Izrael és Törökország is kihasználta Biden béna kacsa elnökségét, de most jön a feketeleves. Sayfo Omar írása.
Nyitókép: fegyveres felkelők a szíriai Hamában 2024. december 6-án.
Forrás: Bilal Alhammoud / Middle East Images via AFP
A szerző a Migrációkutató Intézet kutatási vezetője.
***
Ha van olyan térség, amely kapcsán igazán kockázatos jóslatokba bocsátkozni, akkor az a Közel-Kelet. Emlékszünk olyan elemzőre aki 2010 decemberében megjósolta az arab tavaszt? Nem igazán. És olyanra, aki 2023 elején megmondta, hogy a Hamász fejjel rohan majd a falnak? Aligha. Hát olyanra, aki pár hónappal ezelőtt ki merte volna jelenteni, hogy az Aszad-rezsimnek leáldozott? Nemigen. A szakértői tudomány általában csak az események utólagos visszafejtésére elég, illetve az olyan tévképzetek megcáfolására, mint hogy a térség lakói irracionálisak, a szó és a tett összefüggenek, vagy hogy a történéseket a vallás és az ideológia alakítja, nem pedig társadalmi, gazdasági és politikai racionalitások.
Nyugati fejjel a térség nehezen érthető.
A Közel-Keleten rendre elbuknak a nyugati közgazdasági elméletek (melyek általában abból indulnak ki, hogy az egyének önző szociopaták), a rezsimek nem abba szoktak belebukni, hogy alacsony az egy főre jutó GDP, vagy túl sokan élnek napi 2,15 dollár alatti összegből. De elvéreznek a nyugati politikai elméletek és fogalmak is. Ahol zsarnokság van, ott zsarnokság van, de még a legsötétebb arab diktatúrákban is működnek demokratikus társadalmi intézmények.
Jó kérdés ugyanakkor, hogy érdemes-e demokrácia iránti igényről beszélni olyan tömegek kapcsán, akiknek anyanyelvében nincs is pontos kifejezés, a nyugati értelemben vett „individualizmus”-ra vagy akár a „kompromisszum”-ra?
A prognózisokat tehát rosszabb esetben a nyugati szakértő vágyai és/vagy félelmei, jobb esetben a hitelesnek tartott, de személyes érintettség okán totálisan elfogult helyi informátorainak a vágyai és/vagy félelmei vezérlik. Ráadásul nagyszerűen érvényesül a Dunning–Kruger-hatás is, azaz hogy minél kevesebb ismerete van valakinek, annál könnyebben mond bátor megfejtéseket, és minél többet tud, annál bizonytalanabb, hiszen tisztában van vakfoltjaival. Márpedig a Közel-Keleten, ahol mindent áthat az informalitás, a publikus szférában pedig a politikus és a polgár részéről is kötelező a pávatánc, tömkelegével vannak ilyenek.
Így aztán a nyugati prognózisok rendre elbuknak.
2020-ban elemzések százai taglalták, hogy miért születtek holtan az Ábrahám egyezmények, aztán láss csodát, még a gázai háború ellenére is tartják magukat. Tavaly ilyenkor javában bizonygatták, hogy a Hamász nem kerülhető meg a gázai rendezés során, lassan meg már nincs is mit megkerülni. Alig fél éve amellett érveltek, hogy a Hezbollah soha nem adja fel Litáni folyótól délre eső állásait, pár hónapra rá meg szó nélkül kivonult.
Tanulság persze van. Mégpedig az, hogy a Közel-Keleten minden és annak az ellenkezője is megvalósítható, ha a szándék mögött erő áll és birtokosa nem fél használni azt. No meg persze ha közben kellő energiát fordít a háttéralkukra.
Éppen ebből az axiómából kiindulva lehet talán megkísérelni pár jóslatot 2025-re.
Az óév eseményeit nagyban meghatározta, hogy az Egyesült Államok élén egy béna kacsa állt.
Hiszen multipolarizmus ide, új világrend oda, a Közel-Keleten Amerika máig megkerülhetetlen. Ezt egyebek mellett a 45 ezer ott állomásoztatott katona és a segélyekbe ölt dollármilliárdok mellett a soft és hard power eszközök teljes arzenálja garantálja. A helyzetet kihasználva Izrael Gázában és Libanonban, Törökország pedig Szíriában szavatolta biztonsági érdekeit. Ezen status quo-val néz most szembe a hivatalba lépő amerikai elnök.
Donald Trump első terminusa alatt már bebizonyította, hogy érti a Közel-Kelet nyelvét. Obamával ellentétben, amikor megígérte, oda is csapott Aszadnak, Iránnal szemben pedig olyan szankciókat vezetett be, amelyek -mint 2024 megmutatta- aláásták Teherán regionális ambícióit. Trump azt is bebizonyította, hogy üzletemberként könnyen szót ért a kereskedők nemzeteivel, és tudja hogy milyen fontos az informalitás. Így aztán
megvalósította a lehetetlent, kibékítette Izraelt több arab országgal.
