Nagy dilemma előtt áll az elnökhalál után Irán – mérsékelt vezető érkezhet?

Nyitókép: AFP/ NurPhoto / Morteza Nikoubazl

Ebrahim Raiszi helikopter-balesete és tragikus halála egyszerre sokkolta az iszlám köztársaság híveit és villantott fel reménysugarat az ellenzékieknek. Az iráni egy súlyosan polarizált társadalom: a hír nyomán tömegek gyászoltak, és tömegek ünnepeltek. Az elnök halála ugyanis mélyen jelkép­értékű. Raiszi szimbolizálta az 1979-es iszlám forradalom óta fennálló rendszer, a teokratikus köztársaság szilárdságát, eltökéltségét és elveit. Hirtelen halála így emblematikusan felidézte, hogy egyszer minden rezsim elmúlik.

A 2021 óta a végrehajtó hatalom élén álló Raiszi ellentmondásos személyiség volt. Feltétlen lojalista, az ajatollah­rendszer egyik kulcsfigurája, aki évtizedekkel korábban, 1988-ban ötezer politikai fogoly kivégzéséhez asszisztált főügyészhelyettesként, amiért az iráni ellenzék köreiben a mai napig a „teheráni mészárosnak” nevezik. Majd végigjárta a jogi-politikai ranglétrát, volt főügyész, igazságügy-miniszter, illetve tagja lett a nagy tekintélyű állami kontrollszervnek, a Szakértők Gyűlésének is. 

Keményvonalas politikus volt, akinek hároméves elnöksége idején Irán aktívabb lett a geopolitikai játszmákban: Teherán a korábbi iráni atomalku felülvizsgálata ügyében megütközött az amerikaiakkal, a nemzetközi ellenőröket akadályoztatta, miközben az urándúsító tevékenységét felgyorsította. A Mahsza Amini-eset után kitörő zavargásokat Raiszi kemény kézzel felszámoltatta a hatóságokkal (ötszázan meghaltak és húszezren őrizetbe kerültek). Irán eközben tagja lett a Sanghaji Együttműködési Szervezetnek (SCO) és a BRICS-államok közösségének, valamint fegyverzettel (drónokkal) támogatta az orosz hadsereg ukrajnai hadműveleteit. Teheránnak minden jel szerint szerepe volt az Iszlám Ellenállási Mozgalom, a Hamasz izraeli telepek elleni október 7-ei terrortámadásának eltervezésében; miután pedig támadás érte damaszkuszi konzulátusát, rakéta- és dróninváziót indított Izrael ellen.

Raiszi elnöksége során Irán felhagyott a kompromisszumkészséggel, és a multi­poláris világrend egyik hírnökeként – Oroszország és Kína szélárnyékában – egyre nyíltabban konfrontálódott a Nyugattal, leginkább az unipoláris világrend hanyatló hegemónjával, az Egyesült Államokkal. Az oroszokkal erősítette a katonai együttműködést, az amerikai szankciók által terhelt nyersolajexportját átirányította az emelkedő nagyhatalom, Kína felé. Moszkva közvetített Teherán protezsáltja, a Hamasz és a rivális Palesztin Nemzeti Felszabadítási Mozgalom (Fatah) közötti közeledésben, Peking pedig beelőzte az amerikai diplomáciát, így Szaúd-Arábia nem az izraeliekkel békült meg, hanem az irániakkal. Eközben az ország karnyújtásnyira került attól, hogy atomhatalommá váljon – amint bejelenti, hogy sikerült atomfegyvert előállítania, a nyugati elszigetelési stratégia hatástalanná válik ellene.

A gazdaságpolitikát a teheráni kormány mégsem tudta kontroll alatt tartani: a szankciók hatásait nem tudta kompenzálni, az infláció elszállt (harminc százalék fölötti), a riál elértéktelenedése miatt elviselhetetlenül magasra emelkedtek a megélhetési és lakhatási költségek, valamint az élelmiszer­árak, az életszínvonal jelentősen romlott Raiszi elnöksége idején. A költségvetés szűkössége miatt az állami támogatások köre leszűkült, az állam leépítette szociális-jóléti intézkedéseit, az egészségügy és az oktatás terén is azonnal jelentkeztek a visszaesés jelei.

A növekvő társadalmi elégedetlenséget a bevett módon merev szabályozással, a rendfenntartók bevetésével próbálta kezelni, de a hidzsábviselési szigor, a lakosságot terhelő erkölcsrendészeti vegzálás, az információs és politikai jogok, valamint a személyes szabadság korlátozása még nagyobb keserűséget eredményezett.

