Sajnálattal értesítem a globális klímapolitika rajongóit: Vége van

2025 nem 2017 – mikor Donald Trump nagyjából a Fehér Házba toppanásának pillanatában másodszor is faképnél hagyta a klímaváltozás hatásainak mérséklését célzó Párizsi Megállapodást, ennek már jóformán semmiféle visszhangja nem volt. Az X demokratái sírtak egy sort, a klímatudósok szigorú hangon figyelmeztettek – de nyoma sincs már annak az össznépi felhorgadásnak, ami a legutóbbi kilépést kísérte. Talán azért, mert már hét és fél éve belátta mindenki:

A republikánusok márpedig nem akarják a globális klímapolitikát, és kész – sem a politikusok, sem a szavazóik. Ez nem trumpi kitérő (már ha Trump kitérő egyáltalán, nem pedig a republikánus párt jövője): az amerikai jobboldal össznépileg nem hajlandó elfogadni, hogy a kőolaj bányászatában és vedelésében is élenjáró Egyesült Államokat kívülről bárki zöld kényszerzubbonyba kényszeríthesse, és nem akarnak fizetni sem mások klímaproblémáiért.

Lehet ezt felelőtlen nemzeti önzésnek tartani, s a belvárosokban meg nyílegyenes, tükörsima autópályákon egy ember szállítására használt, feleslegesen nagy, feleslegesen nehéz és feleslegesen benzines terepjárók láttán az emelkedő tengerben megfulladó csendes-óceáni szigetecskék népe bizonyosan annak is gondolja. De a lényegen a morális címkézgetés nem segít, ezzel nem lehet odébb tenni a valóságot.

Megbukott, mert huszonnyolc év alatt nem tudta elérni azt, ami nélkül nincsen politika: hogy a politikacsinálók által felvetett problémát a politika alanya, úgyismint a nép problémának lássa, és meg is akarja oldani. Nyugodt lélekkel kijelenthetjük: azon országokban, ahol problémák fontosságát és politikák demokratikus támogatottságát mérni lehet, a klímaváltozás nem lebeg a társadalmak előtt őket, magukat érintő, s ezért áldozatok árán is megoldandó problémaként. Így aztán nem lehet rá országokon átívelő társadalmi többségeket igénylő, globális politikát építeni. Az, hogy „európai démosz” van-e, az Európai Parlament teljes létezését végigkísérő egzisztenciális dilemmája az európai politikafilozófiának.

Szép és logikus próbálkozás volt a globális klímapolitika a nemzetek feletti kormányzás híveinek részéről: egy más és más formában, de minden nemzetre ható folyamat feletti kontrollt akarták a nemzeti szint fölé helyezni. De nem ment, mert a társadalmi szolidaritás a nemzetek feletti szinten látványosan nem működik. A nemzetben még valamelyest hajlandók vagyunk egymás problémáit a magunkénak érezni, s megoldásuk érdekében áldozatot – lásd: adó és tb – hozni. Nemzetek felett ez nem megy. Huszonnyolc éve magyarázzák a kanadainak, a belgának meg az orosznak, hogy Peru, Mauritánia és Kiribati problémái valójában az övéi is – és huszonnyolc éve nem hiszi el.

A klímaváltozás őt érintő részét alkalmazkodással kimozogja – a mást érintő részére viszont nincs ideje, ereje és figyelme. Mert – és ez a lényeg – az a probléma nem az övé, és soha nem is lesz az. A globális hőmérséklet emelkedése meg a gleccserek emelkedése rossz mérőszámai a klímaváltozásnak: önmagukban egyáltalán nem ijed meg tőlük senki, közvetett hatásuk pedig csak kiterjedésében globális, hatásait tekintve régiónként eltérő.

Meglehet, hogy jobb lenne a klímaváltozás problémáját globálisan megoldani – de erre látványosan nincs mód. A klímaegyezményeket már eleve nem lehet kötelező erejűként elfogadtatni, betartatni őket pláne nem lehet, a klímakonferenciák az őket rendező államok iránti minden szimpátiám mellett valójában olajállamok kifejezetten vicces önfényező show-ivá váltak. Lehet, hogy jobb lenne a globális klímapolitika, de nincsen.

s demokratikus társadalmakban valós veszélyként nem kommunikálható absztrakt mérőszámok kergetése helyett az adott nemzetet érintő klímaproblémákra szabott alkalmazkodási stratégiákra koncentrálni.

Mindez persze szélsebesen eljuttat bennünket a klímapolitika, de a tágabb értelemben vett globális fejlesztéspolitika alapvető problémájához: hogy nem ott vannak a gondok, ahol a megoldásukhoz szükséges erőforrások vannak. A világ szegényebb és gyengébb részét a klímaváltozás minden előrejelzés szerint jobban fogja sújtani, mint az eleve gazdagabbakat.

Ám ez a probléma nem megoldhatatlan: a szegények fegyverei, a lázongás és a migráció pont elég motiváció lesz a gazdag világ számára ahhoz, hogy szigorú bevándorláspolitikák bevezetése mellett keressék a kiegyezést a világ klímamigránsokat kibocsátó részével.

S az, hogy a klímaalkalmazkodás többé nem tolható rá egy nem létező globális klímarezsimre, hanem végérvényesen egyen-egyenként a nemzetek vállára kerül, a fejlődő világ notóriusan rossz kormányait is a portájuk előtti söprögetésre fogja kényszeríteni. Nem gyarmati kizsákmányolás és nem is neoliberális ármány okozta például, hogy egy Egyiptomhoz hasonló terméketlen homokvárban ma több, mint százmillióan élnek, teljesen nyilvánvalóan fenntarthatatlanul. Ez bizony a nemzet és kormányának saját sara – és ha túl kívánnak élni, nekik is kell majd megoldaniuk. A nemzet sorsa a nemzet felelőssége – s ezelől nem lehet elbújni semmilyen globális klímapolitika mögé. Azzal, hogy Trump bevitte a kegyelemdöfést a Párizsi Megállapodásnak, kiderült: a klíma-világkormányzás halott, csak a nemzeti klímapolitikáknak van esélye. Vége van. Kösz, Trump!

Nyitókép: Jim Watson/AFP