Demkó Attila: Ha már segíteni nem tudunk Ukrajnán, legalább ne rontsunk a helyzetén illúziók táplálásával

Különösen érdekesek Timothy Garton Ash liberális történésznek a progresszív The Guardianben leírt mondatai: „A világot olyannak kell látni, amilyen, és nem olyannak, amilyennek kívánjuk”; „a szerencse az erősek oldalán áll”; pragmatikusan kell viszonyulni a Dél nagyon is különböző államaihoz; üzletelnünk kell olyan országokkal is, amelyeknek emberi jogi gyakorlatával nem értünk egyet, és el kell hagyni a velünk vagy ellenünk megközelítést. Az ilyen gondolatokat inkább lehetne várni olyan realista geopolitikai gondolkodóktól, mint John Mearsheimer. Timothy Garton Ash a január 15-én megjelent cikkben valójában azt mondja, hogy a liberális­-progresszív külpolitika zsákutca.

Egyre többen kimondják a valóságot a háborúról is. Boris Pistorius német védelmi miniszter szerint Oroszország hadiipari termelése a négyszerese az Európai Unióénak. A német Kiel Institut für Weltwirtschaft (IfW Kiel) agytröszt pedig be is mutatja a részleteket, hogy majdnem három évvel a háborús krízis kezdete után hol tart az Európai Unió, és hol tart Oroszország.

Moszkva 2022 óta képes volt minden fontos területen számottevően növelni hadiipari termelését. Igaz, a növekedés jelentős része korábban letárolt eszközöket takar, amelyek bár fogynak, azért 2026-ig kitartanak. Növekedni fog viszont az új gyártósorok miatt a modern tankok gyártása, 2026-tól évi 350 darabra. Ennek az EU és az USA együttvéve sincs a közelében sem. Ugyanez igaz gyakorlatilag minden eszközkategóriára.

Európa az utóbbi harminc évben lefegyverezte magát. Németországnak 1992-ben a letároltakkal együtt 4000 Leopard 1-es és 2-es harckocsija volt, és még 2004-ben is 2400, ez a mennyiség az ukrajnai háború előtti évre mindössze 339-re csökkent. A tüzérségi eszközök száma 3000-ről 120-ra esett vissza harminc év alatt. 2024 közepéig Németország összesen 18 harckocsit és 22 önjáró tarackot volt képes rendelni, azokat is az Ukrajnának átadott eszközök pótlására. Azóta ugyan rendelt még harckocsi­kat, de az IfW Kiel megállapítása szerint a 2022 utáni beszerzési ütemmel Németországnak 10 évbe kerülne, hogy annyi harci repülőgépe legyen, mint 2004-ben, 40 évbe, hogy ugyanannyi harckocsija, és közel 100 évbe, hogy ugyanannyi tüzérségi eszköze. Igen, ezen a rendkívül fontos területen jelen ütemben 2121-re tartanának ott a németek, ahol 21 éve. A gyalogsági harcjárművek esetében a dátum 2043. A hadiipari termelés annyira csekély, hogy a német acéltermelés az utóbbi három évben stagnált vagy csökkent. Míg Oroszország és Kína tömegtermel, a fragmentált európai hadiipar a manufaktúrák korát idézi. A német haderő 2021-es eszközállományát az orosz ipar kategóriától függően 2–7 hónap alatt tudja legyártani vagy felújítani, a teljes német lőszerkészlet pedig 2 napi orosz felhasználással egyenlő.

Nem csak német forrás mondja ezt: Christopher Cavoli amerikai tábornok szerint Oroszország évente 3-3,5 millió tüzérségi lőszert állít elő. Nos, ennyit az egész NATO nem gyárt le. Ráadásul az orosz adathoz még érdemes hozzáadni Észak-Korea 2 milliós éves termelését is.

Lehetne még folytatni számokkal és adatokkal, de nem lenne szebb a kép. Idézzük inkább még egyszer Timothy Garton Ash szavait: „a szerencse az erősek oldalán áll”. Nos, az Európai Unió nemcsak hogy nem erős ma, de még sokáig nem is lesz az. Ez esetben viszont szembe kellene nézni a tényekkel és hozzájuk igazítani a retorikát és a politikát. Ha már segíteni nem tudunk Ukrajnán, legalább ne rontsunk a helyzetén illúziók táplálásával. Meg persze ne rontsunk a saját helyzetünkön se: beszéljünk végre úgy a kata­riakkal, szaúdiakkal, indiaiakkal, kínaiakkal – a világgal –, hogy leszállunk a morális magas lóról, és szembenézünk azzal, valójában ki függ jobban kitől.

A szerző a Nemzeti Közszolgálati Egyetem John Lukacs Intézete stratégiai jövők programjának vezetője

(Nyitókép: OZAN KOSE/AFP)