Pedig Ebrahim Raiszi a megfelelő ember volt a stabilizáció feladatára: a 2025-re tervezett elnökválasztáson a konzervatív vallási ellenőrző testület, az Őrzők Tanácsa őt favorizálta. Az iráni választási rendszerben a többség voksára számíthatott, így 2029-ig hatalmon maradhatott volna, a kényes politikai ügyek felszínre törését ezzel a rezsim évekkel későbbre tolhatta volna. Halálával azonban a neuralgikus kérdések megválaszolása 2024-es feladatává vált a teokráciának: az átmeneti politikai vákuumhelyzet elmozdulást hozhat mind a szigorítások, mind a rugalmasság irányába.

A márciusi parlamenti választáson a választásra jogosult irániak mindössze 41 százaléka ment el szavazni – ez soha nem tapasztalt alacsony részvétel, ami egyértelmű jele a választói apátiának. Ha az emberek nem érzik úgy, hogy demonstrálniuk kell a támogatásukat, az nagy legitimitáshiányt mutat abban a rendszerben, amely az iszlám forradalom eszméit támogató tömegekre, a nagy többségre építi a hatalmát immár negyvenöt éve.

A gazdasági kiábrándulás és a politikai korlátozottság mellett még egy tényezőt említenek az Irán-szakértők, amely hozzájárult a rezsim tekintélyvesztéséhez: az Izrael elleni áprilisi dróntámadás még a Teheránnal baráti katonai elemzők szerint is biztonságpolitikai fiaskó, zavarba ejtő kudarc lett. Irán évtizedekig építette a megközelíthetetlen, veszélyes, hatalmas ütőerejű katonai hatalom imázsát, ezen a képen azonban az izraeli–amerikai–jordániai védőpajzs hatékonysága nagy sebet ejtett.

A rendszer személyi összetartója az ajatollah, aki meg­ingathatatlan tényező az iráni valóságban. Ali Hámenei 1989 óta áll az ország élén legfőbb vallási (és politikai) vezetőként, de elmúlt 85 éves, és prosztatarákkal kezelték. Az utódlás kérdése elodázhatatlan feladat a kormányzó elitnek, amelynek előbb egy alkalmas elnököt, majd egy alkalmas vallási vezetőt kell találnia. Mégpedig a gyengeség minden jele nélkül, gyors és zökkenőmentes módon.

Nagy dilemma előtt áll a rendszer: olyan karakterű elnököt kell találnia, aki Raiszihoz hasonlóan hermetikusan lojális az ajatollahhoz, mégis nyitottabb és mérsékeltebb hozzáállású politikus – ez a keresztmetszet elég szűk az iráni politikai közegben. Az idő szorít, az alkotmány feszes keretet szab a kieső elnök pótlására, és már az időpontot is kitűzték: június 28-a lesz az előre hozott elnökválasztás napja. Egy új, keményvonalas Raiszi-klón indításával a hatalom alacsony részvételi arányt kockáztat, ezért vélhetőleg egy Hasszán Róhani típusú mérsékelt vezetőt fognak jelöltként felfuttatni a rövid kampányban. Vele azonban eljöhet az igény a kormányzó politikai elit és a kiábrándult társadalom közötti szakadék betemetésére, ami reform- és kormányzati irányváltási kényszerbe viszi a rezsimet. 

Iráni ellenzéki szakértők szerint ez a kérdés elvezet az iszlám köztársaság legitimitásának egyéb fundamentumaihoz, vagyis hogy szükséges-e a Korán és a sarija előírásaira építeni a 21. században egy iszlám államot, vagy el kellene mozdulni a polgári alkotmány, a valódi köztársasági berendezkedés, illetve a vallási helyett a szakértői, polgári ellenőrzés felé. A forradalmi rendszer végleg a geopolitikai ellenségeskedések és a belső másként gondolkodók elnyomására rendezkedik be, vagy működhet úgy is, hogy konszolidálja külpolitikáját, és kiterjeszti a szabadságjogokat minden állampolgárára?

Az ellenzéki tüntetések szlogenjeiből következtethetők ki a társadalom egy részének vágyai: nem szeretnének a nemzetközi vérkeringéstől elszigetelt páriaállam polgárai lenni; azt szeretnék, ha az állam nem a Hamaszba vagy a szíriai Aszad-rezsim fenntartásába öntené a pénzt, hanem a belföldi ellátórendszerek fejlesztésébe; és azt szeretnék, ha hazájukban a hatalom nem szabályozná az emberek magánéletének minden részletét.

A kérdések súlyát növeli, hogy a következő elnököt kinevező testületeknek tudniuk kell: akit most az elnöki székbe segítenek, az lehet rövidesen és nagy valószínűséggel Irán teljhatalmú ura, az ajatollah is. És