Alain Delon nincs többé

Fotó: GEORGES BENDRIHEM / AFP

„Egyszer persze meg kellene írni, mit is jelentett a számunkra.

Hogy az ember ott üldögélt a kis moziban, csend és izgatott várakozás lengte körül, hogy mindjárt feltűnik a vásznon a fekete inges Zorro, akiről persze »álruhája« ellenére is tudtuk, hogy kicsoda, mégis annyira vártuk már, hogy jól odacsördítsen az ostorával, szétkergesse a rosszakat.

Vagy amikor a Borsalinóban hosszú perceken át Belmondóval bunyózott, a producer és a rendező pedig állítólag előre kikötötte, hogy az egyikük kereken ugyanannyit üt és kap majd, mint a másik, nehogy valamelyikük rajongótábora fellázadjon.

Láttuk őt naiv ifjúként Visconti filmjében, elég sokszor kíméletlen zsaruként, de nekem mégis örökké »a szamuráj« marad. A furcsa és magányos bérgyilkos, mert ilyenek vagyunk mindannyian titkon, csak magunkra számíthatunk, és nem mások, hanem mi magunk írjuk életünk forgatókönyvét, akkor is, ha az a közeli halálba tart. Azt hiszem, ez volt élete alakítása, ekkor találta meg legjobb színész karakterét.

Felidézem azt is, hogy a kevés francia sztár között talán ő jelentette ki leghangosabban, hogy nem kedveli a kommunistákat. Jean-Marie Le Pennel már akkor titokban tanácskozott a jövőről, amikor még senki sem sejtette, mi vár erre a szegény Európára. Soha nem rejtette véka alá, hogy a kutyáit jobban szereti, mint egyik-másik embert, és szeretett elbujdosni a világ elől, legalábbis remekül érezte magát, ha senki sem igyekezett megmondani neki, éppen mire gondoljon vagy mire ne.

Alain Delont bámulták a nők, de tartottak is tőle, mert olyan férfi volt, akit nem lehetett irányítani és befolyásolni. Életének nehézségeit konok természetének köszönhette. Mégis benne vibrált Franciaország, Európa, és minden nézője megérezte, milyen is nagyságra születni, hősként élni. Abban a korban, amelyben már mindenért magyarázkodni kellett, a romlás virágai elborították a mezőt, a hős szerelmest és katonát pedig idétlennek titulálták azok, akik nem tudtak se szeretni, se harcolni.”