Rossz időben, rossz helyen? Újvidéktől Magdeburgig

A novemberi tragédia során 15 ártatlan ember vesztette életét, miután az újvidéki vasútállomás előtetője összeomlott, és maga alá temette az alatta tartózkodókat. Szörnyű tragédia. Annál is inkább, mert egy véletlen körülmény úgy hozta, hogy

(Az egyik kétségbeesett hozzátartozó kishíján belém szaladt a kocsijával, csak a lélekjelenlétemen múlt, hogy nem ütköztünk össze.) Gyász és döbbenet. A kétségbeesésnél talán csak a tenni akarók elszántsága volt látványosabb (a közelben zajló építkezések munkagépei ugyanis sorokban várakoztak a helyszín közelében, ha esetleg szükség lenne rájuk). 

A feltételezhető felelősök közül tíz személy vizsgálati fogságban van, ketten házi őrizetben, a lemondott építésügyi, közlekedési és infrastruktúraügyi miniszter pedig szabadlábon védekezhet. Eddig ennyi történt.

Az emberek egyik csoportja a konkrét felelősök megbüntetését követeli, és ennél a pontnál megáll, beéri ennyivel, míg a másik csoport ennél többet akar, számukra az eset túlnyúl a személyes felelősség kérdésén, ők ugyanis rendszerhibát vélnek felfedezni, és a kormány lemondását követelik. Egy biztos, olyan helyzet nem állhat elő, hogy az esetnek ne legyenek felelősei – ebben az egyben vélhetőleg mindkét tábor egyetért. A többi – mondhatnánk - már politika. Ízlés, elköteleződés kérdése.

Itt van például a magdeburgi eset: a merényletben legalább öten meghaltak, és több mint kétszázan megsérültek. Tehát egy leomló tető, és egy szaúd-arábiai migráns, aki a karácsonyi vásár idején autójával a tömegbe hajt. Sokak fejében megfogalmazódhat a kérdés: rossz időben, rossz helyen? Nem gondolnám, ugyanis pont attól tragédia a tragédia, hogy egy természetes élethelyzetben történik velünk valami, aminek nem lett volna szabad megtörténnie. Álláspontom szerint a vasútállomáson való várakozás és a karácsonyi vásáron való részvétel is természetes élethelyzet.

Éppen ezért mondjuk ki, hogy az a kisfiú sem volt rossz időben, rossz helyen, aki a tragédia pillanatában az újvidéki vasútállomáson várakozott, hiszen a nagyszüleihez utazott volna vendégségbe, de ugyanakkor a magdeburgi tragédiában meghalt kilencéves kisfiú sem lehetett rossz időben, rossz helyen, mert ő meg a szüleivel egy olyan rendezvényen vett részt, amely a keresztény tradíciónkhoz, vagyis az európaiságunkhoz kapcsolódik.

(nyilvánvalóan egy olyan közösségben akartak lenni, amely hasonlóképpen gondolkodik a világról, mint ők). Az egyiknek is meg a másiknak is megvan a maga létjogosultsága. 

Az újvidéki tragédia esetében eddig több miniszter lemondott, egy tucat ember vizsgálati fogságba került, mások háziőrizetben vannak, és egyvalaki szabadlábon védekezik. Sokak szerint ez kevés. Talán igazuk is van. Na de mi a helyzet a magdeburgi esettel? Itt előreláthatóan hány embert állítanak majd elő? (Az eddigi több száz hasonló esetet látva, az elkövetőn kívül nyilvánvalóan egyetlenegyet sem.) Ha párhuzamot vonunk a két eset között: ha egy fal leomlása után mindenáron mélyebb összefüggéseket keresünk az egyik oldalon, akkor jogosan merül fel a kérdés, hogy

Itt miért ne keresnénk a mélyebb összefüggéseket, például miért ne tennénk fel azt a kérdést, hogy mégis mi végre tartózkodhat egy ilyen ember Európában? Ki, illetve kik, és kiknek a nyomására nyitották ki Európa kapuit? 

Az emberi életek kioltása mellett, a kultúránk ellen is támadás történt Magdeburgban, sőt, igazából ez lenne a cél. Egész konkrétan, hogy a jövőben lehetőleg ne szervezzenek karácsonyi vásárokat Európában, és semmilyen egyéb olyan rendezvényt, amely a keresztény tradíciónkhoz kapcsolódik. Mert ugyan mi másért folyna az öldöklés?

(az áldozathibáztatás tipikus esete), miközben jogosan merül fel a kérdés: lehet ezen jelenségek ellen még nem szélsőséges módon tiltakozni? Egyáltalán, lehet ezen jelenségek ellen úgy tiltakozni, hogy ne bélyegezzenek meg érte? (Egyesek azzal próbálják összezavarni az embereket, hogy a muszlim elkövető nem is szélsőséges, sőt egyenesen iszlámellenes. Igencsak különös, hogy egy ilyen ember pont a karácsonyi vásárra érkezőkbe hajt bele - már bocsánat, de a józan ész és a logika megbicsaklik ezen.)

Ezt annak tudatában mondja, hogy 2015 óta már több száz ártatlan ember életébe került az a politika, amelyet kancellársága alatt ő maga is a zászlajára tűzött, hogy egyéb következményeiről itt most ne is beszéljünk. Könyvével mindezt elismerte, és visszamenőlegesen is igazolta, amivel tulajdonképpen aláírta a magdeburgi kilencéves kisfiú halálos ítéletét. Szégyen, hogy ezt Európa tűri.

Ha azt a politikát képviselnénk, amelyet Angela Merkel is képvisel, így biztathatnánk az újvidékieket: egy tető leomlásából nem kell általános következtetéseket levonni, csupán elszigetelt esetről van szó, ellenkezőleg, meg kell tanulnunk elfogadni, együtt élni vele, legfeljebb igyekezzünk elkerülni az olyan tetőket, amelyek a fejünkre eshetnek. Nemes egyszerűséggel: Wir schaffen das.

(Nyitókép: HENDRIK SCHMIDT / DPA / dpa Picture-Alliance via AFP)