Üzenet Lengyelországból: le a kisebbrendűségi komplexusunkkal, nem vagyunk ütközőzóna!

Nyitókép: archív, forrás: Mandiner blog

***

Maciej Szymanowski, egyetemi oktató, a Lengyel-Cseh Fórum és a Waclaw Felczak Lengyel-Magyar Együttműködési Intézet társalapítójának írása.

***

A visegrádi országok sok tekintetben nagyon hasonlítanak egymásra. És egyáltalán nem csak a múltról van szó. Hasonló az egy főre jutó GDP szintjük, hasonló a termelési struktúrájuk, a külföldi befektetők szinte egységes piacként kezelik őket. Több más közép-európai országgal együtt Lengyelország, Csehország, Szlovákia és Magyarország az elmúlt évtizedekben az egyik leggyorsabban fejlődő régiót képezik, nemcsak Európában, hanem világviszonylatban is.

A középiskolai PISA-teszteken a Dunánál, a Moldvánál és a Visztulánál élő fiatalok jobb eredményeket érnek el, mint német vagy francia kortársaik.

Háború és fegyverkezés

Már a tizedik évet éljük azóta, hogy az Orosz Föderáció megkezdte a hivatalosan soha ki nem hirdetett háborút Ukrajna ellen. Ennek a háborúnak a következményeit szerencsére nem érzékeljük ugyanúgy, mint a háború elől menekülő ukrán állampolgárok milliói (akik a valószínűleg senki által sem előre nem látott számban éppen a visegrádi országok határain belül találtak menedéket). Mindazonáltal Közép-Európában mindenütt érezhető volt az energiaárak ugrásszerű emelkedéséből eredő magas infláció, valamint a biztonsági helyzet romlása és ezek következményei.

Ami pedig a Nyugatot és az Európai Uniót illeti, éppen csak túl vagyunk az európai parlamenti választásokon, amelyekben a választópolgárok szívesebben szavaztak a jobboldalra, cserébe azonban egy még inkább balra tolódó Európai Bizottságot kaptak, mivel annak hátterét eddig képező politikai csoportokhoz – a liberálisokhoz, a kereszténydemokratákhoz és a szocialistákhoz – a jelenlegi hivatali ciklusban a Zöldek (G/EFA) frakciója is csatlakozott. Az Amerika-ellenesség várhatóan tovább fog erősödni. Egyrészt azért, mert az EU-ban egyre inkább tisztába kerülnek azzal, hogy alulmaradnak az USA-val folytatott versenyben. A tervekkel ellentétben 2010-ben az uniós gazdaság egésze nemhogy nem tudta megelőzni az amerikait, hanem évről évre egyre jobban lemarad mögötte. Ráadásul elég gyatra kilátásokkal, hiszen a 20 legnagyobb értékű tőzsdei cég világlistáján jelenleg két uniós és 17 amerikai vállalat szerepel… 

Másodszor, egyre nagyobb a nyomás, nemcsak az amerikai republikánusok, hanem a vezető demokrata partii politikusok részéről is, mivel a védelmi célokra szánt, a GDP legalább 2 százalékát jelentő összeg elköltésére vonatkozó kötelezettségvállalást (a tényleges, nem pedig deklarált kiadásokat) senki sem hagyja figyelmen kívül olyan hivalkodóan, mint az EU-tagországok fele, Franciaországgal és Németországgal az élen. És ez a helyzet nem fog megváltozni. Miért?

amelynek költségei az állami büdzsék és az állampolgárok tagországi költségvetéseiben csillagászati arányt érnek el. Lengyelországban a becslések szerint csak az épületeknek az úgynevezett nulla kibocsátású szabványokhoz való igazítása nem kevesebb mint 1,5 billió zlotyt emésztene fel, azaz három évnyi költségvetési bevételt. Mégpedig azzal a feltétellel, hogy ugyanezt az összeget hozzáteszik a saját zsebükből az állampolgárok is. Ezen felül ott van még a Bevándorlási és Menekültügyi Paktum végrehajtása, amely szintén magas, bár még mindig nehezen felbecsülhető költségekkel jár. Amennyiben a jelenlegi Európai Parlament – a bejelentésével összhangban – megszavazná az EU-ba érkező legális vagy illegális bevándorlók szociális juttatásainak harmonizációját, számíthatunk a letelepedni szándékozók erős hullámára a közép-európai országokba, ahol a megélhetési költségek továbbra is alacsonyabbak, mint a nyugat-európai vagy a skandináv országokban.

