Aztán hét éve most van először példa arra, hogy sikerüljön fejezeteket lezárni bármelyik tagjelölt ország csatlakozási folyamatában, azaz egy-egy szakpolitikai területen sikerrel véget érjen a tagjelölt és az Unió közötti tárgyalás.
Ez is a magyar elnökségnek sikerült, Montenegró esetében nem volt cicózás, rögtön négy fejezetet zártunk le. A következő elnökségi bravúr Szerbia továbbvitele volt az EU-csatlakozás útján: miután a szerbek csatlakozásának ügyében az elmúlt három évben konkrétan semmi sem történt, a történelmi csúcsponton lévő magyar-szerb kapcsolatoknak köszönhetően Magyarországnak sikerült mozdítania mind a szerbek, mind az uniós szövetségesek álláspontján, és megindulhat a tárgyalás a harmadik klaszterbe tartozó fejezetekről. Albánia kapcsán két év semmittevésből mozdítottuk ki az EU-t, sor került októberben az első kormányközi konferenciára és az első klaszterbe tartozó fejezetek megtárgyalásának elkezdésére.
A bővítés a magyar elnökség alatt akkora lendületet vett, hogy immáron mindhárom érintett tagjelölt mer a tárgyalások sikeres befejezésére céldátumot kitűzni:
Montenegró és Szerbia 2026, Albánia 2027 végére látja reálisnak, hogy mindenben megegyezzen az EU-val. Túlzás nélkül állítható, hogy a magyar elnökség közelebb vitte az Uniót a megerősödéshez és történelmi küldetésének beteljesítéséhez. Szavakban óh, de mennyire Európa-párti elnökségek sora futott le a bővítés terén bármiféle érdemleges eredmény nélkül; s pont a folyton euroszkeptikusnak, Európa-ellenesnek meg egyebeknek elhordott magyarok tettek a legtöbbet az elmúlt évtizedben az erősebb s egységesebb Európáért. S arról még szót sem ejtettem, hogy a duma szintjén évek óta az európai vizek felett lebegő versenyképesség kapcsán is épp a magyarok voltak azok, akik tető alá tudtak hozni egy kompromisszumot – az erről szóló Budapesti Nyilatkozat értékét persze az méri majd, hogy az elkövetkezendő években mindannyiunk hasznára mennyi minden valósul majd meg belőle.