Téli Háború: ami összekovácsolt egy egész nemzetet

Nyitóképen: önkéntes a finnek oldalán a Téli Háborúban (forrás: Wikipedia)

Írta: Wagner Péter

Nyolcvanöt évvel ezelőtt, 1939. november 30-án támadta meg Finnországot Szovjetunió a Téli Háborúban. Bár a küzdelem végül a finnek számára vereséggel végződött, a háború egyszer és mindenkorra összekovácsolta a finn nemzetet.

A II. világháború épp csak kezdetét vette Lengyelország német és szovjet felosztásával, amikor a kontinensen egy újabb konfliktus alakult ki Finnország és a Szovjetunió között. Az 1939 augusztusában megkötött titkos Molotov–Ribbentrop-paktum – amelynek tartalmáról a finnek már értesültek diplomáciai csatornákon keresztül – a balti államokat és Finnországot szovjet érdekszférának nyilvánította. Moszkva a balti államokat már ősszel ellenőrzése alá vonta, Helsinkitől pedig olyan területek átadását követelte, amelyek véleménye szerint Leningrád jobb védhetőségét biztosította volna külső támadás esetén. Sztálin először területcserét ajánlott a finn vezetésnek, akik rövid alkudozás után – és Svédország és a nyugati országok katonai támogatásában bízva – elutasították. A szovjet vezető maga is meglepődött a finnek állhatatosságán, és miután a tárgyalások kudarcba fulladtak, parancsot adott a támadás megindítására.

A két ország közötti háború az ún. mainilai incidenssel kezdődött, amikor egy szovjet oldalon fekvő, határ menti települést ért állítólagos finn támadás. A „provokációra” válaszul aztán november 30-án 

 A Téli Háború hadműveletei némiképp ellentmondva a Moszkva által hangoztatott védelmi szempontoknak, nem a csak a Leningrádtól északra húzódó Karéliai-földszoroson indultak meg, hanem a finn-szovjet határ szinte teljes hosszában, egészen a legészakibb területekig. 

Sztálin villámháborúra és a finnek gyors vereségére számított, a szovjet csapatoknak a főtitkár születésnapjára, december 21-ére már Helsinkiben kellett volna parádézniuk. 

akik alig 170 ezer finn katonával és néhány ezer nemzetközi önkéntessel néztek szembe. A legnagyobb téli fagyban megindított, rosszul felszerelt, szűk utakon összetorlódott szovjet csapatokat a hideg időjárásra jól felkészített és kiváló helyismerettel rendelkező, de nagyrészt tartalékosokkal feltöltött finn haderő szinte minden frontvonalon megállította. A finnek az elnyúló támadóoszlopok elején és végén rajtaütöttek, majd bekerítéseket, motti-kat alakítottak ki, hogy aztán a gyengén felszerelt, lőszerből és élelmiszerből hamar kifogyó szovjet csapatok vagy halálra fagyjanak, vagy megadják magukat. 

A szovjetek kudarcát persze nem csak a téli időjárás és a finnek elszántsága és hősiessége okozta, hanem a szovjet katonai vezetés felkészületlensége is. A túlzott magabiztosság, a sztálini tisztogatások után kiemelt tapasztalatlan tiszti kar, a rosszul megválasztott katonai stratégia mind szerepet játszott, hogy a Vörös Hadsereg masszív veszteségeket szenvedett, mire 1940 márciusára békét kötött a két ország. Különböző becslések szerint szovjet oldalon a halottak és eltűntek száma 50 ezer és 170 ezer között volt, a sebesültek száma 150 ezer és 200 ezer között volt. Haditechnikai eszközökben a Vörös Hadsereg több ezer tankot és mintegy ezer repülőgépet veszített, és ezek hiánya talán a későbbi német támadás elhárításában is szerepet játszhatott.

A szovjet vezetés december végére leállította a műveleteket, 

ahol a hibákat értékelve személycserékre és új katonai vezetők kinevezésére került sor. A szovjet támadó erőket ismét feltöltötték, megerősítették a logisztikai támogatást, újra kiképzésnek vetették alá az alakulatok katonáit, a hadműveleti terveket pedig a Karéliai-földszoros szűk sávjára szűkítették le. A szovjet parancsnokok, tanulva a hibákból az egymilliósra felduzzasztott haderő nagy részét a mintegy 140 kilométer széles, alaposan megerősített Mannerheim-vonallal szemben állították fel azzal a céllal, hogy ha a bunkerekkel és lövészárkokkal megerősített védelmi állásokat áttörve elérik az alig 30 kilométerre fekvő Viipuri (mai nevén Viborg) városát, akkor a finnek tűzszünetet kérnek majd.