Mindez abban a helyzetben történik, amikor az uniós tagállamok többsége elutasítja az uniós adók emelését. Nagyon valószínűtlen az is, hogy beleegyezzenek az adósságmechanizmus újbóli igénybevételébe, mint ahogyan ez a Next Generation program esetében történt. Hiszen a többek között az úgynevezett covid utáni újjáépítésre felvett hitel esetében küszöbön áll a tőketörlesztés – nem pedig a kamatok törlesztése, mint korábban. Az elkövetkező években ezért rendkívül intenzívek lesznek az EU-n belüli pénzügyi természetű konfliktusok és az a törekvés, hogy a megnövekedett terheket a szolidaritási elv ellenében másokra hárítsák át.

Brutális központosítás

És még el sem jutottunk az Ursula von de Leyen július közepén tartott programbeszédében bemutatott harmadik prioritáshoz. Ez az uniós alapszerződések módosítására vonatkozik, amelyet az Európai Parlament 267 javaslat formájában tavaly novemberben fogadott el. A változtatások megfosztják a tagállamokat hatásköreiktől a gazdasági, a pénzügyi, a szociális, a védelmi és a külpolitika kulcsfontosságú területein, a végrehajtó szerv, vagyis a jelenlegi Európai Bizottság javára.

Ma még nem világos, hogy a javasolt változtatások, amelyeket gyakran az EU föderalizációja tervének neveznek (annak ellenére, hogy mindenekelőtt az erős központosítás jellemzi őket, egy szuperállam létrehozása az unió helyett, bár valószínűleg a jelenlegi elnevezés – az Európai Unió – megőrzésével), ugrásszerűen (új alapszerződés révén) fog-e megvalósulni, vagy lépésről lépésre foganatosítják-e. A változás ténye azonban eldőlt és iránya látható. Annál is inkább, hogy ellenzői az Európai Parlamentben három táborra oszlanak, holott együttesen fellépve képesek lennének a legerősebb frakcióként működni. A két legnagyobb közülük – a Hazafiak Európáért (PfE) és az Európai Konzervatívok és Reformerek (ECR) – ma a 3. és a 4. legnagyobb erő Brüsszelben. Az előbbi csoportosulás esetében az EP egyáltalán nem egyengette az utat a fontosabb posztokért, az utóbbi esetében – mivel e frakció néhány EP-képviselője támogatta Ursula von der Leyen-t az Európai Bizottság élén – ez mégis, igaz csak korlátozott mértékben megtörtént.

Ez nem igazi megosztottság

Az új EP-ben tehát a (kormányzó) frakciók blokkja létezik, amely az első rápillantásra széttartó, valójában azonban egységes, ha nem is annyira az általa irányított társadalmak felfogása, mint inkább az ideológiai célok megvalósítása tekintetében (klímapolitika, multietnikus posztnemzeti állam, európai szuperállam). Ugyanakkor fennállnak az EP-ben továbbá azok az erők, amelyek számára programszerűen lehetetlen figyelmen kívül hagyni a nemzeti szolidaritás eszméjét, a társadalmaik, valamint az általuk vallott értékrend és a múlthoz való viszonyulásuk elsődleges szem előtt tartását.

Úgy alakult ugyanis, hogy nem sokkal az úgynevezett totális vagy nagyléptékű háború kitörése után Varsóban a magyar nagykövetség előtt zajlottak dühödt tüntetések, illetve kivételesen az orosz előtt, és soha nem azon országok diplomáciai képviseletei előtt, amelyek korábban a minszki tárgyalások keretében messzemenő engedményekre kényszerítették Ukrajnát, vagy a fegyvereket a halált okozóra és nem halálosra osztották fel, elkerülve így a fegyverszállítást a háború legkritikusabb pillanatában.

Ugyanaz a lengyel média, amely 2020-ban az esti híradóiban egyáltalán nem vette észre a szlovákiai parlamenti választásokat, a legutóbbi választási kampányban azonban már képes volt kíméletlenül támadni Robert Ficót. A többszörös miniszterelnök politikájáról bármi elmondható, kivéve azt, hogy akármikor is lengyelellenes lett volna.

