„Gigantikus román laktanya szentségtelenítené meg a csíksomlyói zarándokhelyet”? – utánajártunk!

Nyitókép: Wikipédia

A tervbe vett csíkszeredai csendőrlaktanya kapcsán két narratíva uralkodott el a magyar közbeszédben. Az egyik alarmíroz: a csíksomlyói kegyhelynek, magyarok milliói zarándokhelyének közvetlen szomszédságában épülhet a csendőrség épületmonstruma, s ehhez az RMDSZ helyi és országos szervezete asszisztál, benne a szeredai polgármesterrel, Korodi Attilával. A másik magyarázat pedig azzal int le, hogy nem lesz épületkomplexum, vagy nem ott lesz, nem úgy lesz, s minden problémafelvetés csak a helyi viszonyok nem ismeretéből adódó, rosszindulatú uszítás, sebek feltépése.

A laktanya ügye valóban nem új. A most beépíteni tervezett öthektáros terület hajdan a római katolikus plébániáé volt. Az egyház a rendszerváltozás után, 1991-ben visszaigényelte, ám 1996-ban a kormány határozatban állami köztulajdonná nyilvánította, és a belügyminisztérium ügykezelésébe adta. 2008 óta a csíkszeredai önkormányzat is próbálta megszerezni a területet, a megalapozott igénynek 2010-ben Korodi Attila parlamenti képviselőként is hangot adott. Időközben a csendőrlaktanya terve is megjelent, és számos bírósági és közigazgatási hercehurca után – amiben előbb a volt tulajdonos egyház, majd a városvezetés igyekezett érvényesíteni igazát – idén tavasszal minden formális akadályt félrelöktek a laktanya építése elől.

A csíkszeredai polgármester lapunk kérdésére árnyalja a fentebb említett narratívákat. „A csendőrség igénye is érthető, hiszen most egy irodaháza és egy kis ingatlanja van, a lőtereit, a tornatermét bérli” – jelenti ki. Hozzáfűzi: informálisan úgy értesült, egy normál méretű tornateremről és lőtérről szólnak az elképzelések, egy olyan óriási épületkomplexum, amitől igazán tartani lehet, „a belügy mostani kapacitásait ismerve irreális is lenne”. A terület egyébként viszonylag távol fekszik a kegyhelytől, így nem is a szakrális terek meggyalázása lenne a probléma vele, hanem az, hogy túlságosan is központi helyen van Szeredában, márpedig oda a településvezetők iskolákat, lakásokat képzeltek el.

Az sem igaz, hogy nincs itt semmi látnivaló, hiszen, mint Korodi hozzáteszi, ha Csíkszeredának nincs beleszólása, hogy mi épül a területre, később tényleg megvalósulhatnak nagyobb belügyi beruházások is. A polgármester elmeséli, hogyan zsarolta meg a kormány a várost, amikor az 2012-ben kétségbeesésében zöldövezetté – vagyis nem beépíthetővé – nyilvánította a területet: a pénzügyminisztérium speciális besorolás alá vonta a telket, a belügy pedig bíróságon támadta meg az általános városrendezési tervet. A testület 2017-ben érvénytelenítette is a tervet, s mivel jogerős városrendezési terv híján évekig semmit nem lehetett építeni a településen, az önkormányzat végül beadta a derekát. Az új rendezési tervben már speciális terület volt az említett öt hektár – innentől már formálisan sem volt eszköz a város kezében. A jogi eszközök tavasszal elfogytak, nincs más hátra, egyezkednek a csendőrséggel, hogy elcseréljék valahogy a területet.

A történet több elemében tipikus. A csitító narratívában például a román szándékok eltagadása. Ez utóbbit Varga Andrea Bukarestben élő jogtörténész is alátámasztja. Mint lapunknak rámutat, „a román nemzetpolitika egyik sajátossága, hogy függetlenül attól, milyen kormány van hatalmon, a nemzeti törekvésekben nagy fokú kontinuitás figyelhető meg”. Székelyföld székelytelenítése 1935-ben elhatározott törekvés, amelynek része az ortodox egyház terjeszkedése, a betelepítés, illetve a katonaság, a karhatalom erős jelenléte a magyar tömbben.

A tervezett csendőrlaktanya telke jó lakmuszpapír, hiszen mutatja, hogyan zárták ki a visszaszolgáltatásból a katolikus egyházat. Hiszen az egyház tulajdonát is védi a nemzetközi jog, s mivel a római jog alapelve szerint senki nem adhat át olyasmit, ami nem az övé, az állam sem ruházhatta át a területet a belügyminisztériumra. Ráadásul szembemegy a román–vatikáni egyezménnyel, mert kihagyta az ügyletből a Szentszéket, és indirekt kisajátítást hajtott végre, így az átadás jogilag semmis. „A nagyváradhegyfoki premontrei rendtől egy félixfürdői villát játszottak át hasonló módon, az egyházi tulajdont titkos kormányhatározattal adták át a hírszerző szolgálatnak” – említi Varga Andrea. Hangsúlyozza, hogy az ilyen esetek nemcsak a tulajdonjog súlyos megsértését jelentik, hanem aláássák a jogállamiságot is. Mindez, teszi hozzá, a román állam 1920–30-as évek óta vitt nemzetpolitikai stratégiájának diadala, áthágva minden jogi normát.

Pászkán Zsolt politikai elemző a módszerekre világít rá: „A város kényszerpályán mozgott, a román hatóságok pedig mindig pontosan tudják, utasítás nélkül is, kinek kell igazat adni. Ez zsigeri reflex; ha az egyik netán visszaad valamit a magyar közösségnek, a másik szerv másik eljárást indít, és visszaveszi.” Ezt elhallgatni szerinte is a valóság letagadása. Hozzáteszi: nagy a felelősségük a helyi magyar döntés­hozóknak, hogyan használják ki a mozgásterüket, és bár ő maga nem feltétlen védelmezője az RMDSZ-nek, úgy látja, itt most frontot téveszt, aki árulókat keres.

Hogy mi lehet a dolog kifutása? Amiről Korodi Attila is tárgyal a csendőrséggel. A kedvezőtlen végeredmény az, ha minden végighalad az eddigi úton. A kedvező az, ha sikerül kicserélni a telket egy városszéli másikra, így nem keresztezné egymás útját a lakosság és a csendőrség. A településvezető most ezen ügyködik; bár korábban Bukarestben elhajtották őket a cserejavaslatukkal is, mostanra szereztek cseretelket, s bíznak a legjobbakban.