Így diszkriminálják a faji törvénye a fehéreket Dél-Afrikában – interjúnk faji kvótákról és fehérverésekről

Nyitóképen: biztonsági erők felvonulása a kormányzó Afrikai Nemzeti Kongresszus stadionos kampányrendezvényén (IHSAAN HAFFEJEE / Anadolu via AFP)

Szerdán tart választást Dél-Afrika, amely a hetedik általános voksolás lesz az apartheid rendszer 1994-es felszámolása óta. De milyen helyzetben vannak a kisebbségben élő dél-afrikai fehérek? Megkérdeztük két képviselőjüket a minapi CPAC Budapesten!

Egyikük Ernst Roets, az AfriForum és az Afrikaner Szolidaritási Mozgalom egyik vezetője, egyben filmkészítő, a nemrég bemutatott Boers in Carpathia rendezője. Másikuk Daniël Maritz, az Akademia afrikaner magánegyetem kutatója,  az NP Van Wyk Louw Centre igazgatója, pretoreai lelkipásztor. Azért érkeztek, hogy kapcsolatokat építsenek az akadémiai világban, illetve hogy bemutassák a holland eredetű afrikaner közösség és a magyarok több évszázadra visszanyúló kapcsolatát áttekintő könyvüket, valamint a Boers in Carpathia dokumentumfilmet.

Bemutatnák az intézményt, ahonnan érkeztek, a dél-afrikai Akademiát?

Daniël Maritz: Az Akademia egy klasszikus keresztény magánegyetem Dél-Afrikában, ami elsősorban az afrikaner közösséget szolgálja. A kormány az állami egyetemeket számos problémás követelmény elé állítja, ezért vagyunk magánegyetem.  Tehát klasszikus keresztény intézményként nagyon komolyan vesszük a keresztény örökséget, Róma, Athén és Jeruzsálem örökségét, a józan észt és a nyugati filozófiát. Az Akadémiának öt kara van, a közgazdaság-tudományi, a jogi, az oktatási, a bölcsészettudományi és a természettudományi. Dolgozunk a bővítésen, szeretnénk mérnöki és teológiai kart is. Nemrég indítottuk le a Nagyszerű Könyvek Programunkat, amelynek keretében a nyugati civilizáció fontos munkáit kell elolvasnia a hallgatóknak, függetlenül attól, hogy mit tanulnak egyébként. Szeretnénk ugyanis, ha nem szakbarbárok lennének, hanem tágabb értelemben is értelmezni tudnák a világot, a társadalom jó polgárai lennének, és felismernék Isten teremtésének igazságát, jóságát és szépségét.

Miért látogattak Magyarországra, a CPAC-re?

Ernst Roets: Idővel rájöttünk, hogy mennyi közös van bennünk afrikanerként – vagy ahogy itt mondják, búrként – a magyarokkal. Meglepő, mennyire rezonál a miénkre a magyar gondolkodásmód, annak ellenére, hogy a világ másik felén vagyunk. Az afrikanerek még mindig vallásosak, konzervatívok.  Sokkal jobban ragaszkodunk a hagyományainkhoz, mint a nyugati világ nagy része. Ebben például hasonlítunk a magyarokra. És így aztán ebből kiindulva megalapítottuk a Dél-Afrikai Magyar Baráti Társaságot azzal a céllal, hogy az együttműködést, különösen a kulturális és politikai együttműködést ösztönözzük, elsősorban az akadémiai szférában. Nemrég adtuk ki a magyar-afrikaner kapcsolatok történetéről szóló könyvünket, amit be is mutattunk Budapesten, a Danube Institute-ban.

Nem félnek, hogy diktatúrába jönnek?

