Ruanda: ahol működő rendet teremtett egy kőkemény vezető

Nyitóképen: Kagame kampányol (fotó: Guillem Sartorio / AFP)

Kevés érdekesebb vezető van Afrikában a Ruandát de jure 2000, de facto az 1994-es népirtás vége óta kormányzó Paul Kagaménál, aki ötödik alkalommal mérettetik meg az urnáknál. 

Nagy meglepetés nem várható: 2003-ban 95, 2010-ben 93, 2017-ben 98,8 százalékkal választották újra Kagamét, aki két ismertebb riválisát ezúttal is gondosankizáratta a választásról, egyiküket, Victoire Ingabirét már zsinórban harmadszor. Az egyetlen pártos kihívó így a 2018-ban a ruandai parlamentbe választott első két ellenzéki képviselő egyike, Frank Habineza lesz, a ruandai közéletben igen kevés vizet zavaró Ruandai Demokrata Zöld Párt jelöltje, a másik pedig egy független jelölt, Philippe Mpayimana, akit a múltkori választáson Kagame már egyszer kenterbe vert. Habinezának 2010-ben politikai okokból Svédországba kellett menekülnie, ahol állampolgárságot is kapott – erről azonban lemondott 2017-ben, hogy visszatérhessen a ruandai politikába.

hanem az, hogy melyik az igaz a mai Ruanda két párhuzamos története közül.

Az-e vajon, hogy Kagame Afrikában kiemelkedő mértékben jó kormányzással békét és fejlődést teremtett a hutuk és tuszik véres összecsapásai által számtalanszor porrá zúzott kis országban, s vezetői képességeinek méltán jár csodájára ország-világ Bill Clintontól Bill Gatesig – vagy az, hogy előbbi képet brutális rendőrállamot kiépítve, választásokat és statisztikai adatokat hamisítva építette fel magának Kagame, aki valójában háborús bűnös, egy párhuzamos népirtás elkövetője, egyúttal politikai gyilkosságok sorozatát megrendelő, véreskezű diktátor.

Az igazság – mint oly sokszor – mindkét narratívából tartalmaz elemeket. Ruandát – mint minden országot – összehasonlításban érdemes nézni, s a vele leginkább összehasonlítható országhoz, a szomszédos, szintén hutuk és tuszik által lakott, szintén népirtáson keresztülment és afrikai léptékkel mérve szintén gyűszűnyi területű Burundihoz képest Ruanda bizony káprázatosan fejlődik. 

Burundi egy főre jutó, vásárlóerő-paritáson számolt nemzeti jövedelme 1995-ben azonos volt Ruandáéval, de Burundi azóta nagyjából megkétszerezni volt képes azt, míg Ruanda több mint megötszörözte. Az országban Volkswagen-gyár épült, hamarosan Formula-1-es versenyt is tartanak, egymást érik a külföldi befektetések, béke, tisztaság, biztonság és rend van.

Kagame tekintélye afrikai kollégái körében óriási,

miután a kontinens legerősebb és leggazdagabb országa, Dél-Afrika valamiért nem ért rá, és vigyáztak ruandai katonák a békére a fekete kontinens legnyomorultabb helyein, Maliban, vagy épp a Közép-afrikai Köztársaságban. Bill Clinton Kagamét „korunk egyik legnagyobb vezetőjének” nevezte, Tony Blair „vizionárius vezetőnek”. A Microsofttól való visszavonulása óta egészségügyi filantrópiával foglalkozó Bill Gates nem győzi dicsérni a ruandai egészségügy fejlődését, s októberben Elon Musk is az országba látogat.

