Soha nem látott mértékben tolódott jobbra a lakosság – Macron máris riadót fújt, „szélsőséges politikai fordulattal” riogat

Nyitóképen: Emmanuel Macronnak van miért aggódnia. Fotó: AFP / Yoan Valat

Hogy okosnak bizonyul-e a döntés, vagy az önsorsrontás kirívó példájaként vonul be az annalesekbe, még nem tudhatjuk: Emmanuel Macron az európai parlamenti választáson elszenvedett csúnya kudarca után azonnal bejelentette a törvényhozás alsóházának feloszlatását és új választás kiírását június 30-ára. Úgy fogalmazott: „A szélsőjobboldali pártok, amelyek az utóbbi években megannyi területen akadályozták előrehaladásunkat – legyen szó a gazdaság újraindításáról, a határaink közös védelméről, a földműveseinknek nyújtott támogatásokról, Ukrajna megsegítéséről – az egész kontinensen növelték támogatottságukat. Franciaországban képviselőik együttesen a szavazatok csaknem 40 százalékát szerezték meg. Én, aki mindig úgy gondoltam, hogy egy egységes, erős és független Európa előnyös Franciaországnak, nem nézhetem tétlenül ezt a helyzetet. A nacio­nalisták, a demagógok felemelkedése veszélyt jelent nem csupán a nemzetünkre, de egész Európára nézve. E helyzetet súlyosbítja a közbeszéd és a parlamenti viták szélsőséges tónusa hazánkban, amely, tudom jól, aggasztja, olykor meg is döbbenti önöket, és amely előtt nem kívánok meghajolni. A ránk váró kihívások viszont szükségessé teszik, hogy tiszta vizet öntsünk a pohárba. Ezért döntöttem úgy, hogy lehetőséget nyújtok önöknek, szavazás útján határozzanak a parlamenti munka jövőbeli irányáról. Feloszlatom tehát a Nemzetgyűlést. Súlyos és nehéz ez a döntés, mindenekelőtt azonban bizalmi aktusról van szó. Bízom önökben, kedves honfitársaim, bízom abban, hogy a francia nép helyesen választ.”

Hatodszorra fordul elő az 1958-ban megalapított ötödik köztársaság történetében, hogy az elnök az alkotmányban meghatározott jogánál fogva feloszlatja a törvényhozást, és új választást ír ki. Annyi biztos, hogy Macron döntése mindenkit váratlanul ért, még sajátjait, a centrista–liberális Együtt koalíció tagjait is. A döntéshez vezető folyamatba a Le Figaro napilap nyújtott betekintést. Az elnök és belső köre a választás napján, a magas részvételi aránnyal és a tengerentúli területekről érkező lesújtó eredményekkel szembesülve kezdte mérlegelni a feloszlatás lehetőségét. A lap szerint tanácsadói azzal biztatták Macront, hogy ezzel a „radikális és De Gaulle-t idéző” döntéssel a maga javára fordíthatja a politikai válsághelyzetet, zavarba hozhatja az ellenzéki pártokat. Valóban: nehéz elképzelni, mi mozdíthatná el arról a holtpontról a kormányzást, ahová lényegében még 2022-ben került, amikor a törvényhozási választáson a Macront támogató politikai erők csupán relatív többséget szereztek. Bizalmatlansági indítványok sora, a nyugdíjreform ellen szervezett sztrájkok és sokszor erőszakba torkolló, hatalmas tüntetések 2023 elején, a tavaly nyáron a külvárosokban Franciaország-szerte kitörő zavargások, majd a baloldali macronistákat elidegenítő, Marine Le Pen által viszont ideológiai győzelemnek titulált új bevándorlási törvény körül kipattanó krízis – címszavakban így foglalható össze az eltelt két év.

Idén januárban lemondott Élisabeth Borne kormányfő, s a helyét a kormány legnépszerűbb tagja, az oktatási miniszter Gabriel Attal vette át. Főként jobboldalra húzó politikusokra támaszkodva szervezte újra a kabinetet. Új lendületet azonban az ő érkezése sem adott, pláne hogy növekvő eladósodottság, megugró költségvetési hiány és a vártnál lassabb ütemű gazdasági növekedés rontja a kormányzat reputációját. Régóta tudható, hogy Macronék nagy erővel próbálják maguk mellé állítani a Köztársaságiak (LR) párt mérsékelt jobb­oldali politikusait, kormányfői pozíciót is ajánlottak nekik a támogatásukért cserébe, a posztra kinézett Gérard Larcher szenátusi elnök viszont – korábbi kétértelmű nyilatkozatai után – tavasszal határozottan elvetette ezt a lehetőséget.

