„Meglepően sok dologban egyetértek Zelenszkijjel” – Somkuti Bálint a Mandinernek

Nyitókép: MTI/EPA/Ritzau/Mads Claus Rasmussen

Jó ötlet egy háborúról monográfiát írni akkor, amikor még tart – sőt, a jelek szerint éppen a közepén vagyunk?

Az volt az alapvető motivációm, hogy azokat a kérdéseket válaszoljam meg, amelyek a háború első szakaszában mindenkiben felmerültek. Az első kötet az előzményektől a 2023-as ukrán ellentámadásig dolgozza fel a történteket, nyilván végleges és általános megállapításokat még korai lenne tenni, de nem lehet figyelmen kívül hagyni egy sor eseményt. Vagy hogy alapvetően

Persze, valóban volt egy NATO-szerepvállalás Jugoszlávia bombázásával a kilencvenes években, de ezt el szoktuk felejteni, mert már eltelt egy generációnyi idő, és a megvívásának a módja – légicsapások – sterillé, nehezen átélhetővé tette azok számára, akik szerencsésen kimaradtak belőle. Mindemellett ez a könyv kifejezetten nagyközönségnek íródott, igyekeztem redukálni a hivatkozások számát és egyértelműsíteni a fogalmazást, hogy a laikusok is lássák, mivel jár az elmúlt 34 év egyik legjelentősebb eseménye.

Ha ez klasszikus ipari háború – akkor mitől posztmodern?

Posztmodern abban az értelemben, hogy egy olyan korszak végére tesz pontot, ami az elmúlt 30-40 évet fémjelezte, jelesül, hogy legalább a látszatja megvolt egyfajta világrendnek. És ezt a világrendet ugyan az amerikaiak dominálták, de volt egy többé-kevésbé semlegesnek, vagy objektívnek tekinthető véleményklíma a világban – egyfajta nyugalom és rend, ami a vitát lehetővé tette. Most ez egyértelműen megdőlt, és visszahozta egymást kizáró, szélsőséges narratívákat, miszerint a jó és a gonosz csap össze, ami a tárgyalásokat is megnehezíti.

Azért ez a fajta semlegesebb nézőpont igencsak epizodikus volt a világtörténelem egészét tekintve.

Valóban, a huszadik század nagy részében a békének, a nukleáris békének köszönhetően élte meg a nyugati civilizáció az aranykort, és úgy tűnt, a Pax Americana kiterjesztésével együtt ez az egész világot uralhatja.

és a Nyugat vakhite önmagában is meginog abban, hogy az ő kezében van a megítélése minden eseménynek, s az erőfölény minden konfliktusban, amivel rákényszerítheti az akaratát mindenkire – nos, ennek egyszer s mindenkorra itt vége, s ezt ők maguk segítették elő azzal a hibasorozattal, amit elkövettek, s amit részletesen ki is fejtek a kötetben – az oroszok hibáival együtt.

Ha már hibák: mi az a három legnagyobb hiba, amit az oroszok és amit Ukrajna, illetve a szövetségesei elkövettek a háború kapcsán?

Emeljük ki először a támadót, az agresszor Oroszországot. Az első és legnagyobb hibája Moszkvának az volt, hogy hittek annak a fals képnek, amit az amerikaiak és az ukránok is igyekeztek terjeszteni feléjük Ukrajna állapotáról, 

Ezt a háború első két hete meg is mutatta, kapitális hiba volt ez, ami az egész háború elhúzódásához vezetett. A második, hogy a hadvezetés megpróbálta azt a késő szovjet korból örökölt korrupt és tehetségtelen modus operandit folytatni, miszerint minden mindegy, csak jó sok pénzt tegyünk zsebre közben. Ez tízezernyi katonába és rengeteg felszerelésbe került az oroszoknak, mire képesek lettek ezen változtatni az első kudarcok után. Harmadszor: véleményem szerint hiba, hogy az oroszok még mindig nem hajlandóak háborúról beszélni, az orosz hivatalos kommunikáció szerint ez még mindig csak egy különleges katonai művelet, ami közben – némi ellentmondással – éppen az egész Nyugattal állnak hadban. 

Az is faramuci, hogy közben papíron magukhoz csatolták a megszállt területeket, de gyakorlatilag hiába éri azokat támadás, még mindig nem indítanak „nagy honvédő háborút”.

Igen, hiszen ez rájuk is kötelezettségeket róna. Ha orosz magterületet érne támadás, vagyis az amerikaiak engedélyezték volna az ukránoknak az eszközök mélységi orosz bevetését, azzal felzavarták volna a még mindig téli bágyadtságban lévő medvét. S itt van akkor az első nyugati-ukrán hiba: az orosz vörös vonalak állandó és sikert nem hozó átlépése. Az orosz vezetésben is számolnak ezzel, a terület nagyságával, az ipari kapacitással és a néplélekkel, amit ha egyszer felébresztenek, akkor Moszkvából vagy az alól veri vissza az ellenséget addig, ameddig csak kell – Napóleon veresége után Párizsba, Hitleré után Berlinbe vonultak be az oroszok. 

Sem Brüsszelben, sem Washingtonban – a republikánusok egy része utóbbiban igen, de a demokrata és liberális körök szinte alig. Aztán ott a másik hiba: Clausewitz szerint, ahogy szeretem idézni, és a könyvben is megteszem, a háború „a politika folytatása csupán, csak más eszközökkel”. De a háború szakmai részét a katonákra kell bízni, mert a politikusok nem látják a következményeit, a költségeit előre egy alkalomadtán rosszul előkészített támadásnak – ez igaz a tavalyi nyári ellentámadás és a mostani kurszkira is, ami értékes ukrán erőforrások elpazarlását jelentette. A harmadik az irreális politikai célok táplálása, ezek érdekében és ezekkel az elvárásokkal a lakosság belevivése a háborúba.