Ez Ruanda napos oldala – de van egy másik is: ezeket az eredményeket egy olyan politikai rendszer garantálja, amely némi Unicum nélkül nehezen elviselhető. Filip Reyntjens, a világ egyik legjobb Ruanda-szakértője hívta az országot „állammal bíró hadseregnek”, ami sok szempontból jó leírása az ország közállapotainak: a kortárs Ruanda olyan lett, amilyen az 1994-es népirtást megállító s a hatalmat azóta is gyakorló milícia, az ugandai tuszi emigránsokból verbuválódó Ruandai Patrióta Front (RPF) volt – katonás, fegyelmezett és kötelezettségtudatos. 

s az afrikai országok hétköznapjait európai szemmel tűrhetetlenné tevő koldus-, kéregető-, zsebtolvaj- és kofahadsereget kőkemény fizikai erőszakkal dolgozó „rehabilitációs központokba” internálják, hogy tisztán tartsák az utcákat. 

Az országban a jogállamiság egy különös modellje alakult ki: bár Ruanda egyértelműen egyszemélyi vezetés alatt álló autokrácia, melyben az elnökön kívüli hatalmi ágakat leginkább dísznek és a külföld lenyűgözésére tartják – a sokpárti parlamentben többségben vannak a női képviselők, igaz, az ellenzéki pártok zöme is a regnáló elnököt támogatja –,

az állampolgároknak bizalmuk van abban, hogy ezek a szervek valóban üldözik a bűnt.

A korrupció sem úgy működik, mint máshol a kontinensen, ahol a vezetők személyes használatra lenyúlják a fél országot. Ruandában ugyan az állam az RPF állampárt holdingján, a Crystal Ventures-ön keresztül birtokol szinte minden fontosabb gazdasági pozíciót, de ennek hatása az ország fejlődésére inkább pozitív, mint negatív. A népirtás után letérdelt ruandai államot az első néhány évben épp ez a pártos gazdasági tevékenység finanszírozta, s például a Crystal elődje, a Tri-Star tőkebefektetésének volt köszönhető az, hogy Ruandában messze korábban épült ki a mobilhálózat, mint a térségben máshol; a 4G-lefedettség az országban ma is olyan, hogy Németország csak álmodozhat róla. A korrupció tehát az államigazgatást messze hatékonyabbá teszi a térségben megszokottnál. 

A közösség céljaira viszont nagyon is van zsákmányszerzés – jó példa erre az, ahogyan az ország az 1990-es évek vége óta megszállva tartott kelet-kongói területekről zsákmányolt ásványkincsekkel bánik. Amit a Kongói Demokratikus Köztársaság területén Ruanda művel, az a nemzetközi jog szempontjából az elejétől fogva teljesen törvénytelen, mégis hatalmas különbség mutatkozik a Kelet-Kongót egyszerre megszálló Uganda és Ruanda Kongó-politikája között: a térségben kutató ENSZ-alkalmazottak tanúsága szerint a helyben állomásozó ugandaiak a hatalmas természeti erőforrásokkal bíró bukott államot teljesen a saját szakállukra fosztják ki, míg Ruanda esetében a fosztogatást a rezsim menedzseli,

Kongó és a sajátos jogállamiság-felfogás mellett a ruandai fejlődés harmadik zálogát a nyugati segélyek jelentik: a korábban belga gyarmatként franciául beszélő Ruandát az angol ajkú Ugandában felnőtt RPF-esek teljesen átállították a helyi kinyarvanda mellett az angol nyelvre, s ez az ország az egyetlen a világon, amely úgy lépett be a Brit Nemzetközösségbe – melynek soros elnöke most épp Kagame elnök –, hogy brit gyarmat egy percig sem volt. 

Kagaméék mesterien használják ki a nemzetközi közösség, pláne az angol ajkú világ mardosó lelkifurdalását az 1994-es népirtás megállításában tanúsított tehetetlenségük miatt, így a Kagame-rendszer költségvetése úgy él jelentős mértékben nemzetközi segélyekből, hogy közben ők küldik el a leghangosabban melegebb éghajlatra a nyugati országokat akkor, amikor azok emberjogi problémákra vagy demokratikus deficitre hivatkoznak. Ruanda népirtás-múzeumai színvonalukat és koncepciójukat tekintve a világ legnagyobb holokauszt-múzeumával, a Jad Vasemmel vetekszenek, s a ruandai emlékezetpolitika olyan ügyesen veti be a genocídiumnak az RPF érdekei szerint áramvonalasított történetét, hogy az nem csak odahaza legitimálja a Kagame-rendszert, de külföldi kemény valutát is számolatlanul biztosít neki. (Meg olyan lukratív megállapodásokat, mint a brit-ruandai migránsmegállapodás – amelyet Rishi Sunak konzervatív kormánya a bíróságok akadékoskodása miatt nem tudott időben elindítani, így a Keir Starmer vezette új munkáspárti kormány minden bizonnyal lelövi majd.)

