Az Olt partján, időtlenül

Fotó: Sylvian Cordier/BIOSPHOTO via AFP

„Az Olt most bővizű és aranybarna. Sok eső volt éjjel. Tusványos. Mint harminc éve szinte mindig.

Reggeli kávé és ásványvíz. Artesia – »puritate vulcanica« –, hát persze és nyilván, próbálom meginni az első kortyot, jólesne, de a kupak állandóan beleakad az orromba, mert a kupakot nem lehet csak úgy lecsavarni, a kupaknak rajta kell maradnia a műanyag palack nyakán, feltétlenül ott kell maradnia, mert ez a környezetvédelem.

Egy ideig még forgatom, keresem a helyet az orromnak, aztán idegesen letépem a francba végre és belevágom a szemétbe, külön a kupakot, az elmúlt nagyjából ötven évben soha nem dobtam külön a szemétbe kupakot és palackot, de amióta nem lehet lecsavarni, azóta mindig.

Környezetvédelem.

Pótcselekvés ez is, mint ma már szinte minden. Pótcselekvés, gügyögés, ostobaság, a hülyék, a képességtelenek és feleslegesek apoteózisa. Környezetvédelem, állatvédelem.

A séta a táborig talán egy kilométer nekem, amíg leértem, állandóan a medvéket lestem, a medvéktől féltem. Mindenhol kint vannak a táblák: »Figyelem! Medveveszély!« Mert bejönnek a medvék a lakott területekre, itt kukáznak. Miért is? Azért, mert a terület vadeltartó képességéhez képest – óvatos becslések szerint – két-két és félszer annyi medve él, mint amennyinek kellene. Aztán bejárnak kukázni Brassó külvárosi lakótelepeire ma már. Meg mindenhová. És szinte naponta megtámadnak valakit.

Éppen most egy tizenkilenc éves lányt ölt meg egy kisebb nőstény medve. A lány hegyet mászott. Meghalt. A helyi hivatásos vadász pedig agyonlőtte a medvét, ugyanis a medve éppen lakmározott a lány holttestéből. Ennél nincs veszélyesebb és rettenetesebb, mint amikor a vad rákap az emberhúsra. Szóval a vadász tette a dolgát és agyonlőtte a ragadozót. S mi történt ezután? Rabosították a vadászt orvvadászatért. A zöld NGO vezetője meg azt bírta nyilatkozni, hogy nincs semmi teendő, »életet életért«.

Jó az embereknek ez a helyzet? Nem, nem jó. Jó-e a medvéknek? Nem, nekik sem jó. Kiknek jó? A hülye és felesleges zöldeknek. Akik miatt a kupakot se lehet lecsavarni a palackról, és azt hiszik, jót tettek a világgal. Ez a mániájuk. Jót tenni a világgal. Szüntelenül munkálkodni a »közért«, szociális érzékenység, környezetvédelem, állatvédelem, ragasszuk magunkat a betonhoz, öntsük le paradicsomlével a világhírű alkotásokat a múzeumokban, attól majd minden jobb lesz, s mindezt szorgalmasan és folyamatosan közvetítsük a szociális médiában.

A szociális teljességgel a magunk produkálásának van alárendelve. Mindenki produkálja magát, hogy nagyobb figyelmet keltsen. Az önprodukció kényszere a közösség válságához vezet. Az úgynevezett »community«, amire ma mindenütt esküsznek, maga sem egyéb a közösség csökevényes formájánál, áru- és fogyasztói változatánál. Minden szimbolikus kötőerőt nélkülöz.

Byung-Chul Han írja ezt egyik kis remekében, A rítus eltűnése című esszéjében. Igen. S ha valamiben mégis akad egy kis szimbolikus kötőerő, azt kiröhögik és meggyalázzák. Igen, ma minden képességtelen idióta belebeszél mindenbe, s ezt nevezik demokráciának. A demokrácia szörnyű, humortalan, kétségbeejtő paródiája…”