Az európai külügyminiszterek e salamoni döntését Szijjártó Péter nyilván kaján távolságtartással figyelte. Nekünk e pályán lovunk nincsen – tengerpart híján mi orosz LNG-t nem veszünk, nem fejtünk át és nem is reexportálunk, csináljanak hát az érintettek, amit akarnak, kár erre áldozni csekélyke politikai tőkénkből bármit is. De egyre nehezebb úgy tenni, mintha értelme volna a szankciós tébolynak. Persze, szenvedjen csak minél több oligarcha személyi szankciók alatt – de ezen túl lehetetlen nem észrevenni: ha belegebedünk, sem tudunk úgy szankcionálni, hogy az Oroszország hadviselési képességét érdemben befolyásolja.
Huszadik századi módon, töltényről töltényre zajlik a tüzérségek harca, itt-ott megfűszerezve modern ínyencségekkel, halnak kínhalált ukránok és oroszok, s a történelem nagy fokhagymaprése évről évre nagyobb részt zúz be a legnagyobb kelet-európai ország demográfiájából, gazdaságából, jövőjéből. A valóságban a háború már rég nem szól másról, mint hogy a Nyugat új Dél-Vietnámot csinál magának egy fantom ellen védekezésül.
Amely fantomról – az „orosz veszélyről” – ugyanúgy derül majd ki, mint Vietnámban: tárgyalással pacifikálható, ha valaha létezett egyáltalán.
Ez a valóság. Mi meg itt az álomvilágban az LNG-reexport tilalmán ügyködünk, megálljt parancsolunk a Siemens-turbináknak, és gondunk van arra is, hogy az amúgy is kitiltott orosz kamionsofőr egészen addig ne vehessen dízelt bankkártyával Osnabrück-alsón, amíg a szankcióink kikerülésére tökéletesen alkalmas grúz rendszámát és üzbég MasterCardját ki nem váltja.
Kemény morális kiállást színlelünk, és úgy teszünk, mintha a szankcióktól sújtott Putyin nehéztüzérségét tényleg kannibalizált porszívókból gyártaná. S a magyarokon kívül mintha senki nem érezné: amit művelünk, szánalmas pótcselekvés. A szankciós rezsim totális bukása.