Döntött a nép

Így érkeztünk el a június 9-ei EP-választáshoz, amelyen harminc év óta a legmagasabb, 51,49 százalékos volt a részvételi arány, s amely a várakozásoknak és a közvélemény-kutatásoknak megfelelően a Marine Le Pen-féle Nemzeti Tömörülés (RN) soha nem látott sikerét hozta magával: 31,37 százalék, harminc képviselő, vagyis 7-tel több mandátum, mint 2019-ben. Ehhez vegyük hozzá Éric Zemmour és Marion Maréchal Visszahódítás nevű pártjának 5,47 százalékért járó 5 mandátumát, és megkapjuk a „szélsőjobboldalnak” adott, csaknem 40 százalékos választói támogatást, amelyre hivatkozva Macron feloszlatta a törvényhozást.

Az nem újdonság, hogy az RN az első helyet szerzi meg az EP-választáson: 2014-ben 24,86 százaléknyi, 2019-ben pedig 23,34 százaléknyi voksot gyűjtött, utóbbi alkalommal viszont csak hajszállal előzte meg a Macron-listát. A mostani választás igazi nóvuma az, hogy a Le Pen-párt ekkora választói tömeget tud maga mögé állítani – a francia EP-választások történetében 30 százalék fölötti eredményt csupán 1984-ben ért el egy lista, az egyesült jobboldalé. A kormánypártok az RN-től messze leszakadva csupán 14,6 százalékot kaptak, ezzel alig előzik meg a Szocialista Párt (PS) és a Nyilvános Tér nevű párt 13,83 százalékot elérő közös listáját.

Hogy milyen okok húzódnak Le Penék áttörése mögött? A felmérésekben immár első számú problémaként azonosított migrációs helyzet, a romló közbiztonság, a bevándorlók sikertelennek tűnő integrációja, a megélhetési nehézségek, az infláció. Az RN minden társadalmi csoportban növelte támogatottságát – mutat rá Jérôme Fourquet politológus. A kétkezi munkából élők körében szinte hegemóniát élvez, de a középosztályban, a nyugdíjasok és a felső vezetők között is egyre népszerűbb.

A június 30-án és július 7-én tartandó törvényhozási választás után reális lehetőségnek látszik, hogy az RN adja majd a miniszterelnököt. A dolgot persze árnyalja, hogy az európai parlamenti képviselőket listás, arányos rendszerben, a nemzetgyűlési képviselőket pedig kétfordulós, többségi rendszerben választják – utóbbi a visszaléptetések folytán évtizedek óta lehetőséget adott Le Penék jelöltjeinek „köztársasági elkordonozására”. A szokott ügymenetet viszont felülírni látszik a tény, hogy immár vitathatatlan: az RN nem csupán a jobboldal, de az egész francia politika vezető ereje.

Felbolydult jobboldal

A fentiek fényében értelmezendő, hogy az EP-választáson tovább erodálódó, csupán 7,25 százalékos eredményt elérő LR elnöke, Éric Ciotti június 11-én az RN-elnök Jordan Bardella felhívására reagálva, több évtizedes tabut megdöntve bejelentette: tárgyalásokba kezd Le Penékkel a jelöltállítás koordinálásáról. Ciotti elmondta, pártja túl gyenge, hogy szembeszálljon két veszélyes politikai blokkal, a macronistákkal és a baloldallal; a szövetkezés pedig már csak azért is természetes, mert a francia lakosság soha nem látott mértékben tolódott jobbra.

Nem túlzás: Ciotti nyilatkozata olyan jobboldali fordulatot vetít előre Franciaországban, amilyenre még nem volt példa. Egy, még a jelöltállítás lezárulása előtt készített előrejelzés szerint, amely az EP-választás eredményeit vette alapul, a választókörzetek túlnyomó többségében a baloldali, illetve a nacionalista jelöltek jutnának tovább a második fordulóba – ez pedig azt jelentené, hogy a macronisták és a köztársaságpártiak parlamenti jelenléte radikálisan csökken. A Köztársaságiaknak tehát minden józan számítás szerint érdekükben állna a Le Penékkel való megegyezés, jóllehet az is tény, hogy ez önálló identitásuk, jobbközép voltukból fakadó jelentőségük feladását is magával hozhatná.