Miközben a Jog és Igazságosság több millió lengyel támogatását élvezi, húsz év óta az első vagy legfeljebb második helyen végez a parlamenti választásokon, két államfőt is adott az országnak. Mintha nem is lenne nagyobb jelentősége annak, ami a szomszédországban történik, miközben Csehországnak csak minimálisan rövidebb közös határa van Lengyelországgal, mint Németországgal, és nagyon erős gazdasági kapcsolatok és érdekek fűzik hozzá.

Mintha nem is lenne nagyobb jelentősége például a diplomáciai kapcsolatok egyoldalú, legalább két évre szóló csökkentésének a világ több mint ötven országával – hiszen ezt jelenti az, hogy Varsó tömegesen visszahívja saját nagyköveteit anélkül, hogy lehetőség volna utódaik biztosítására korábban mint 2025 végén, 2026 elején. Mégpedig csak azzal a feltétellel, hogy a jövő évi elnökválasztáson a kormánytábor jelöltje nyer, olyan, aki hajlandó is lesz vállalni a kormány „meghosszabbított írótollának” szerepét. Ami egyébként különféleképpen alakulhat.

És mégis, Mark Twain jól ismert szavaival élve, erősen eltúlzottnak tűnnek az EU unió-jellegét feladni nem szándékozó (mivel az EU szétesésétől tartó) csoportosulások együttműködésének végéről szóló bejelentések. Még akkor is, ha az Európai Bizottság természetesen dominál az EP-vel szemben, ha az ECR-frakció félig-meddig, az újonnan alakult Patrióták Európáért pedig teljesen elszigeteltek maradnak, az EU-ban végbemenő valódi változások ütemét és mértékét befolyásolhatja és befolyásolni fogja az alkalmazott publikus érvelés egyértelműsége és ereje.

A Közép-Európa a közlekedőedények rendszere, ahol egy elem sikere mások sikerét is vonja maga után. Jól kifejti ezt például Orbán Balázs nemrég megjelent, Huszárvágás című, tudományos, ugyanakkor lendületes stílusú könyve. A szerző arra biztatja benne a közép-európaiakat, hogy a világot ne a közép-európai perspektívából szemléljék. Pontosabban, erőteljesen kiáll a térségbeli államok és a nemzeti identitások megőrzése mellett, egyúttal fel akar hagyni azzal a gondolkodással, amely a periféria, a keleti szárny, az ütközőzóna kategóriákon alapul. 

Ez például abban a minden logikát nélkülöző nyugat-európai feltételezésben nyilvánul meg, hogy az Európába tömegesen érkező nem európaiak asszimilálódni fognak (miért is tennék? Egy Tokióba költöző spanyol vagy francia vajon arról álmodik-e, hogy japánná válik?) Egy újabb nemzedék a kisebbrendűségi gént örökli, annak ellenére, hogy egy átlagos európai 15 percig sem képes túlélni olyan dolgok nélkül, mint a pizsama (természetesen tiszta pamutból, csak a nejlon kis adagjának hozzáadásával – a cseh Otto Wichterlének köszönhetően); mint a fogkrém, amelyet a Max Factor (Maximilian Faktorowicz) által feltalált tubusban vásárolunk; mint a golyóstoll (Bíró László) vagy az okostelefon számos alkalmazással, amelyek szerzői nagyon gyakran szlovák vezetéknevű emberek.

Ha azonban erősíteni akarjuk a közép-európai országok befolyását az európai politikára, például végre keresztülvinni az észak-dél irányú infrastruktúra finanszírozási eszközeit hasonló szinten, ahogy az már évekkel ezelőtt a kelet-nyugati irányban megtörtént, ha nemzeti és egyéni szinten meg akarjuk őrizni szabadságunkat és szuverenitásunkat, ha fejlődni akarunk anélkül, hogy feladjuk múltunkat, kultúránkat és identitásunkat – itt az ideje, hogy leszereljük a kerékpárjainkról a harmadik kereket. Itt az ideje, hogy plusz támaszték nélkül megtaláljuk az egyensúlyt.

***

Maciej Szymanowski, egyetemi oktató, a Lengyel-Cseh Fórum és a Waclaw Felczak Lengyel-Magyar Együttműködési Intézet társalapítója.
A cikk párhuzamosan jelenik meg a lengyel DoRzeczy, cseh Echo24, és a szlovák Standard portálokon. A cím, az alcímek és a rövidítések – a szerkesztőségek munkája.