Amerika adja a NATO erejét, és az elnökét nem Brüsszelben választják

„Trump és Putyin elnökök telefonbeszélgetése és közelgő találkozója, az amerikai békeszándék és J. D. Vance alelnök határozott müncheni fellépése látható pánikot váltott ki az úgynevezett európai elit köreiben. Az Európai Unió vezetői sértőnek tartják, hogy az Egyesült Államok nem akarja bevonni őket az oroszokkal való tárgyalásokba, a britek újra európai hatalomnak képzelik magukat, Volodimir Zelenszkij pedig egyre merészebb nyilatkozatokkal igyekszik a központban maradni. A pánik rossz tanácsadó. A müncheni Bayerischer Hof belterjes levegőjében olyan őrült ötletek születtek, mint az Amerika nélküli, európai »NATO« és az ukrán háború folytatása Washington békeszándéka ellenére. A sértődött és hisztérikus nyilatkozatok azt mutatják, hogy

Európa mainstream politikusai nem értették meg sem az amerikai változásokat, sem Oroszország eltökéltségét Ukrajna semlegessége mellett.

Európa vezetőinek három esztendeje lett volna arra, hogy akár nyilvánosan, akár a háttérben tárgyalásokat folytassanak Moszkvával. Nem tegnap kezdtem el politizálni, de sokáig nem hittem el, hogy a brit, német vagy francia diplomácia minden hidat felégetett Oroszországgal, és Ukrajna győzelmén kívül nincs semmilyen B tervük a háború lezárására. Ami egészen döbbenetes, még Trump elnök november eleji megválasztása után sem próbálkoztak legalább a tárgyalások lehetőségének felmérésével. Ahogy egy fehér házi szakértő megjegyezte, végül is az EU van egy kontinensen Ukrajnával és Oroszországgal, nem az Egyesült Államok, elsősorban tehát az európaiaknak kellett volna tenniük valamit a válság kezelésére.

Nem tárgyaltak, nem tettek semmit, végtelen szóáradattal igyekeztek elterelni a figyelmet a front valós helyzetéről, miközben maguk sem hittek az ukrán győzelemben és a nukleáris szuperhatalom Oroszország legyőzésében. Ezzel az Európán kívüli világ (benne az új Washington) szemében minden hitelüket elvesztették, gyengének és tehetetlennek bizonyultak. Teljes joggal. Ennél sokkal nagyobb tragédia, hogy évekkel meghosszabbították Ukrajna szenvedését. Egy vagy két esztendővel korábbi béke esetén több százezer ukrán katona életben maradt volna egy kicsit nagyobb és kevésbé elpusztított területen. Nagy adag cinizmus kell ahhoz, hogy az amerikai békekezdeményezés hírére most ott akarjanak lenni azokon a tárgyalásokon, amelyekre három esztendeig jórészt az ő hibájukból nem került sor.

Az Egyesült Államoknak nem sok érdeke fűződik az ukrajnai háborúhoz, és érthető, ha a maga részéről le akarja zárni azt. Elsősorban azért, mert készül a huszonegyedik század meccsére, a Kínával való nagy mérkőzésre. Reméljük, hogy ez békés küzdelem lesz, de még így is tektonikus energiákat mozgat majd meg. Az ukrajnai orosz igények iránti amerikai belátás nyilván nem fogja széttörni a Moszkva–Peking-szövetséget. De az oroszoknak kevesebb okuk lesz maximálisan Kína mellé állni, és a Washingtonnal való kiegyezés presztízsokokból is fontos a Kreml mai, idősebb gárdájának.

Baloldali szemmel az Egyesült Államok természetesen imperialista nagyhatalom. Másképp fogalmazva impérium, azaz birodalom, amely úgy viselkedik, mint minden birodalom az idők kezdete óta. De ezt minden épeszű kormány és ember tudta, aki támogatta országa NATO-tagságát. Épp a müncheni pánik tette ismét világossá, hogy Amerika a NATO vezető ereje, nélküle csak üres szóvirágok és ostoba sajtónyilatkozatok vannak. Az Egyesült Államok a Nyugat abszolút vezetője, alapvető katonai ügyekben, a háború és a béke kérdéseiben el kell fogadnunk a döntéseit. Amerikát nem kell szeretni, idegesítő szokásait el lehet utasítani, az orosz regények jobbak, mint az amerikaiak.

De amíg a NATO jelen formájában létezik, addig ostobaság egy európai »ellen-NATO« álmát kergetni.”

Nyitókép: THOMAS KIENZLE / AFP

***