikerül megszereznie Grönlandot.
Nagy bajban van Románia.
Óriási pusztítást okozott az orosz hadsereg.
Ezek tényleg nem viccelnek.
Dmitro Kuleba volt ukrán külügyminiszter szerint az ukránok igenis hajlandóak lennének arra, amit Putyin kér.
A februári rendezvénynek Dubaj ad otthont.
A baloldali pártok már a látszatra is alig adnak, ha a politikai leszámolásról van szó.