Az ukránok, akár akartak háborúzni, akár nem, most ellenállnak, ha kétségbeesetten és fogcsikorgatva is.

Igen, 

Az oroszok nem adják vissza a Krímet, amerikai szakértők is figyelmeztettek rá, még akkor se, ha atomháborút kell indítaniuk érte. Az, hogy az ukránok ragaszkodnak hozzá, az utódállamokra jellemző merev álláspont, mintha mindig is ott lett volna a határ, ahol tegnapelőtt húzódott. De visszaszerzésére jelenleg nincs esély.

Még a „csodafegyverekkel” sem, amelyeknek egész fejezetet szentel. Ön szerint nem is létezik olyan fegyver, amely eldöntheti a háború menetét?

Minden háború leírható egy-egy fegyverrel – amik a második világháborúban a tankok és a bombázógépek voltak, azok most a drónok. De hozzá kell tenni: a háború az emberi társadalmak legösszetettebb vállalkozása, és nagyon ritka, hogy egy-egy újdonság olyan nagy előnyt jelentene. Voltak ilyen innovációk: az állandó hadsereg fenntartása, vagy eszközként a géppuska, illetve utóbb az atombomba. De ezek is csak addig voltak döntőek, amíg a másik fél nem rendelkezett velük –

S minden innovációt le lehet másolni vagy meg lehet találni az ellenszerét, gyenge pontját. Amikor a németek előálltak az első sugárhajtású repülővel, a Messerschmitt Me 262-es harci repülővel, az amerikaiak rájöttek, hogy ugyan a levegőben nem, de leszálláskor nagyon is sebezhető, a légifölényüknek – vagyis a mennyiségi fölénynek – hála pedig ezt ki is tudták használni.

„A modern háborúkat nem elkezdeni, hanem befejezni nehéz”. Mik a lehetséges befejezései ennek a mostani konfliktusnak?

A lehetséges befejezések részletezését a második kötetre hagyom. Annyit viszont érdemes hozzátenni: a háború trendek összessége. 

de vannak trendek. Például, hogy a nyugatról küldött segítség az ukránoknak egyre kevesebb.

Innentől kezdve a háború kimenetelét a nem túl erős ukrán hadiipar és az a tény uralja, hogy a háborúban általában az nyer, akinek több eszköze és több embere van. Eszerint a legvalószínűbb egy komolyabb taktikai orosz győzelem a túlerő miatt, vagyis hogy Ukrajna elveszti a honvédő háborúját. A második, ennél kevésbé valószínű forgatókönyv, hogy Oroszország valamiért kimerül egy előre nem látható gazdasági vagy más esemény miatt, és a jelenleg megszállt területeket megtartva belemegy valamilyen kompromisszumba, de ehhez majd a Nyugatnak is engednie kell. A harmadik a legvalószínűtlenebb, hogy Oroszország valami belső vagy külső probléma miatt összeomlik – bő száz éven belül harmadszor – és ukrán győzelemmel zárul a történet.

Ehhez viszont, ha jól értem, a nyugati segítséget kellene megsokszorozni.

Vagy lehetővé tenni, hogy mélységi csapásokat hajtsanak végre orosz területen. De ezt a nyugati vezetés vagy szigorúbban véve az amerikai demokrata körök, akikre sok rosszat lehet mondani, 

Csak nagyon óvatosan eszkaláltak eddig is, és nagyon vigyáztak, hogy ne sodródjanak bele a háborúba. Ugyanis ők is ismerik az új orosz nukleáris doktrínát – egy atomháborút pedig azért nem kockáztatnának Ukrajnáért. A nyugati fegyverek nélkül viszont Ukrajnának nagyon kicsi az esélye ellenállni.

Ezzel viszont, ha jól értem, körülbelül azt mondja, mint Volodimir Zelenszkij ukrán elnök, csak más felütéssel.

Valóban, a különbség csak az, hogy míg az ukrán és a nyugati kommunikáció azt állítja, hogy Ukrajna megkapja vagy meg fogja kapni ezt a segítséget, valójában nem fogja, éppen az említett eszkalációs veszély miatt. 

amellett, hogy valóban, egy háborúzó ország elnökeként lényegében kötelessége tartani a lelket a hazájában, s hogy ehhez így kell bemutatnia a küzdelmet.

Ugyanakkor érkeznek hírek a háttérben folyó tárgyalásokról, vagyis lehet, hogy a második forgatókönyv irányába igyekeznek tolni a dolgot? 

A nyugati vezetés elkezdte elfogadni a valóságot, amit a realista szakértők legalább másfél éve mondogatnak, hogy

Ezzel együtt elkezdődött a kármérséklés – a totális győzelemről szóló, lelkesítő hírek idején ugye esély se lett volna kompromisszumra az oroszokkal. A gond, hogy most sincs, csak most az oroszok részéről nincs egy ideje, csak az ilyen jellegű kritikák befogadásához megint csak időre lenne szükség.

Ha már kritikák: mit gondol, hogy fogadja majd a közvélemény a könyvét?

Olyan szempontból lehet érdekes, akár hiánypótló, hogy ilyen részletességgel itthon még nem foglalták össze a háború első szakaszát. Ám mivel az egész posztmodern társadalmunkat szélsőséges megosztottság jellemzi – mint orosz- és ukránbarátok konfliktusa – a kérdésben, valószínűleg komoly vitákat vált majd ki.