Ernst Roets: Sok évvel ezelőtt olvastam egy cikket a Time magazinban Orbán Viktorról, de akkor még semmit sem tudtam róla. Az alapján tényleg az volt a benyomásom, hogy valami gonosz diktátor lehet, Magyarországon pedig nincs szabadság. Mondjuk ironikus, hogy az amerikai Freedom House szerint Dél-Afrikában szabadabb a média, mint Magyarországon. Ide jöttünk, és azt tapasztaljuk, hogy a magyarok nagyon is szabadok. Azt hiszem, eme vita mélyén az húzódik meg, hogy a szabadság modern felfogását leválasztották az erényről, a közösség iránti felelősségről. Ebből a témából írtam a jogfilozófiai doktorátusomat. A szabadság azt jelenti, hogy mindenki azt csinál, amit akar. És ez nem a magyar szabadságfelfogás. A magyar szabadságfelfogás nagyon is kötődik a valláshoz, a családhoz, örökséghez és a kultúrához. Arról is szól, hogy ezeket megőrizzék a magyarok az utódaik számára. És ez a mi szabadságfelfogásunk is. Tehát ebben az értelemben Magyarország egy nagyon szabad ország.

Magyarországra a búrverésekről és a kvótáktól szóló hírek jutnak el Dél-Afrikával kapcsolatban. Mit kell tudnunk a dél-afrikai politikai helyzetről?

Ernst Roets: A legnagyobb hiba, amit elkövettünk afrikanerként, hogy túlságosan függővé váltunk a kormányunktól, a kormányzati gondoskodástól. Aztán a kormány egyik napról a másikra ellenségessé vált velünk szemben. Persze az apartheidnek véget kellett vetni, az a rendszer vállalhatatlan volt. Most viszont olyan kormányunk van, ami aktívan diszkriminál minket. Jelenleg több mint száz faji törvény van Dél-Afrikában, mindegyik a fehérek ellen. A hivatalos nevük „fekete felhatalmazási politikák”, vagy „átalakítás”. De a záradék nagyon kifejezetten a fehérek faji megkülönböztetése mellett szól. És minden ellen, ami a fehérekhez kötődik, mint például az afrikaans nyelv, a nyugati értékek és így tovább. Ironikus, hogy a jelenlegi kormány az apartheid rendszer ellen harcolt, azt hirdei, hogy a rasszizmus ellen harcol, és hozott száz faji törvényt. Alexis de Tocqueville, a francia konzervatív szerző a közösségi élet fontosságát hangsúlyozta, de a közösségi intézmények fontosságát is. És így jöttünk rá, hogy mennyire fontosak az erős intézmények, amelyeket nem feltétlenül a kormány finanszíroz vagy a kormányhoz kötődnek, amelyeket alulról épít a közösség, amelyeket a közösség finanszíroz. Valami nagyon furcsa dolog történt Dél-Afrikában: mióta életbe léptek az ellenük szóló faji törvények, azóta az afrikanerek jobban élnek. Ennek két oka van. Az egyik, hogy sok afrikaner dolgozott a kormánynak, és őket kirakták, így kénytelenek voltak vállalkozókká válni, amivel többet keresnek. A másik ok az, hogy sokkal erősebb a nyomás, amit a túlélés érdekében ránk nehezednek. Szerintem gyorsabban fejlődünk, és valójában sikeresebbek leszünk, ironikus módon, ezeknek a diszkriminatív politikáknak az eredményeként. Mert arra kényszerülünk, hogy magunk tegyük a dolgokat, és a saját közösségeink felé keressük a megoldásokat.

Daniël Maritz: Az afrikaner közösség kezdeményezése, hogy biztosítsuk, hogy legyen egy olyan egyetemi intézményünk, ahol a saját nyelvünkön dolgozhatunk, és eközben megőrizhetjük saját kulturális örökségünket, és ápolhatjuk azt, amit fontosnak tartunk az afrikanereknek. Az akadémiai intézmény tehát csak egy nagyon gyakorlati példája annak, hogy az afrikaner közösség hogyan gondoskodik a magáról. Az állami egyetemeket ugyanis elvesztettük, mindegyik angol nyelvű lett, és kvótákat vezettek be rajtuk a felvételinél. Vannak szabályok a fehér diákokra, és vannak szabályok a fekete diákokra és különböző faji csoportokra, de igazából mindenki feketének számít, aki nem fehér. 

