Magyar nyelvi jogi aktivista-gerillákkal szembesítik a szlovák nézőket, meg az egymásról alkotott sztereotípiáinkkal, meg összejön benne egy felvidéki magyar srác egy kozmopolita, városi szlovák lánnyal… – lássuk, mire jutottak!
Nyitóképen a „Felvidéki Betyárok”, forrás: a sorozat Facebook-oldala
***
Kezdjük azzal, ami fontos, és amire akár „szimpla” magyarként is büszkék lehetünk. Tehát:
izgalmas kísérletbe fogtak szlovákiai magyar alkotók a Szlovák Televízió támogatásával, sorozatot készítettek, amelynek nézettsége az első résszel már rekordokat döntött, így a tévé főműsoridőre tűzte ki a Pressburg további vetítését.
A sztori egy szlovák-magyar Rómeó és Júlia-történet, ahol a történet szerint csicsói, gazdálkodó családból származó magyar srác, Attila édesapja betegeskedése miatt Pozsonyba kényszerül, ahol megélhetést és boldogulást kell keresnie legalábbis erre az időre,
azonban összeakad egy kozmopolita, influenszerként működő szlovák lánnyal, s kialakul köztük némi vonzalom.
A történet mellékszálaként pedig igyekszik a srácot beszervezni a Felvidéki Betyárok nevű, komikusan bénázó underground banda, amely egyébként a magyar nyelvi jogokért küzd, és elég egyértelműen (sőt: bevallottan) a tíz éve még nagyon is aktív Kétnyelvű Dél-Szlovákia Mozgalom leképeződése.
A különféle kultúrák találkozása, egymás megismerése, sztereotípiák bemutatása karikatúra-jelleggel, mindeközben a többnyelvű-többkultúrájú hagyomány megjelenítése egyaránt jellemzi a sorozatot, amelynek éppen negyedik részét adják pénteken.
A nyolcrészes Pressburg című alkotás a komáromi születésű Molnár Csaba rendező és felesége, Lucia Molnár Satinská fejéből pattant ki, akik Pozsonyban élnek, s nem mellesleg mindketten beszélik egymás nyelvét –
egy interjúban Molnár Csaba úgy fogalmazott, felesége előbb kezdett kutatni Pozsony múltja után, és emiatt tanulni magyarul, s ő ennek csupán „mellékterméke”.
A háttérről korábban számos podcastben és interjúban beszéltek ők is, illetve Forgács Attila producer, vagy éppen az egyik főszerepet játszó Matusek Attila, a Komáromi Jókai Színház színművésze. Magyarországról is szerződtettek egy fontos szerepre, Attila apjának szerepére egy ismert színészt, Csuja Imrét.
A sorozat megtekinthető részeit végigpörgetve az emberben felemás érzések feszülnek.
Egyfelől az ígért két- (vagyis: több-)nyelvűség azért messze van a sorozat valóságától; például magyar felirat nem kerül a szlovák nyelven elmondott szövegekre, fordítva viszont „tolmácsolnak”, ami nagyjából meg is mutatja azt az aszimmetriát, ami az ember szájízét végig keseríti. A magyar szereplők kissé vagy nem kissé bárdolatlanok, egyszerűek, de azért messze nem olyan rossz a helyzet, mint pl. az ilyenkor közhelyszerűen emlegetett Susedia (Szomszédok) című vígjátéksorozat, amelyben a magyar szereplők súlyosan bugyuta, csetlő-botló karaktereket formáltak meg.
Városiként számomra ez az egyenlőtlenség talán jobban szemet szúrt nekem, mint másnak: Attila figurájában van egyfajta vad idegenkedés, a történet egyik szála pedig az, ahogy őt „megszelídíti” a multikulturális(nak mondott) Pozsony. Ennek kapcsán egy podcastben a rendező el is mondta: egy utópisztikus világot jelenítenek meg, ahol nem hátrány, hogy valaki másmilyen, mint a többség, és hát, hogy őt is ilyen élmények érték Pozsonyban.
Forgács Attila producer ugyancsak arról beszélt egy műsorban, hogy a sorozat „ugyanúgy szól a szlovákokhoz, mint a magyarokhoz”,
a sztereotípiák végre ki vannak mondva és ki vannak nevetve – s hogy jó lenne, ha a szlovák fél is természetes dologként kezelné, hogy együtt él a legnagyobb számú, speciális helyzetben lévő kisebbséggel, a magyarokkal.
