Félelmetes precedenst teremthet a Rossmann-bojkott

Nyitókép: Jaap Arriens / NurPhoto / NurPhoto via AFP

„Augusztus első napjaiban Európa egyik legnagyobb drogérialánca, a Rossmann bejelentette, hogy bojkottálja Elon Musk elektromos autókat gyártó vállalatát, a Teslát, és céges flottájukba nem vásárolnak több autót a techmilliárdostól. (...)

Lehet politikai véleménye szegénynek és gazdagnak, de természeténél fogva nem lehet a Rossmannak vagy a #StopHateForProfit nevű flottafelvonuláson részes óriásvállalatoknak. Ha a Rossmann egyszerűen nem vásárol többé a Teslától, az nyilvánvalóan a cég magánügye. Ha ezt a Rossmann nem egyszerűen közzéteszi, de közleményében „bojkottálásról” beszél, azzal akkor is súrolja a versenyjogi határokat, ha (a magyar versenytörvény 5. § megfogalmazását kölcsönözve) a harmadik személlyel fennálló gazdasági kapcsolat felbontását vagy ilyen kapcsolat létrejöttének megakadályozását célzó tisztességtelen felhívás nem tartalmaz politikai tartalmat. A Rossmann felhívása azonban tartalmaz politikai tartalmat és egy olyan befektető érdekeltsége ellen hirdet bojkottot, aki az elektromosautó-gyártó mellett az egyik erőfölényes platformszolgáltatót is birtokolja. Helyben vagyunk!

A demokratikus közvélemény a kilencvenes években még az írott sajtótól és az elektronikus médiától, az ezredfordulótól pedig egyre növekvő hányadban az internetes sajtótól is függött (...) Az utóbbi években azonban a politikai nyilvánosság szerkezete alapvetően megváltozott: a közösségi platformok villámsebesen váltak a habermasi okoskodó közönség első számú terepévé. Lassan sajtóhírből is csak az számít, amelyik kellő számú lájkot, kattintást, megosztást generál a közösségi oldalakon. A napilap, a híradó helyét átvette a hírfolyam. Pontosan négy évvel ezelőtt arra hívtam fel a figyelmet, hogy a platformszolgáltatók, ha lehet, még jobban függenek a hirdetőktől, mint a hagyományos médiavállalkozások, továbbá a közösségi oldalak csak látszólag demokratikusabbak és hozzáférhetőbbek a sajtónál, miután a platformszolgáltatók gyakorlatilag kiszöktek a nemzeti joghatóságok alól.

Két hónappal a Musk előtti Twitter botrányos hájdolása és az amerikai elnökválasztás előtt, a Covid-őrület kellős közepén azt írtam, hogy a közösségi platformok üzletpolitikai megfontolások alapján megalkotott algoritmusai ellenőrizhetetlenül és számonkérhetetlenül szűrnek ki, preferálnak vagy éppen diszkriminálnak bizonyos politikai véleményeket, s ha egyszer az algoritmusok jogon kívüli területen mozognak, a platformszolgáltató profitja viszont teljes egészében a hirdetőktől függ: az óriásvállalatok számára ott a kísértés, hogy hirdetési politikájukkal úgy írják felül a korlátozás tartalom-semlegességének alkotmányos parancsát, mintha az soha nem is létezett volna. 

Azóta a magyar parlamenti választási kampányba is belenyúlt az egyik gigaplatform, a Facebook, amikor a végül parlamentbe kerülő Mi Hazánk listavezetőjét, Toroczkai Lászlót a kampányfinisben egyszerűen törölte a véleménybuborékokból. S ezen a ponton nincs rendben az sem, ha a Big Tech, a politikai nyilvánosságot uraló platformszolgáltatók urai ugyanazzal a szabadsággal nyilvánítanak véleményt a demokratikus vitafolyamatban, a kampányban, mint bármely egyszerű adófizető honpolgár.

Nem volt túlzás tehát, amikor négy esztendővel ezelőtt úgy fogalmaztam, hogy szemünk előtt zajlik az óriásvállalatok globális hatalomátvétele, és az sem, amikor nyolc esztendővel ezelőtt a parlamentben azt mondtam, hogy meg kell állítani az óriásvállalatok rohamát a demokratikus államok ellen, mert ma az igazi konfliktus a világban nem az egyes államok, hanem az óriásvállalatok és a függetlenségüket őrző államok között zajlik.

Mit lehet tenni nemzetállami és egyéni szinten? Az arctalan kapitalizmus elszámoltatásához vezető ösvényen az első stáció alighanem az, ha visszaterelik a demokratikus nyilvánosságot éppen lenyelni készülő platformszolgáltatókat a nemzeti, de legalábbis uniós joghatóság alá, ahol igenis meg lehet és meg is kell akadályozni, hogy a gazdag kevesek önkényesen válogassanak egy-egy szuverén állam politikai versenyében részt vevő felek között.

S persze fel kellene darabolni a techóriásokat úgy, ahogyan erről régebben Bernie Sanders, nemrég pedig J. D. Vance alelnökjelölt is értekezett. A demokratikus közvéleménynek az adott politikai közösség tagjai az alanyai. A politikai közösség tagjai és a cégek között az a különbség, hogy előbbieknek véleményük lehet és kell is, hogy legyen klímapolitikáról, társadalmi elfogadásról és más közpolitikai kérdésekről, míg utóbbiaknak profitérdekük van és nem politikai véleményük. Ha ennek nem szerzünk érvényt, az arctalan globális kevesek úgy tüntetik el a demokratikus nyilvánosságot, hogy azt észre sem fogjuk venni. Mindegyik szuverén állam jól teszi tehát, ha alkotmányos szinten rögzíti: a törvény alapján létrehozott jogalanyt a véleménynyilvánítás szabadsága a létrehozatala céljával összefüggésben illeti meg.

A versenyjogi szabályozás pedig kifejezetten tisztességtelennek nyilváníthatja a bojkottfelhívást, ha az politikai véleményt tartalmaz. Addig is egyet tehetünk: bojkottáljuk a bojkottálókat. Például nem vásárolunk többet a Rossmannban.”