Ernst Roets: Ha fehér diák vagy, és minden tárgyat 90 százaléknál jobban teljesítesz, még mindig alig van esélyed bekerülni az állami orvosi képzésbe, míg egy fekete diák 60 százalékos teljesítménnyel bekerülhet. Tudom, mert tagja voltam a pretoriai egyetem hallgatói tanácsának, láttam a dokumentumokat és a jelentéseket. Háromféleképp diszkriminálnak, ha afrikaner vagy: faji kvótákkal, az angol nyelvvel és az újmarxista szemlélettel. Van egy jogszabály a demográfiai reprezentativitásról, ami szerint a társadalom különböző szféráinak faji szempontból reprezentatívnak kell lenniük. Dél-Afrikában a fehérek a lakosság körülbelül 8 százalékát teszik ki. Ez azt jelenti, hogy ha egy céget alapítasz, különösen, ha kormányzati megbízásra is pályázol, nem dolgozhat nálad 8-10 százaléknál több fehér, mert megbüntetnek. Ugyanez a helyzet az egyetemekkel is. Az nem baj, ha a nemzeti válogatottban csak feketék vannak, szóval az afrikanerek reprezentativitása másodlagos, de ha egy helyi csapatban úgymond túl sok a fehér, a kormány megpróbál beavatkozni, hogy elérje, ne a tehetség, hanem a bőrszín számítson.

Milyen a viszonyuk a fekete közösségekkel?

Daniël Maritz: De abban reménykedünk, hogy vannak olyan konzervatív feketék, akik szintén felismerik ezt a problémát, mert nekik is az érdemalapúság az érdekük hosszú távon. Eddig több helyi fekete közösséggel sikerült kapcsolatokat kiépítenünk. Jó lenne, ha például a zulu közösségnek is lenne saját magánegyeteme. Alapelvünk, hogy minden közösség kezdeményezhet, és az alapoktól kezdve intézményeket indíthat. Az lenne az igazi, ha minden közösség tudna saját magáról gondoskodni. Szóval a szolidaritási mozgalmon és a mozgalom intézményein keresztül sok együttműködési projektünk van ezekkel a közösségekkel. Együtt dolgozunk olyan területeken, mint a mezőgazdaság. És ez elég jól megy. A kölcsönös elismerésben és tiszteletben tartásban hiszünk, és abban, hogy ezekkel a közösségekkel együtt kell dolgozni. De néhány ilyen közösség nagy bajban van, mert a kormány aktívan azon dolgozik, hogy az emberek függővé váljanak a kormánytól. Ha fekete vagy Dél-Afrikában, és előbbre akarsz jutni az életben, akkor a kormányzati módszereket kell használnod. És így függővé válsz a kormánytól. És bizonyos értelemben ez még rosszabb. A faji törvények iróniája az, hogy bizonyos értelemben rosszabb a feketéknek, mint a fehéreknek. Mert ahogy említettem, mi úgymond virágzunk a faji szabályok ellenére, és sok fekete közösség szenved a faji törvények miatt, mert csak arra várnak, hogy a kormány adjon pénzt.

Olvastam néhány hírt az elmúlt években az afrikanerek elleni erőszakról.

Ernst Roets: Az afrikanerek ellen a farmjaikon elkövetett erőszak komoly probléma. Erről írtam a Demokratánál magyarul megjelent Lődd le a búrt! című kötetemet. Amikor a könyvet írtam, az elmúlt két évtizeddel vetettem számot. Átlagosan két farmtámadás volt naponta, és két gyilkosság hetente. Ma jobb a helyzet, de még mindig vannak farmtámadások. És Dél-Afrikában vannak politikusok, akik aktívan bátorítják ezt: a farmerek megöléséről szóló dalokat énekelnek kampányrendezvényeken. És megússzák, mert az igazságszolgáltatás megvédi őket. Így még egy korábbi elnök is egy politikai gyűlésen a fehérek megöléséről énekelt, és az emberek vele együtt énekeltek. Ez nagyon furcsa és aggasztó. A farmtámadások miatt több százezren, de talán egymillióan is elhagyták az országot, főleg Angliába, Kanadában, az Egyesült Államokban, Ausztráliában, Új-Zélandon és Hollandiában telepedve le.

