A javaslatot a progresszív sajtóban szélsőséges véleményként idézték, de történészként érdemes megvizsgálni, hogy valóban olyan extrém javaslatról van-e szó?
Sajtóhírek szerint Donald Trump amerikai elnök telefonon egyeztetett a jordániai királlyal és az egyiptomi elnökkel, és arról beszélt, hogy Gáza egy „romhalmaz”, ahonnan másfél millió arabot kéne elköltöztetni, akár „hosszú időre”. A javaslatot a progresszív sajtóban szélsőséges véleményként idézték, de történészként érdemes megvizsgálni, hogy valóban olyan extrém javaslatról van-e szó?
Ezt is ajánljuk a témában
Az amerikai elnök azt kérte a jordániai uralkodótól, hogy esetleg vegyen át egymillió palesztin lakost a szinte teljesen lebombázott Gázai övezetből.
*
A palesztinai arab lakosság elszállításának (“transzferjének”) ötlete voltaképpen igen régóta megjelenik az arab-izraeli konfliktusról való gondolkodásban. Az ötlet ráadásul nem is mindig csak zsidó oldalról merült fel.
Mint azt Chaim Simons rabbi és történész könyvében alaposan dokumentálja, Franklin Delano Roosevelt, az Amerikai Egyesült Államok demokrata elnöke 1938 október. 25-én találkozott Sir Ronald Lindsay-vel, Nagy-Britannia amerikai nagykövetével. Lindsay a találkozóról szóló jelentésében azt írta, hogy az elnököt „lenyűgözte az a tény, hogy Palesztina arab lakossága 400 000 fővel nőtt a brit mandátum létrehozása óta.”
Roosevelt kifejtette előtte, hogy a mai Jordánia területeit lakhatóvá kéne tenni egy nagyszabású kútfúrási és öntözési programmal, majd pedig „a palesztinai arabok számára kellene átadni.
Nekik ingyen kellene a földet felajánlani, ami elég kellene, hogy legyen ahhoz, hogy odavonzza őket; ha pedig ez nem vonzaná őket, akkor kényszeríteni kellene őket a kivándorlásra. Így Palesztinától 200 000 arabot lehetne megszabadítani.” Hozzátette, hogy „szükséges lenne előírni, hogy semmilyen arab ne vándorolhasson be Palesztinába”.
Ezt egy újabb találkozó követte, amiről Adolf Berle, a külügyminisztérium helyettes államtitkára is beszámolt. Berle azt írta: „Az elnök csak Palesztináról beszélt. Azt javasolta Lindsaynek, hogy hívjanak össze egy arab hercegekből álló tanácsot, és hogy szedjenek össze mondjuk 200 millió dollárt, amelyből minden palesztinai arab számára földet vásárolnának, ha el akarja hagyni Palesztinát.”
A javaslatot olyannyira komolyan vette a brit külügy, hogy választ is készítettek, amit végül sosem küldtek el, mert Roosevelt többet nem vetette fel előttük az ügyet.
A válasz szerint Transzjordánia területei nem alkalmasak ekkora tömeg letelepítésére, ráadásul még ha a mezőgazdasági helyzet javulna is, a brit kormány még csak meg sem fontolna egy ilyen elképzelést, mivel az „teljesen igazságtalan”. A válasz-tervezet szerint a zsidók egy idegen “faj”, aminek 2000 éve nincs köze Palesztinához, ráadásul az arabok túlságosan is ragaszkodnak a földterülethez. A brit diplomaták belső levelezésükben megjegyezték, hogy a javaslatot nyilván az amerikai „cionista vezetők súgták” Rooseveltnek, és olyan értelemben nem tévedtek, hogy Louis Brandeis bíró, az amerikai cionisták prominens vezetője levelezésében azzal biztatta Rooseveltet, hogy beduin törzseket már sikerrel bírták rá kenőpénzekkel a kivándorlásra, és hogy végül „a balgaság engedni fog az észnek és az igazságosságnak”.
1939 tavaszán Brandeis levelet is kapott Roosevelttől, mely ugyan nem maradt meg, ám melyben emlékezések szerint az állt, hogy „egészen biztosan az a 400 000 arab, aki a Balfour-nyilatkozat óta érkezett Palesztinába, nem jogosult ugyanolyan elbánásra, mint a zsidók. Felvetette azt a lehetőséget, hogy ezeknek az araboknak az Irakba való áttelepítését esetleg meg lehetne fontolni.” Két és fél évvel később, 1942 decemberében Roosevelt Henry Morgenthau pénzügyminiszternek így nyilatkozott: „Én valójában szögesdróttal venném körül Palesztinát, és elkezdeném az arabok kitelepítését. Földet biztosítanék az arabok számára a Közel-Kelet egy másik részén. Minden alkalommal, amikor kitelepítünk egy arabot, behoznánk egy zsidó családot.” Rooseveltnek ötlete is volt arra, hogy ki fizesse ki ezt a nagyszabású lakosságcserét. Úgy gondolta, hogy 100 ezer családot lehetne letelepíteni, családonként 3000 dollárért, összesen 300 millió dollár költségen. Ez az összeget szerinte az amerikai, a brit, a francia kormánynak, illetve zsidó pénzembereknek kellene összeadniuk. Ez az összeg ma kb. 7,5 milliárd dollárt, vagyis majdnem 3 billió forintot jelentene, de tegyük hozzá, hogy ez az izraeli-arab konfliktusra azóta elköltött pénz és az okozott károk összegéhez képest jóformán aprópénz.