Ugyanakkor ennek kapcsán előjött egy furcsa egzotikum-vonal, erről Őry Péter, a Pro Civis polgári társulás elnöke, nem mellesleg Csallóközcsütörtök Magyar Szövetség-párti polgármestere osztotta meg velem a gondolatait:
hogy ezzel együtt a magyar nyelv, a magyar kultúra már nem őshonos valamiként jelenik meg a sorozat nézői előtt, hanem hasonló egzotikumként, mint az irániak a pozsonyi házibuliban.
Erre Forgács is ráerősített az adásban, mondván, a szlovák televízió sem ragaszkodott a szinkronhoz, mert ez egyfajta egzotikumot ad – mint a Netflix Narcos című sorozatában Pablo Escobar spanyol nyelvű kifakadása.
Ekkor még ő is megígérte a magyar nyelvű feliratot a szlovák nyelvű megszólalásokhoz.
Aztán később, idén szeptemberben Molnár Csaba már elmondta, nem lesz magyar felirat a szlovák részeken, ellenben magyar és angol nyelvű „mutációkról” beszélt, bármit is jelentsen ez a gyakorlatban.
Itt van egyébként Molnár Csaba magyarázatában egy erős bicsaklás. Hiszen azt is elmondta, hogy Pressburg szimbolikus cím, a multikulturális olvasztótégelyre utal, amikor együtt éltek különböző népek, s ennek megtalálták a módját – nos, egy olvasztótégelyben nem együtt élünk, hanem összeolvadunk, egyneművé válunk.
A filmsorozat maga tele van az egymásra utaltságra vonatkozó, többrétegű célzásokkal, de gondosan kerüli például a Pozsony eredeti, német-magyar dominanciájára való direkt utalást, és ott is kicsit botlik a történet, amikor Attila édesanyja közli, hogy a dédapja is ezen a földön gazdálkodott, ahol apja gazdasága van – érteni vélem, hogy azt fejezi ki ezzel, hogy a magyarok igenis őshonosak erre, amit másképp nem tud átadni a szlovák közegnek, ugyanakkor aligha maradt bárki birtokában a dédapja földje a Beneš-i nacionálkommunista csehszlovák jogfosztások után – mindegy, ennyi egyszerűsítés belefér, beleférhet akár, ha pragmatikusan nézzük.
A kedélyes összekacsintások – amikor Zita, a kozmopolita szlovák influenszerlány magyarul mondja Csuja Imre karakterének, hogy „a treszkáért és a halászléért én is ölni tudnék”, vagy amikor Attila egy lángososnál kap munkát, amit odafent éppenséggel úgy írnak: lángoš – tudnak színesek lenni, és ha az ember nem megsértődési céllal nézi a sorozatot, nem akad fenn rajtuk.
Tiszteletreméltó Molnár Csaba azon törekvése is, aminek úgy adott hangot, hogy büszke rá, hogy „egy olyan sorozatot készítettünk, ahol kinevetjük a szélsőségesen ilyen és olyan embereket”, illetve fontos, hogy „röhögjünk magunkon”. Más kérdés, hogy a mérleg megint billen: Attila teli szájjal szlovákozik, amikor a két városi kislány beledézsmál az almájukba, de vissza-”magyarozást”, vagy a nagyon is jellemző „Na Slovensku po slovensky!” felkiáltást még nem sikerült kifigyelnem a sorozatban – bár nem kizárt, hogy megjelenik ez is, lévén a sorozat idején, 2013-ban még igen erős volt a szlovákiai magyarellenesség is, és ha valamiféle hitelességre törekedtek a készítők, akkor bizony ennek is helye volna, nem csak a hülye maszkban bohóckodó Betyároknak.
Őry azonban úgy vélekedett: nagyon furcsa, hogy arról beszélnek a filmbéli aktivisták, hogy nekik semmi bajuk azzal, hogy szlovákul kell beszéljenek, miközben a nyelvhasználati aktivisták célja pont a szlovák és magyar nyelv egyenrangúsítása volt.
S egyébként nem lehet nem észrevenni, ahogy Csuja Imre karaktere is kineveti a vele pörölő szlovák ápolónőt, mondván, érti ám, amit mond, csak viccesnek tartja, hogy így fel van paprikázva.
Mintha ez egyébként nem végtelenül súlyos, identitásbeli és – másik oldalról – nyelvi dominanciakérdés lenne, hanem pusztán a felvidéki magyarok szórakozása; a betyárok pedig mintha az egészet puszta nézettségért csinálnák, egyfajta diákcsínyként – így Pered táblájának a leszerelését és kétnyelvűsítését.