És meddig tart ez a kiigazítás? Mikor mondja azt a dél-afrikai kormány, hogy elérték a faji egyensúlyt, eltörlik a faji törvényeket?

Ernst Roets: Azt mondanák, hogy több mint 300 éve élnek fehérek Dél-Afrikában, tehát 300 évig. Annak ellenére, hogy szinte mindenki, aki hatalmi pozícióban van, fekete, még mindig azt hiszik, hogy Dél-Afrikában mindent a fehérek irányítanak.

Önöket nem szokták fehér rasszistának kikiáltani?

Ernst Roets: Dehogynem. Nem hiába írtam egyszer egy cikket A fehér nacionalizmus elutasítása címmel, mert mi valóban elutasítjuk a fehér nacionalizmust. Lehetsz konzervatív és lehetsz nacionalista, ha ezt a szót akarod használni a közösségi identitásod, a kultúrád és a vallásod védelmének a kifejezésére, de ez nem a bőrszínedtől függ. Tehát mi mérsékelt konzervatívok vagyunk, vagy mondhatnánk, hogy hagyományos konzervatívok. Olyan klasszikusok nyomában igyekszünk járni, mint Edmund Burke és Alexis de Tocqueville.

Hogy vélekednek a Nobel-békedíjas Nelson Mandeláról?

Ernst Roets: Nelson Mandela az ANC (African National Congress – Afrikai Nemzeti Kongresszus), a baloldali kormánypárt valaha volt legjobb vezetője. MAndela nagy hangsúlyt fektetett a megbékélésre, a közös munkára, a különbségek értékelésére vagy a különbségek tiszteletben tartására. Annak ellenére értékeljük tehát, hogy a kommunista párt tagja volt. Amikor 1990-ben kijött a börtönből, első beszédében, Fokvárosban a városházán, megerősítette elkötelezettségét a kommunizmus iránt. Az ANC katonai szárnyának is alapítója volt, egyben tagja is, márpedig ez a katonai alakulat civileket is ölt. De nincs tudomásom arról, hogy ebben Nelson Mandela maga is érintett lett volna, mert börtönben volt. Mégis: tagja volt a mozgalomnak. Azt hiszem, sok jó volt benne abban az értelemben, hogy valóban hangsúlyozta a megbékélést, különösen az élete későbbi szakaszában, a különbségek tiszteletben tartását és az együttműködés megpróbálását. De nem volt szent.

Kik a hőseik?

Daniël Maritz: Az afrikaner közösség egyik szellemi vezetője az akadémia tudományos vezetője, Donny Huijsen professzor. Ő egy keresztény filozófus, aki megmutatta az afrikanereknek, hogy van egy hagyományunk, amely a klasszikus nyugati kultúrában gyökerezik, és hogy ezt ápolhatjuk, és ami még fontosabb, hogy ezt a hagyományt vissza kell szereznünk a magunk számára.

Ernst Roets: Azt hiszem –s ez a legtöbb afrikanerre igaz –, hogy a legnagyobb hőseink az apáink, anyáink és nagyszüleink. Velem valóban ez a helyzet. Amikor egyszer megkérdezték tőlem, hogy milyen akarok lenni, azt válaszoltam, hogy olyan, mint apám és nagyapám. Nagyon szeretem Cicerót és más szerzőket, más hősöket is. De számomra apám nagyobb hős, mint Cicero. Úgy gondolom, hogy ez egy nagyon jó természetes, egészséges megközelítés az életről való gondolkodáshoz.