A Titanic jéghegyre fordult kapitánya kékcédulás választáson ígéri: Nem lesz jéghegynek ütközés!

Nyitókép: JEFF KOWALSKY / AFP

Végre eljött ez a nap is: kétszázötvenkétmillió amerikai megszavazhatja az Egyesült Államok 47. elnökét. Előre szólok, ez a cikk nem arról szól, hogy Harrisnek vagy Trumpnak vannak-e jobb esélyei – mert most már csak hinni lehet egyik vagy másik kutatásnak –, és nem is arról szól, hogy Biden milyen elnök volt, hisz mindenki tudja, hogy egészen egyszerűen rossz. Nem, ez a cikk arról szól, hogy egy háromszoros merényletkísérlettel, a jelenlegi regnáló elnök visszalépésével, babacombharapással, szavazószemetezéssel majd laza törvénysértéssel, mókusinfluenszer-gyilkossággal, fasisztázással, nácizással, Hitlerezéssel és innét Európából figyelve még ki tudja mi mindennel tarkított kampány során 

Mégpedig azt azt egyszerű ígéretet, hogy az ő elnöksége alatt majd megoldja Amerika összes gondját-baját.

Harris – a regnáló alelnök – ugyanis többször is leszögezte, hogy ilyen meg olyan változást és megújulást hozna a politikába, megoldaná az Amerikát is sújtó inflációt, csökkentené az amerikaiak megélhetési költségeit és – talán innen Európából ez a legfontosabb – egy huszárvágással megoldaná a gázai háborút, méghozzá úgy, hogy elnökként egyszerre biztosítsa Izrael biztonságát és „a palesztin nép méltósághoz és önrendelkezéshez való jogát”. 

Magyarán a kampány során 

Valahol itt csúcsosodik ki a „Harris-probléma”. Úgy akarja megoldani az ő alelnöksége és Biden idején felgyülemlett gondokat hazájában és a világban – az ukrajnai és izraeli háborút, az amerikai inflációt, társadalmi feszültséget, stb. –, hogy közben azokért a felelősség már öt éve az ő vállát nyomja, Amerika második embere lévén. S nem úgy tűnik, hogy ez idő alatt sikerült volna kezelni azokat. Kicsit olyasmi ez a faramuci helyzet, mintha a Titanicon a kapitány, miután már maximális sebességgel totálisan ráfordította a hajót a jéghegyre, demokratikus buzgóságában kékcédulás választásokat tartott volna arról, hogy ki legyen a következő kapitány. Ha pedig ő lesz az, akkor majd ziher, hogy elkormányozza a hajót a jéghegytől – ha már eddig nem sikerült.

Nos, ma kezdődik ez a bizonyos „kékcédulás” választás. Magyarországról nézve kékcédulás, Amerikából nézve teljesen normális. Egy olyan választás, ahol az ötven államból csak 24-ben kell fényképes igazolvány, 15-ben pedig abszolút semmilyen azonosítás nem kell, egy olyan választás, ahol már 78 millióan leszavaztak, és amely túlzás nélkül történelmi jelentőségű lesz a mostani világrend szempontjából.

A szorító túloldalán, Harrisszel szemben pedig ott van Trump, aki – miután (előző?) elnöki mandátuma alatt amúgy szépen lehűtötte Kim Dzsongunt – nem csak elkormányozná a fent említett lélekvesztőt a jéghegytől, hanem egy normálisabb, nemzetibb, „alapítóatyásabb” Amerikát szeretne. (És csak néha nyúlna a nagy piros gombhoz.) Szinte biztos, hogy jobb elnök lenne, mint Harris, már csak azért is, mert nem a már megkezdett rohamos süllyedést folytatná. Erről lehet vitázni, egyvalami viszont egyértelmű: