Mégegyszer, hogy meglegyen: mivel a sikeres és népszerű, a kasszáknál is jól teljesítő filmeket elsöprő többségében férfiak rendezték, ezért az az ítélet, hogy a nőkből vagy női irányítás alatt álló nézők a férfiak miatt bunkók.
A film nem könyv, sőt; nemhogy érdemes még elő alkotóktól fogyasztani, de szükséges is az elévülési időre és a rosszul öregedésre tekintettel. Cserébe viszont teljes mértékben lényegtelen (modorosan: indifferens) az alkotó személye, egyúttal a neme. Ha nem MCU vagy béna művészfilm gomolyog a gyöngyvásznon, akkor az épelméjű néző már rég szökésben van, amikor kiírják a tetteseket. Vagyis az égadta világon és a San Diego Állami Egyetem Nők a Televízióban és Filmben Kutatóközpontján kívül senkit nem érdekel, hogy a vonatkozó film rendezőjének mi a neme.
Az egyetlen, ami számít, ha már erőszakkal rávettek (kényszerítettek) minket (férfiakat) arra, hogy idegen emberek között, kényelmetlen és használt székben, minősíthetetlenül drága kukoricát ropogtatva, pause gomb és vécészünet nélkül nézzünk filmet, az az, hogy legalább ne legyen szar. Példának okáért a film ne hirdessen néger felsőbbrendűséget, mint a Fekete Párduc, se női szupererőt, mint a 2016-os Szellemirtók remake, amit ugyan férfi rendezett, viszont kurva kellemetlen volt.