Itt az idő tehát számba venni, mit tett Magyarország szövetségünk karácsonyfája alá az uniós törvényalkotás előrevitele jelentette kötelező elnökségi minimumon felül.
Tizenhárom, azaz tizenhárom éve nem volt képes senki arra, amit a magyar elnökség december közepén véghezvitt: pontot tett Románia és Bulgária schengeni kálváriájának végére, és ügyes diplomáciai mozgással megteremtette a bizalmat a balkáni országok, valamint az immáron évtizedes távlatban blokkoló Ausztria és Hollandia között. Mind a huszonhat szövetséges lehúzott azóta egy-egy soros elnökséget, senkinek sem sikerült ezt megoldania – a magyaroknak igen, az erdélyi magyarság és Közép-Európa gazdaságának nem kis örömére.
Aztán hét éve most van először példa arra, hogy sikerüljön fejezeteket lezárni bármelyik tagjelölt ország csatlakozási folyamatában, azaz egy-egy szakpolitikai területen sikerrel véget érjen a tagjelölt és az Unió közötti tárgyalás.
Ez is a magyar elnökségnek sikerült, Montenegró esetében nem volt cicózás, rögtön négy fejezetet zártunk le. A következő elnökségi bravúr Szerbia továbbvitele volt az EU-csatlakozás útján: miután a szerbek csatlakozásának ügyében az elmúlt három évben konkrétan semmi sem történt, a történelmi csúcsponton lévő magyar-szerb kapcsolatoknak köszönhetően Magyarországnak sikerült mozdítania mind a szerbek, mind az uniós szövetségesek álláspontján, és megindulhat a tárgyalás a harmadik klaszterbe tartozó fejezetekről. Albánia kapcsán két év semmittevésből mozdítottuk ki az EU-t, sor került októberben az első kormányközi konferenciára és az első klaszterbe tartozó fejezetek megtárgyalásának elkezdésére.
A bővítés a magyar elnökség alatt akkora lendületet vett, hogy immáron mindhárom érintett tagjelölt mer a tárgyalások sikeres befejezésére céldátumot kitűzni:
Montenegró és Szerbia 2026, Albánia 2027 végére látja reálisnak, hogy mindenben megegyezzen az EU-val. Túlzás nélkül állítható, hogy a magyar elnökség közelebb vitte az Uniót a megerősödéshez és történelmi küldetésének beteljesítéséhez. Szavakban óh, de mennyire Európa-párti elnökségek sora futott le a bővítés terén bármiféle érdemleges eredmény nélkül; s pont a folyton euroszkeptikusnak, Európa-ellenesnek meg egyebeknek elhordott magyarok tettek a legtöbbet az elmúlt évtizedben az erősebb s egységesebb Európáért. S arról még szót sem ejtettem, hogy a duma szintjén évek óta az európai vizek felett lebegő versenyképesség kapcsán is épp a magyarok voltak azok, akik tető alá tudtak hozni egy kompromisszumot – az erről szóló Budapesti Nyilatkozat értékét persze az méri majd, hogy az elkövetkezendő években mindannyiunk hasznára mennyi minden valósul majd meg belőle.