Ha már úgy alakult, hogy egy korábbi cikk kedvéért Hancsovszky-film miatt beszéltünk Laczkó Sándorral, annak a filmnek a rendező-producerével, az ő véleményét is kikértem (annak a filmnek is társproducere egyébként az említett Forgács Attila); ő pedig elmondta, hogy a Betyárok ábrázolása – benne a jelenettel, amikor a mama lejön a pincébe, ahol a követeléseiket éppen videóra veszik, s kéri az unokáját, hogy adja már oda az uborkásüveget – azért nem teljesen alaptalanul ilyen. Hozzátette: tizenöt évvel ezelőtt, ha nagyobb ellenállás is volt a kétnyelvűség kapcsán, napirenden volt a kérdés. „Egyébként Orosz Örsékkel személyesen csavaroztuk le az ekeli vasútállomás tábláját és a Pered-táblát, mára azonban marginális kérdéssé degradálódtak a nyelvi jogok, amikor újra a téma legitimitását és fontosságát kell bizonygatnunk. Az elmúlt egy évtizedben komoly változások történtek: míg az emberek befogadóbbak lettek, a témáink és szükségleteink kivesztek a közéletből, ezért ma szélsőségesnek számít , ha valaki az anyanyelvén szeretné folytatni a hivatali ügyintézést.” – fogalmazott.
Egyébként elmondta, ő is jelen volt a Pressburg forgatásán, és „nincs Csabában hátsó szándék” – utalt a rendezőre. „Ez egy kreatív megjelenítése a kérdésnek, hogy egy ilyen közeg számára befogadható lehessen”, ugyanakkor ő maga azt látja, hogy a többségi társadalom is szimpatizál a Betyárokkal, és szerinte hatalmas lépés, ha egy szlovák ember, aki még nem is hallott nyelvi jogokról, most egy olyan sorozatot néz, amiben azok a figurák küzdenek a nyelvi jogokért akikkel azonosulni tud.
„Egyébként tényleg itt az édesapám pincéjében csomagoltuk be a Pered-táblát és küldtük vissza a belügyminiszternek, miközben emberek jöttek-mentek, az ábrázolás nem áll messze a valóságtól, az hogy a képernyőn minden túlozva van egy műfaji sajátosság” – tette hozzá Laczkó.
Aki szerint nem ez a kínos magyar-ábrázolás már megtörtént a Panelák című sorozatban, ahol a magyar szereplőket a fogyatékosok szintjére degradáltak.
„Ehhez képest szerintem menő, hogy a Pressburgban leszerelik a Pered-táblát”
– vélekedett, hozzátéve: „mindnyájan más oldalról próbáljuk megfogni ezt a témát”.
Ami a technikai részleteket illeti: le a kalappal a csapat előtt, tisztességes tévés formátumot sikerült összehozni, jó vágásokkal, ügyes helyszínmegoldásokkal, szép képekkel, kifejező zenei aláfestésekkel.
Ugyanakkor van pár kérdés, ami szintén nem hagyja nyugodni az embert, ha kicsit belegondol.
Molnár Csaba az említett podcast-interjúban, miközben méltatta a Szlovák Televízió és a szlovák kollégák hozzájárulását, úgy beszélt minderről, hogy ma már – értsd: Fico alatt – nem hiszi, hogy a „szlovák adófizetők pénzéből” lehetne sorozatot csinálni a magyarokról.
No de álljunk meg egy másodpercre: a szlovák adófizetők pénzének egy jókora része bizony szlovákiai magyar adófizetők pénze, ők talán nem érdemelnének úgy alapból reprezentációt? Vagy, hogy a kritikusok bírálatának zanzáját mondjam: ha már odafértek egy ilyen lehetőséghez, nem lehetett volna több méltósággal?
Érthető, hogy ez egy komédia – na de mindezt és ilyen egy oldalra billenő módon, egy olyan országban, ahol a mai napig a jogrend – rapszodikusan alkalmazott – része a Beneš-dekrétumok azon tizenhárom jogszabálya, amely a németek és magyarok kollektív bűnösségét rögzítette, s amely alapján a mai napig fosztanak meg vagyonától embereket? Vagy ahol éppen most sikerült legalább lakcímet kapnia a felvidéki magyar párt elnökének, akit másfél évtizede megfosztottak a szlovák állampolgárságától, mert felvette a magyart? Avagy ahol a mai napig lépten-nyomon magyarellenes hergelésbe botlunk, akár a legmagasabb politikum szintjén?
Ezt is ajánljuk a témában
Az 1945-ös jogfosztó rendeletek alapján még ma is földeket vesznek el a magyaroktól Szlovákiában – és ezt még mindig nem akarják meghallani az uniós szervek. Vincze Loránt RMDSZ-es EP-képviselő folyamatosan képviseli az ügyet az EU fórumain.
