A javaslatot olyannyira komolyan vette a brit külügy, hogy választ is készítettek, amit végül sosem küldtek el, mert Roosevelt többet nem vetette fel előttük az ügyet.
A válasz szerint Transzjordánia területei nem alkalmasak ekkora tömeg letelepítésére, ráadásul még ha a mezőgazdasági helyzet javulna is, a brit kormány még csak meg sem fontolna egy ilyen elképzelést, mivel az „teljesen igazságtalan”. A válasz-tervezet szerint a zsidók egy idegen “faj”, aminek 2000 éve nincs köze Palesztinához, ráadásul az arabok túlságosan is ragaszkodnak a földterülethez. A brit diplomaták belső levelezésükben megjegyezték, hogy a javaslatot nyilván az amerikai „cionista vezetők súgták” Rooseveltnek, és olyan értelemben nem tévedtek, hogy Louis Brandeis bíró, az amerikai cionisták prominens vezetője levelezésében azzal biztatta Rooseveltet, hogy beduin törzseket már sikerrel bírták rá kenőpénzekkel a kivándorlásra, és hogy végül „a balgaság engedni fog az észnek és az igazságosságnak”.
1939 tavaszán Brandeis levelet is kapott Roosevelttől, mely ugyan nem maradt meg, ám melyben emlékezések szerint az állt, hogy „egészen biztosan az a 400 000 arab, aki a Balfour-nyilatkozat óta érkezett Palesztinába, nem jogosult ugyanolyan elbánásra, mint a zsidók. Felvetette azt a lehetőséget, hogy ezeknek az araboknak az Irakba való áttelepítését esetleg meg lehetne fontolni.” Két és fél évvel később, 1942 decemberében Roosevelt Henry Morgenthau pénzügyminiszternek így nyilatkozott: „Én valójában szögesdróttal venném körül Palesztinát, és elkezdeném az arabok kitelepítését. Földet biztosítanék az arabok számára a Közel-Kelet egy másik részén. Minden alkalommal, amikor kitelepítünk egy arabot, behoznánk egy zsidó családot.” Rooseveltnek ötlete is volt arra, hogy ki fizesse ki ezt a nagyszabású lakosságcserét. Úgy gondolta, hogy 100 ezer családot lehetne letelepíteni, családonként 3000 dollárért, összesen 300 millió dollár költségen. Ez az összeget szerinte az amerikai, a brit, a francia kormánynak, illetve zsidó pénzembereknek kellene összeadniuk. Ez az összeg ma kb. 7,5 milliárd dollárt, vagyis majdnem 3 billió forintot jelentene, de tegyük hozzá, hogy ez az izraeli-arab konfliktusra azóta elköltött pénz és az okozott károk összegéhez képest jóformán aprópénz.
Egy republikánus javaslat
Herbert Clark Hoover republikánus színekben volt amerikai elnök még 1929 és ’33 között, ám később is aktívan részt vett a közéletben. 1943 júliusában New Yorkban vett részt egy rendezvényen, melynek célja az európai zsidóság megmentése volt. Hoover felszólalásában arról beszélt, hogy a probléma hosszú távú megoldása két szakaszra osztható: először is meg kell találni azt a helyet, ahol a zsidók tartós biztonságban élhetnek, majd meg kell teremteni számukra a letelepedés feltételeit. Végkövetkeztetése szerint az egyik ilyen célállomás Palesztina lehetne, ám hozzátette, hogy „végső soron Palesztina csak egy részét tudná befogadni annak a három-négy milliónak, akikről ezen a konferencián szó esett. Ez pedig csak úgy lenne megvalósítható, ha az arab lakosságot valamilyen más területre költöztetnék.”