Ruandáé talán az egész afrikai kontinens legjobban szervezett és leghatékonyabb titkosszolgálata. Nehéz nem összefüggést látni e régi, még a népirtás előtti hutu kormány által kiépített, a szorosan szőtt közösségek afrikai hagyományára építő rendszer között és aközött, hogy országon kívül és belül legyek módjára hullanak a politikai menekültek, az esetlegesen a rendszer ellen szervezkedő emigránsok, és a kényelmetlenné váló otthoni politikusok. 

A ruandai külső hírszerzés vezetője, a 201X-ben Dél-Afrikában szintén politikai gyilkosság áldozatává vált Patrick Karegeya maga mondta el Michela Wrong brit Afrika-szakújságírónak, mi ez ügyben a ruandai politika: „Úgy döntöttünk, hogy kiszervezzük a harcmezőt és megelőzzük a fenyegetést. A politika része a háború externalizálása és a pufferképzés. Méretkülönbségünkből adódóan sosem fogjuk például elhagyni a Kongói Demokratikus Köztársaságot addig, amíg Kinshasában olyan kormány nincs, amelyben bízhatunk. Soha többé nem fogjuk megengedni népünk tömeges meggyilkolását, soha többé nem fogunk megengedni egy háborút ruandai területen, soha többé nem fogjuk megengedni senkinek, hogy kezet emeljen egy tuszira. Két országban van ez a doktrína, nálunk és Izraelben.” 

Azaz: az Izraelhez hasonlóan stratégiai mélységgel nem rendelkező,

Ez tehát Ruanda harminc évvel a népirtás után: páratlanul sikeres afrikai ország, páratlan politikai rendszerrel, amely az erkölccsel saját túlélése, a béke és az ország fejlődése érdekében páratlan kompromisszumokat kötött.

Az afrikai Izrael hétfőn újraválasztja a 66 éves Paul Kagamét, s újabb hét évre folytatódik Ruanda eddigi legsikeresebb rendszere; a bizonyos elemekben Kagamééra hasonlító hutu rezsimek harminc évnél jóval kevesebb idő alatt megbuktak már puccs vagy a két országalkotó etnikum konfliktusának kiélezésére alapozó politika és az abból következő erőszak által, amelynek az 1994-es népirtás különösen súlyos formája volt. 

A ruandai rendszer ellenfelei szerint rasszizmus azt gondolni, hogy Ruandában egyedül Paul Kagame alatt működhetnek a dolgok úgy, ahogy, s bárki más alatt az ország elmerülne a sikertelenség, a félrekormányzás, az etnikai politizálás és az államot szétporlasztó korrupció Afrikában megszokott mocsarában. Mégis nehéz nem elgondolkozni azon, hogy mi lesz Ruandával, ha a ma kezdődő ciklus végén már 73 éves Kagame eltűnik az ország közéletéből. 

s az országban az etnikai alapú politizálás most először tilos – nem csak a politikusok józan belátása, de a szigorú és kőkeményen bevasalt tiltás miatt is. De nem látszik az ezer ruandai hegy között másik olyan vezető, aki Kagaméhoz hasonlóan ötvözné a személyes bírvágy hiányát katonás fegyelemmel és a politikai gyilkosságokig menően könyörtelen machiavellizmussal. Ez a rendszer Kagame rendszere – és a következő évtized legizgalmasabb afrikai története lesz, hogy mi lesz az országgal nélküle.