Hát hogy jön mindehhez a „magunkon röhögés”, a kissé lesajnált, kissé zavaros „Felvidéki Betyárok” bohóckodása, vagy éppen a kissé – vagy nem kissé – bugrisként ábrázolt magyarok csetlése-botlása a városi, a „menő” közegben?
Kicsit úgy érzem magam, mint a Magyarázat mindenre című magyar filmalkotás kapcsán.
Egyfelől valahol tiszteletre méltó, hogy az a liberális(abb), progresszív(ebb) kör, amely kapcsolatai és lehetőségei, és nem mellesleg tehetsége révén képes egy alkotásként jól befogadható valamit készíteni, nem zárja ki teljesen a sajátjától, vagy a mainstream liberális(abb), progresszív(ebb) narratívától eltérőt – éppen csak lefokozza.
Kicsit simogatja – de felülről, a buksiját.
Mondjuk legalább nem gyűlöli, és nem rekeszti ki.
Annál súlyosabb a helyzet, hogy mindez a nyelvhatártól északra milliónyi szlovák egyetlen találkozása az országban élő magyarokkal, így volna némi felelősség abban, ahogy reprezentálja őket. Olyan kritikák is akadnak, melyek szerint a producer, Forgács Attila személye – aki egyébként a Progresszív Szlovákia nevű párt gútai képviselője – is döntő volt ebben az irányban. S azoknak is van igazsága, akik – lecsupaszítva a sérelmi részeket és a százéves áldozati helyzetet – azt a kérdést teszik fel: ha csak egyszer kapsz megszólalást, hogy reprezentáld a saját közösséged, tényleg ez az, amit el akarsz róluk mondani?
Ezt is ajánljuk a témában
Fideszes apuka buta kisfia megbukik történelemből, majd jön a rendszer, és felkarolja – ez így elsőre igen sovány, balos sablonfilmnek hangzik. A Magyarázat mindenre mégis valahogy több ennél.
Ugyanakkor fontos, hogy megjelennek például a kétnyelvűséget érintő valós problémák – még ha tendenciózusan a viccesen szervezetlen, mondjuk ki, sokszor fajankó „Betyárok” narrálják is, akik, mint látjuk, „beépültek” a szlovák állami rádió magyar nyelvű adásába is, mint egy kabaré-partizáncsapat.
Így az is lehet, hogy az alkotók úgy ítélték meg, ez a befogadható maximum: kicsit elviccelni, de megjeleníteni, legalább veszélyesnek ne tűnjenek ezek a követelések, ha már sokaknak befogadhatatlanok is.
Na meg, ha abból indulok ki, amit Éhn Laci, a Szlovák nemzeti lét kezdetei című kötet szerzője mondott egy korábbi interjúban, miszerint a szlovák alapvetően egy paraszti társadalom, ellentétben a városiaskodó-polgárias anyaországi magyarral, s odaát inkább arra tekintenek tisztességes emberként, aki kétkezi munkát végez, aki nem, az eleve kissé gyanús – nos, akkor talán ez a városi-vidéki, szlovák-magyar kis aszimmetria, még nem is akkora gond.
Félidőnél vagyunk, így a történet végét még nem ismerjük, nem ismerhetjük. Reméljük, hogy a tanulsága inkább a klasszikus multikulturalizmus – a kultúrák egyenrangúsága – irányába, és egymás elfogadásába fut majd ki, semmint egy puha, városi-többségi integrációs-asszimilációs tanmesébe. Én óvatos optimizmussal reménykedem.
Sorsdöntő hónapok jönnek a német politikában.
Amikor én kísértem el Orbán Viktort hivatalos úton, akkor propagandista voltam.
Nyugodjék békében! A tehetsége és az alkotásai örökké velünk maradnak.
Zhang Ge első nagyjátékfilmje egy Magyarországon élő kínai család konfliktusait mutatja be a Ganz-telep zárt közösségében.
Tényleg erre a reality show-ra vártak, akik egy hónapja rá szavaztak?
Az talán túlzás, de semmiképpen sem öregbíti Denzel Washington kultikus filmjének hírnevét.
A kétoldalú kapcsolatokat javítanák.
Az új kormánynak úgy tűnik, nem lesz fontos az üldözött keresztények megsegítése.
Az iráni háború miatt az európai országok felgyorsítanák a tiszta energiára való átállást, azonban a német kormány ilyen törekvései jelentős akadályba ütközhetnek.