Herbert Clark Hoover republikánus színekben volt amerikai elnök még 1929 és ’33 között, ám később is aktívan részt vett a közéletben. 1943 júliusában New Yorkban vett részt egy rendezvényen, melynek célja az európai zsidóság megmentése volt. Hoover felszólalásában arról beszélt, hogy a probléma hosszú távú megoldása két szakaszra osztható: először is meg kell találni azt a helyet, ahol a zsidók tartós biztonságban élhetnek, majd meg kell teremteni számukra a letelepedés feltételeit. Végkövetkeztetése szerint az egyik ilyen célállomás Palesztina lehetne, ám hozzátette, hogy „végső soron Palesztina csak egy részét tudná befogadni annak a három-négy milliónak, akikről ezen a konferencián szó esett. Ez pedig csak úgy lenne megvalósítható, ha az arab lakosságot valamilyen más területre költöztetnék.”
Az 1936-os palesztinai arab terrorkampányt követően a brit kormány úgy döntött, hogy kirendel egy királyi bizottságot, amely kivizsgálja a véres zavargás mögött álló okokat. A bizottságot vezetője, Lord Peel után „Peel-bizottságnak” nevezték el. A bizottság által készített jelentés alapvetően arról volt híres, hogy egy zsidó és egy arab államra akarta felosztani Palesztinát – a javaslatot a zsidók elfogadták, az arabok viszont elutasították. Kevéssé ismert viszont, hogy a jelentés „A földkérdés és a népesség cseréje” címszó alatt ezt írták:
„Ha a felosztás hatékonyan hozzá akar járulni egy maradandó megoldás előmozdításához, akkor többet kell jelentsen, mint csupán egy határvonal meghúzása és két állam létrehozása.
Előbb-utóbb földcsere kell történjen, és ha lehetséges, népességcsere is.” Egy későbbi bekezdésben azt is kijelentették, hogy a zsidók jelenléte a leendő arab államban és az arabok jelenléte a zsidó államban „egyértelműen a felosztás zökkenőmentes és sikeres végrehajtásának legnagyobb akadályát” jelentené. A jelentés egyébként pozitív példaként idézte a Görögország és Törökország közötti erőszakos lakosságcserét, arra jutva, hogy az talán nem volt szép, de legalább eloszlatta egy későbbi véres háború lehetőségét.
Egyébként nem ez volt az egyetlen brit javaslat ekkoriban.
A napjainkban erősen palesztinpárti brit Munkáspárt 1944 tavaszán jelentést adott ki, amelyben leírta elképzelését a háború utáni rendezés kapcsán. Ebben többek között Palesztina kérdéséről is szó volt. E szerint a Balfour-deklaráció ígéretét végre kell majd hajtani, és ez csakis úgy képzelhető el, ha korlátlanul engedélyezik a zsidók bevándorlását Palesztinába. Itt azonban a javaslat nem állt meg, és azzal folytatta, hogy „Palesztinában is bizonyosan olyan esetet látunk, ahol az emberiesség talaján és a stabil rendezés érdekében, érvelni lehet a lakosságcsere mellett. Biztatni kell az arabokat, hogy távozzanak, és a zsidókat, hogy beköltözzenek. Az arabokat kompenzálni kell bőségesen földükért, és letelepedésüket más területeken gondosan meg kell szervezni és nagyvonalúan finanszírozni”.
A fentiek nem jelentik azt, hogy a palesztin lakosság kitelepítése járható út lenne,
vagy hogy ez helyes eljárás lenne, pusztán arra mutat rá, hogy az ötlet már jóval Trump előtt is megjelent, egyébként néha az amerikai vagy brit baloldal részéről. Hosszú távon nyilván kénytelen lesz minden érintett fél elgondolkodni azon, hogy mégis mi lehet a megoldás egy olyan konfliktusra, ahol mind a két nép ugyanazt a földterületet akarja megszerezni. Úgy néz ki, bizonyos értelemben visszatértünk a harmincas évekhez – az antiszemitizmus nyugati feléledése terén például bizonyosan –, így nem kell majd csodálkozni azon, ha a jövőben még több, ilyen „kevéssé liberális” javaslatot hallunk majd az egyes etnikai konfliktusok rendezése kapcsán.
Nyitókép: Wikimedia Commons
Ezt is ajánljuk a témában
Az egyik túsz elmondta: úgy érezte, hogy Gázában kétmillió terrorista veszi őt körül, és még a kisgyerekek is a zsidókat átkozták.
***
Felhasznált szakirodalom:
Chaim Simons: A Historical Survey of Proposals to Transfer Arabs from Palestine 1895-1947. (2003)
Erkölcs van, de érdekek, vágyak, indulatok, hatalmi küzdelmek és más emberi nyomorúságok is léteznek, amelyeket nem lehet kiküszöbölni a világból.
Az amerikai kormányzat támogatásával az MI fejlesztését olyan irányba vihetik el, hogy az a legtöbb ember számára hasznosulhat, és maximalizálhatja a hozzáférést a mesterséges intelligenciához.
A lövöldözésben részt vevő tisztet fizetett igazgatási szabadságra helyezték.
A döntések hátterében Mark Milley korábbi kijelentései és cselekedetei állnak.
Közben a dán miniszterelnök Európa-szerte támogatásért kilincsel az amerikaiak ellen, hogy megtartsa exgyarmatát. A dolgot bonyolítja, hogy a szigeten erős a függetlenségpárti mozgalom is.
A civil szervezetek öt pontban fogalmazták meg a legfontosabb teendőket.
Auschwitz volt az én rejtelmes szigetem, indiánmesém, a Bimbó út 5., perzsaszőnyeges, bőrkanapés barakkban.
A zsidó-keresztény kultúra védelmét, a humanizmus alapvető értékeit csak úgy őrizhetjük meg s úgy örökíthetjük tovább, ha az embertelen gonosz áldozatairól évről évre megemlékezünk.
