A hajdan erős Európa belülről verte meg magát

Nyitókép: MTI/Európai Parlament Multimédiás Központja/Genevieve Engel

A görögök tíz évig ostromolták Tróját, de nem tudták elfoglalni. Ekkor cselhez folyamodtak. Építettek egy falovat, amit ott hagytak a harcmezőn ajándékul, ők pedig visszavonulást színleltek. A trójaiak ajándéknak vélték, behúzták városukba, ahol aztán az éj leple alatt a benne megbúvó ellenséges katonák előbújtak. 

amikor egy közösség (egy település, egy ország, egy nép, de akár egy kontinens) valami vonzó, szépnek-jónak vélt dolgot (lehet ez ellenséges katona, de akár szimbolikusan egy ideológia, vallás, világnézet is) beenged a falai közé, körbeudvarolja, meghódol neki, az pedig elpusztítja őt.

A trójaiak nem hittek sem Kasszandrának, sem Laokoónnak, akik pedig érezték, látták, tudták a veszély. A támadók tíz év alatt nem bírták kívülről elfoglalni a várost, hát megtévesztéssel, árulással besettenkedtek a falak mögé.

A németeket kétszer is legyőzték a huszadik században. Külső hatalmak próbálták megsemmisíteni őket, és bár látszólag tönkreverték Germániát, mindkétszer talpra tudott állni, mert a megpróbáltatások talán még jobban összerántották őket. Hiába a két világháborús vereség, a hetvenes-nyolcvanas évekre ismét az európai gazdaság vezető erejévé váltak, a kilencvenesben egyesültek. Ezúttal azonban rafináltabban, belülről mértek csapást rájuk:

Ellenünk ugyanez folyt. A frontokon nem sikerült igazán legyőzni minket, a hátország árulása, Linder Bélák, Károlyik, majd a kommunisták kellettek ahhoz, hogy az összeomlás bekövetkezzen. A kívülről ránk mért csapás (Trianon) azonban olyan égbekiáltóan igazságtalan, felfoghatatlanul szürreális volt, hogy bár szomorúságot, elkeseredettséget szült, de mellette dühöt és elszántságot is, ami az átmeneti meghasonlás után a túléléshez segített bennünket.

Ötvenhat emlékének – és így a függetlenség iránti olthatatlan vágynak – a feladásával már-már úgy látszott, a belső méreg megtette hatását. A magyarok látszólag kiegyeztek a kicsi helyett kocsi, az aki nincs ellenünk, az velünk van megalkuvásával, a hétvégi telek és gulyásleves adta szabadsággal. Ezek után tulajdonképpen meglepetés volt, hogy egy nemzeti-keresztény irányultságú párt alakíthatott kormányt a rendszerváltás után. A külső erő (a szovjet elnyomás) megint nem tudott végérvényesen legyőzni bennünket, különböző pártok és mozgalmak képében tehát újfent a belső árulás erősödött fel, aminek azonban leggyengébb pontja, ha megneveződik, ha felszínre kerül. A magyarországi belső ellenség annyira didaktikusan, saját szempontjából ügyetlenül és tehetségtelenül művelte ezt az árulását, hogy mostanáig nem tudta átfordítani a magyarok lelkét, és ha még kitartunk egy darabig, minden igyekezetük ellenére is kudarcot vallanak.

Előbb magára húzta egymással acsarkodó, és a kontinenst ennek terepéül használó megszállóit, majd a hidegháború elmúltával saját identitásának feladásával olyan vákuumot teremtett, amit idegen népek és ideológiák fognak betölteni. Vereségét saját gyengesége okozta elsősorban, nem az ellenfelek ereje.

Az öngyűlölet és ennek kilátásai semmiképpen sem vonzóak azok számára, akik ehhez a közösséghez akarnak tartozni. Bármennyire is elvárja Zelenszkij és az ukrán szövetségesek az EU-tól a feltétlen támogatást, a velünk való bánásmód azért riasztó is lehet számukra. Aki már bent van, azzal úgy bánnak, mint a magyarokkal: nem kapják meg a járandóságukat, nem engedik, hogy saját érdekeik szerint járjanak el, nem tolerálják békevágyukat, nem védik meg szimbólumaikat.

Paradox módon ez azt sugallja, hogy nem érdemes bekerülni a brancsba, mert aki kívül van, annak kedveznek a belsővel szemben. Mintha a menyasszonyt kényeztetnénk, de amikor elvettük feleségül, már nem érdekel, nem neki kedvezünk, hanem a csinos szomszédasszonynak.