Úgy tűnik, nagyon-nagyon meg kell őket verni ahhoz, hogy valamennyire hátrébb szoruljanak. Ha lassan is, de talán Nyugaton is megtanulják ezt.
(Nyitókép: AFP)
A XIX. század végén Törökországot hívták „Európa beteg emberének”, és aztán az összeomló Oszmán Birodalom által a Balkánon hagyott űr egy leendő világháborúnak ágyazott meg.
Egy tavalyi cikkében Nagy Márton ezt a kifejezést a mai Németországra alkalmazta, s mondhatjuk, hogy azóta a tünetek nem javultak.
Tudván, mi lett a legutóbbi „betegség” következménye, talán nem lenne hiábavaló a gyógyítást szakszerűbben elvégezni, mint száz évvel ezelőtt.
A brandenburgi választások, szervesen illeszkedve az előző két tartományi voksoláshoz (Szászország, Türingia), megerősítik a korábbi gyanúkat. Németországban komoly bajok vannak a demokráciával.
A parlamentáris rendszerek elveire (vagyis, hogy minden szavazat ugyanannyit ér, a polgárok véleményét az is köteles elfogadni, aki nem ért azzal egyet) fittyet hányva, a térség legerősebb pártját (a két helyen szorosan második, Türingiában pedig fölényesen első AfD-t) – és így szavazóit – tökéletesen negligálva
inkább összeállnak a legelképesztőbb és a népakaratot bizonyosan nem kifejező koalíciók,
mintsem hogy teret engedjenek a karanténba zárt új erőnek. (Nagy Britanniában az AfD-éhez hasonló támogatottsággal a Munkáspárt elsöprő diadalt aratott, és a „népakarat” diadalaként alakíthatott kormányt.) A szövetségi kabinetnek, a hárompárti „jelzőlámpa”-koalíciónak jelenleg országosan összesen nincs egyharmados támogatottsága, a brandenburgi „siker” után örömünnepet ülő SPD győztes szereplése dacára is alig 35 % jött össze, ami persze valóban elsöprő ahhoz képest, hogy a másik két keleti tartományban alig tornázták 10 % fölé magukat…
Vajon mekkora legitimációja van ezek után Scholz kancellárnak,
aki miniszterelnöki eskütételén kihagyta a szokásos zárómondatot, „Isten engem úgy segéljen!”, hát nem is segélte.
Ennyit a demokratikus felhatalmazásról.
Nem sokkal rózsásabb a helyzet, ha a gazdaságot nézzük; hogyan veszíti el pozíciót a német ipar, nem utolsósorban saját döntésének, az olcsó orosz energiahordozókról való lemondásnak köszönhetően.
A közbiztonság évek óta romlik;
szimbolikus, hogy a finomacél-feldolgozás fellegvárának számító, a városról elnevezett híres vágóeszközöket gyártó Solingenben késes terrortámadás történt a nyílt utcán; a női szépségre és vonzerőre utaló kölni immár a lányokat-asszonyokat sújtó szilveszteri erőszak jelzője lett.
A Zöldek hangzatos és kíméletlen környezet- és klímavédelme oda vezetett, hogy sorra nyitják újra a szénbányákat,
mintha visszazuhannának az ipari forradalom korába.
A legsúlyosabb merénylet pedig közös európai otthonunk ellen az volt, hogy a kizárólag belső szomszédokkal (a schengeni övezetnek a nem EU-s Svájc is tagja) bíró németek körbe lezárták a határaikat, kis túlzással belső vasfüggönyt húzva maguk és Európa közé. Miközben minket gáncsolnak, amikor a külső vonalakat védjük, ők
csináltak egy enklávét a „Wir schaffen das” lózungjának romjain.
Azt gondolom, a fenti vádpontok töredékéért itt állnának sorban a Kossuth téren az Európai Unió felháborodott küldöttségei, úgyhogy mi is meneszthetnénk egy parlamenti tényfeltáró delegációt (vagy vizsgálóbizottságot) Berlinbe, aggódva a jogállamiságért, a rendért, a biztonságos jövőért, az uniós értékekért, ahol
Kocsis Máté és Toroczkai László egy kicsit felkérdezné a németeket, mielőtt összeomlik minden.