1940. február elsején újra elindult a szovjet tűzhenger, a tüzérség napi 230 ezer gránátot zúdított a finn védőkre. A támadók alig két hét alatt felmorzsolták az ellenállást, az első áttörésre február 13-án került sor. A kimerült védekezők újabb és újabb visszavonulásokat hajtottak végre, az ellenállás egyre kétségbeesettebbé vált, 

Március elejére a szovjetek Viipuriban harcoltak, a finn védelem az összeomlás szélén állt. A kapituláció elkerülhetetlenné vált.

A tapogatózások a két fél között már januárban megkezdődtek svéd közvetítéssel. Helsinki egy brit-francia intervencióban bízott, amely Narvikon keresztül ért volna el Finnországba, de ehhez sem Norvégia, sem Svédország nem járult hozzá. A nyugati tervekről hírszerzésén keresztül mindig jól értesült Sztálin azonban komolyan vette ezeket a híreket, így a valójában végül meg nem valósuló nyugati intervenció veszélye miatt maga is késznek mutatkozott a békekötésre. A finnekkel egyébként szimpatizáló a náci Németország is így gondolkodott, mert ők meg a svéd vasérchez való hozzáférésükön aggódtak, amit egy nyugati invázió szintén veszélyeztetett volna (ez később a Narvik elleni francia-brit partraszállással 1940 áprilisában meg is valósult).

Így került 1940. március 13-án a moszkvai békeszerződés aláírására, amelynek következtében Szovjetunió megszerezte Kelet-Karéliát és néhány északi területet, valamint 30 évre bérbe vehette a Finn-öbölben fekvő Hanko-félszigetet. Finnország elvesztette a területének 10 százalékát, ipari kapacitásainak 20 százalékát, az ország második legnagyobb városát Viipurit. Finn részről a háborúnak mintegy 23 ezer halottja és 45 ezer sebesültje volt. Mintegy 420 ezer karéliai menekültről is gondoskodni kellett, akik nem kívántak élni a szovjet uralom alatt. 

Bár a Téli Háború 105 napja egyfelől súlyos veszteséget okozott az alig több mint 20 éves, fiatal államnak, ugyanakkor soha nem látott módon erősítette meg a nemzeti egységet és az 1918-as polgárháború óta megosztott finn társadalmat. A főparancsnok, Gustaf Mannerheim tábornoknak a harcok idején kiadott és az országban mindenhol terjesztett napi parancsai nemcsak segítettek a lelket tartani a katonákban, de egyfajta morális iránytűként is bátorították a hátországban maradottakat. Ezek a kitartásról, eltökéltségről, összefogásról és hősiességről szóló, az egész nemzethez szóló üzenetek segítettek a finn nemzet egyben tartásában, és mindenekelőtt abban, hogy a vereség ellenére is morálisan megerősödve érezhessék magukat a finnek. 

Mannerheimnek a kapituláció napján kiadott napiparancsának kezdő sorai is erről áldozatvállalásról, helytállásról tanúskodtak 1940-ben:

„Békét kötöttünk hazánk és Szovjet-Oroszország között, egy kemény békét, amely szinte minden olyan csatateret átengedett Szovjet-Oroszországnak, ahol ti véretek ontásával küzdöttetek mindazért, amit mi drágának és szentnek tartunk. Ti nem akartatok háborút, ti szerettétek a békét, a munkát és a fejlődést, de háborúra kényszerítettek benneteket, és olyan nagy tetteket hajtottatok végre, amelyek évszázadokon át ragyogni fognak a történelem lapjain. Több mint 15 ezren közületek, akik a csatába indultatok, már nem látjátok többé otthonaitokat, és hányan veszítettétek el végleg munkaképességeteket! De ti kemény csapásokat is osztottatok, és most kétszázezer ellenségünk pihen a hóban, és törött tekintettel bámulja csillagos égünket, de ez nem a ti hibátok! Ti nem gyűlöltétek őket és nem kívántatok nekik rosszat, hanem követtétek a háború kemény törvényét: ölni vagy meghalni…”