De mit jelent az új erős ember a térség számára 2025-ben? A gázai konfliktus alighanem véget ér, de persze oly módon, hogy Izrael a jövőben is fenntartja magának a katonai csapás jogát, ha bármiféle mozgolódást látna. Átfogó és tartós béke Izrael és a palesztinok között aligha lesz (számos ok miatt nem is lehetséges), de ezen a színtéren már a konfliktus középtávú befagyasztása is nagy eredmény. Hogy folytatódnak-e az Ábrahám egyezmények és végre Szaúd-Arábia is rendezi-e a kapcsolatát Izraellel, nagyban múlik Washington. Pontosabban azon, hogy melyik erőcsoport kerekedik felül, a Mike Huckabee-féle irány, mely a ciszjordániai zsidó telepek izraeli annektálását helyezi első helyre, vagy a J.D Vance-féle “America first” csoport, amely inkább békekötéseket, így a Közel-Kelet átfogó pacifikálását tűzi ki célul. (E sorok írója vágyvezérelt módon az utóbbit jósolja.)
Merthogy a kettő egyszerre még az erő és alkudozás legzseniálisabb kombinációja esetén sem igen képzelhető el.
Jemenben a húszik (a határozottnak ígérkező amerikai válasz eredményeként, de a gázai háború elcsitulására hivatkozva) alighanem felhagynak a kereskedelmi hajók támadásával. A sebeit nyalogató Irán átcsoportosíthatná ugyan a máshol felszabaduló erőforrásait a megsegítésükre, de azzal újra kiásná a csatabárdot Szaúd-Arábiával, márpedig a jelenlegi helyzetben minden barátra szükségük van. A Hezbollah 2024-es szétverése után a gazdasági és politikai válsággal küzdő Libanon is megindulhat a konszolidáció útján, amiben segíthet az is, hogy
Trump legfiatalabb lánya, Tiffany férje a libanoni Michael Boulos, akinek apja, a multimilliárdos Massad kiváló kapcsolatot ápol az egymásnak feszülő frakciókkal.
Ami Szíriát illeti, ott az iráni és orosz vereség után immár a törökök maradtak a legnagyobb külföldi részvényesek, nekik pedig ötszáz éves gyakorlatuk van a terület erővel és alakukkal történő ellenőrzésében. Némi érdekellentét fennáll ugyan a szíriai kurdokat támogató Washington és az új damaszkuszi vezetés mögött álló Ankara között, de semmi olyan, ami egy asztal mellett ne lenne megbeszélhető. Amerika patronáltjai valószínűleg visszaszorulnak az ország keleti részébe, ahol az olajkincsekből tovább építgetik autonómiájukat, a bevételekből persze csorgatva annyit Damaszkusznak, hogy ne érje meg lerohanni őket. Meg hát ott van 900 amerikai katona, akik valószínűleg ott is maradnak. Bár a szírek novemberben Aszad bukását követően eufórikusan ünnepelték a szabadságot, demokráciától aligha kell tartaniuk. Annak nincs is náluk hagyománya, egy polgárháborúból kikászálódó országban pedig nem is lehetséges. A hatalmat megragadó iszlamisták már jelezték is, hogy az első szabad választások kiírásáig négy év is eltelhet. Ez pedig pont elegendő lehet arra, hogy erővel és háttéralkukkal konszolidálják a maguk bel-és külföldi pozícióit, aztán pedig hasonló eszközökkel tartsák meg a hatalmat ameddig nem következik be valami olyan dolog, amire egyetlen nyugati elemző sem számít.
Ezek tehát az előrejelzéseink 2025-re. Aztán meg ki tudja, ez a Közel-Kelet, itt bármi megtörténhet. Ha pedig megtörténik, majd utólag elmagyarázzuk, hogy miért.
Egyre távolodik egymástól az Egyesült Államok és az Európai Unió. Előbbi ráadásul egy merőben új kontinens képzel el, ahol egyes országokkal működne csak szorosabban együtt.
Régi-új érdeklődő a láthatáron.
Törökország aggódik a a Fekete-tengeren zajló eszkaláció miatt.
Leesett az álla a török lap újságírójának.
A támadás a nyílt tengeren történt.
„Szeretem őt mint embert és mint játékost, de ez nem a mi döntésünk.”
Egyszerűen lesöpörték az asztalról a magyar javaslatot.
Bár ő Spanyolországba vágyik.
Még meg sem szerezték, de már az EU-ban befagyasztott orosz pénzekkel sem éri be az ukrán elnök. Kíváncsian várjuk, hogy reagál erre Donald Trump.