Illetve hozhatta volna. Miután Ciotti egy tévéinterjúban tudtul adta a nyitást az RN felé, nem csupán legközelebbi tanácsadói jelentették be távozásukat, de a pártvezetés java része is fellázadt ellene. Aurélien Pradié volt alelnök egyenesen arról beszélt, hogy hányinger kerülgeti a közlés után. Az LR prominens alakjai, köztük a 2022-es elnökválasztáson induló Valérie Pécresse, korábbi pártelnökök, mint Laurent Wauquiez és Christian Jacob, a szenátusi elnök Gérard Larcher
és a felsőházi köztársasági frakció vezetője, Bruno Retailleau a Le Figaróban közölt nyílt levélben tiltakoztak, mondván, Ciotti zsákutcába vezeti a pártot. Egyet nem értésének adott hangot az EP-lista vezetője, François-Xavier Bellamy, illetve Nicolas Sarkozy korábbi államfő is. Később megérkezett a német Kereszténydemokrata Unió külügyi szóvivőjének reakciója, miszerint kizárhatják a Köztársaságiakat az Európai Néppártból, ha valóban összefog Le Penékkel.

Egyes kritikusai azzal vádolták a pártelnököt, hogy azért szorgalmazza az LR és az RN összefogását, mert veszélyben érzi saját képviselői mandátumát. Mások azt hangsúlyozták, hogy a párt aktivistái és szimpatizánsai – főként a fiatalabbak – régóta szeretnék a jobboldali erők koalícióját. Hamar megindult a szervezkedés, hogy Ciot­tit eltávolítsák a párt éléről. Június 12-én elképesztő jelenetek zajlottak le. Annie Genevard főtitkár rendkívüli pártvezetői értekezletet harangozott be, mire Ciotti biztonsági okokra hivatkozva bezáratta az LR székházát, és kijelentette: az elégedetlenkedők alapszabályt sértő módon hívták össze a találkozót. Ha nem is a székházban, de megtartották az értekezletet, és Ciottit rövid úton kizárták. Ő viszont nem fogadta el a döntést, puccsként értékelte a történteket, és bírósághoz fordult. Másnap a székházban található irodájában rögzített videót. Június 14-én, aznap, amikor az LR vezetőinek egy újabb értekezlete megerősítette Ciotti kizárását, az RN elnöke, Jordan Bardella arról nyilatkozott, hogy a tárgyalások értelmében hetven közös jelöltet indítanak. A köztársaságiak persze rögtön jelezték, hogy ezek valójában nem az ő jelöltjeik, az elnöki pozícióból levett Ciotti jogtalanul osztogatja ezt a címkét.

Közben a jobboldal jobboldalán is furcsa játszmák bontakoztak ki. Pedig biztatóan indultak a dolgok: a választás másnapján politikai, egyben családi konfliktusokon túllépve Marine Le Pen meghívta az RN főhadiszállására unokahúgát, a Zemmour-párt alelnökét, a frissen EP-képviselővé választott Marion Maréchalt. Tudható volt, hogy Maréchal az utóbbi időben stratégiai kérdésekben összekülönbözött pártja vezetőjével, mondván, nem az RN-t kellene kritikáik elsődleges céltáblájává tenniük, inkább együttműködésre kellene törekedni vele mint az ideológiailag legközelebb lévő politikai erővel. Amikor májusban egy beszélgetős műsorban feltették neki a kérdést, hogy ha Marine Le Pen és Éric Zemmour vízbe esne egy hajóról, kit mentene ki először, kuncogva – de azért sokat sejtetően – azt válaszolta: „A család az első!” Ugyanebben a műsorban elárulta, hogy a családi találkozókon a viták elkerülése végett a politikai témák közül Emmanuel Macront vagy a kommunista Jean-Luc Mélenchont hozzák szóba, és nagynénjével minden nézetkülönbség dacára szeretik egymást. Jordan Bardella a június 10-ei találkozó után Maréchalnak az RN iránt már az EP-kampány alatt tanúsított „konstruktív hozzáállását” méltatta, szembeállítva Zemmour folytonos vagdalkozá­saival. Le Penék azzal a feltétellel állapodtak volna meg, hogy Zemmour és élettársa, egyben legfőbb tanácsadója, Sarah Knafo nem indulnak a választáson.