Sajnos a megannyi botrányos történés és a népakarat látványos kinyilvánítása dacára a németek továbbra is ott tartanak, hogy a legerősebb és leglátványosabban feltörekvő pártokat szimplán leszélsőségesezik, a maguk erkölcsi normája szerint ezzel megoldva a válságot. Csakhogy az az ideológia, irányzat, amely mögött 40-50 %-nyi ember áll (az AfD mellett az ugyancsak rendszeren kívüli BSW, a hajdan az egykori kelet-német állampártba belépő, mozgalmát saját magáról elnevező Sahra Wagenknecht szövetsége is bőven 10 % fölött van),
fogalmilag nem lehet szélsőség, mert az ugyanis a mainstreamtől (divattól, középúttól) a legtávolabb lévőkre utal. 40-50 %-nyi polgár már maga a fősodor.
S ha innen nézzük, a társadalmi támogatottságukat teljesen felélő Zöldek számítanak immár szélsőségnek. Nem is olyan eretnekség ez, ha belegondolunk, hogy a berlini koalíció bezáratta az atomerőműveket, hogy helyette kőszenet használjon, és támogatja az oroszellenes háborút, akár fegyverszállítással is.
Nem tudok elképzelni szélsőségesebb német politikát a Moszkva felé elindítandó tankokon gondolkodó miniszterek ténykedésénél.
Az elmúlt évtizedekben a balosok elérték, hogy a közbeszéd a politikában, kultúrában, gazdaságban az ő nézeteiket tekinti mérvadónak, jóllehet többségi támogatás nincsen mögöttük, és az emberek gondolkodásától, életvitelétől nagyon idegen mindaz, amit képviselnek. Sajnos a gazdasági, pénzügyi vagy éppenséggel kulturális csúcspozíciókban (sehol sem a népakarattól legitimálva) ők ülnek,
így minden eszközük megvan ahhoz, hogy a kisebbségből mainstreamet csináljanak.
Úgy fest, ezek a harmincegypár százalékok nem elegendőek; nagyon-nagyon meg kell őket verni ahhoz, hogy valamennyire hátrébb szoruljanak. Ha lassan is, de talán Nyugaton is megtanulják ezt. Ha nem, abba a beteg ember bele fog halni. Ami minket annyiban érint, hogy magukkal fognak rántani bennünket is.
***
Kapcsolódó vélemény
Mandiner
A német határzár története mint cseppben a tenger mutatja: ha nem vigyázunk, az Európai Unió legrosszabb tulajdonságai felfalják a legjobbakat.
Ezt is ajánljuk a témában
Amit most Németország tesz, az mélyen antidemokratikus, sérti az EU értékeit – nekik járna büntetés, nem pedig az Európa külső határait védő magyaroknak.
Az MCC Brussels már tavaly arról készített jelentést, amit most Ulf Kristersson minden áron tagad.
Kiemelkedő az oktatás színvonala és kedvező az üzleti környezet.
A Die Welt tudósítása szerint „autokrata” a kormányfő, de „szembetűnő a jólét”, „jó a képzési rendszer” és világszínvonalú az innováció. A helyzet több mint érthetetlen tehát. Francesca Rivafinoli írása.
Politikai eszközökkel támadják Magyarországot.
Szép kis történelmi párhuzamot vezet le Ulf Kristersson, de az valahogy kimaradt belőle, hogy Ukrajna mit tett a Barátság vezetékkel.
A német acélipar történelmi válságban van. A helyzet megoldására Berlinnek is a keleti nyitás lehet az utolsó esélye – épp az a stratégia, amelyet Orbán Viktor évekkel ezelőtt meghirdetett.
Elkezdődött a sótalanító berendezések beszerelése a parajdi bányakatasztrófa által sújtott térségben.