Maréchal szerint már közel jártak a megegyezéshez, amikor június 11-én Bardella felhívta, és közölte vele, a Zemmour iránti bizalmatlanságuk miatt mégsem kívánnak együttműködni velük. Másnap Maréchal és három párttársa közleményt adtak ki, amelyben kijelentették: nem támogatják Zemmour tervét, miszerint a Visszahódítás önálló jelölteket indít az RN és Ciotti által tető alá hozott jobboldali összefogás aspiránsaira, és a szavazókat arra szólították fel, hogy már az első fordulóban az utóbbiakat támogassák. Zemmour felháborodottan reagált, „az árulás világcsúcsának” nevezte Maréchal lépését, és azt állította, a „családegyesítésre” törekvő Le Pen-sarj mindig is megvetette a pártot. Bizony megváltoztak a dolgok 2022 óta, amikor Zemmour elnökjelölti esélyeit remélte növelni azzal, hogy maga mellé állította a közélettől egy időre visszavonuló, konzervatív körökben népszerű fiatal politikust. Alig néhány órával a levél megjelenése után az aláírókat kizárták a Visszahódítás soraiból. Maréchal elmondta: nem tervez visszalépni az RN-be sem, és a nemzetgyűlési választáson sem lesz jelölt, európai parlamenti mandátumát viszont megtartja.

S hogy mi a helyzet a jobboldal fő erejével, az EP-be mostantól európai szinten legtöbb képviselőt delegáló Nemzeti Tömörüléssel? Az utóbbi években kialakult munkafelosztás szellemében Marine Le Pen a 2027-ben esedékes újabb elnökválasztási megméretésére készül, a fiatal Jordan Bardella pedig már most vállalná a miniszterelnöki posztot, ha többséget szereznének a június–júliusi választáson. Le Penék most nyolcpontos programot adtak ki, ami rezsicsökkentést, az illegális és legális bevándorlás visszaszorítását, a bűnöző migránsok kiutasítását, rendpárti politikát, a francia szuverenitás védelmét ajánlja a választóknak. A nagyvárosokban június 15-én a szokásoknak megfelelően egyébként Le Pen-ellenes tüntetéseket is tartottak, de ezek érzékelhetően jóval kevesebb embert mozgattak meg, mint korábban. Kérdéses a „szélsőjobboldallal” való rémisztgetés hatékonysága, ha már Serge Klarsfeld, a híres nácivadász is arról beszélt egy interjúban: ha a baloldali összefogás és az RN jelöltje között kellene választania, habozás nélkül az utóbbira voksolna.

Csapataik harcban állnak

Egy héttel az EP-választás után, vasárnap este lezárult a jelöltállítás. Helyi kezdeményezések nyomán az országos pártvezetők hallgatólagos beleegyezésével a Köztársaságiak több körzetben „megnemtámadási szerződést” kötött a kormányerőkkel. A Macron­-tábor nem indít jelöltet nagyjából húsz inkumbens, konstruktívnak ítélt ellenzéki – köztársasági vagy szocialista – jelölttel szemben. Éric Ciotti végül 62 olyan jelöltet tudott toborozni, aki az RN-nel való jobboldali össze­fogás színeiben indul. Ezeknek kevesebb mint a fele volt korábban köztársaságpárti politikus, az aspiránsok között megtalálhatjuk Marion Maréchal bizalmasait is. A Vissza­hódítás – az „iszlamobaloldali veszélyre” tekintettel – az 577 választó­körzetből csak 330-ban indít jelöltet.

Hogy mindezt hogyan értékelik az Élysée­palotában? Éric Ciotti bejelentését az ördöggel kötött alkunak nevezte június 12-ei sajtótájékoztatóján Emmanuel Macron, de támadta a baloldali koalíciót is, melyben helyet kapott Mélenchon radikális baloldali, az államfő szerint antiszemita pártja. Macron arra buzdította a „demokratikus” erőket – szociáldemokratákat, radikálisokat, zöldeket, kereszténydemokratákat, gaulle-istákat –, hogy sorakozzanak fel mögötte, alkossanak „középutas, progresszív, demokratikus és köztársasági blokkot”. Mire játszik? Nyilván arra, hogy újra beválik a szélsőséges politikai fordulattal való riogatás: amennyiben elég meggyőzően tudja ecsetelni, hogy a gazdaság földbe állna, ha az RN vagy a radikális baloldal kormányra kerülne, a szavazók kénytelen-kelletlen mellé állnak. Ha pedig mondjuk mégis Jordan Bardella költözhetne be a miniszterelnöki hivatalba, az alkalmat adna arra, hogy az RN – amely még sosem töltött be kormányzati pozíciót, s ez éppen népszerűségének egyik fontos tényezője – kicsit bepiszkolja magát. Azt Macron mindenesetre már leszögezte, hogy egy esetleges kedvezőtlen választási eredmény nyomán sem fog távozni posztjáról. 

Precedensek