Buknak a toryk, tarol a Munkáspárt? – így fut neki a választásnak Nagy-Britannia

Nyitóképen: Keir Starmer és Rishi Sunak a brit parlamentben (fotó: Stefan Rousseau / POOL / AFP)

Közeleg a választási ciklus vége, a brit íratlan alkotmánynak megfelelően tehát Rishi Sunak brit kormányfőnek el kellett döntenie, mikor oszlatja fel a parlamentet és íratja ki a választást az uralkodó segedelmével. A döntés a napokban megszületett: úgy tűnik, Rishi Sunak és a 14 éve kormányzó konzervatívok 

nem bíztak középtávú politikai csodában. Az év vége helyett már alig pár hét múlva, július 4-én megtartják a választást – ez lesz az első nyári voksolás az 1945-ös után, amikor Winston Churchill, pár héttel a világháborús győzelem után elbukta a választást a Munkáspárttal szemben.

Világháború most nincs (még – reméljük, így is marad), de a konzervatívok bukása a Munkáspárttal szemben most is nagy eséllyel valószínűsíthető. Mi több, ha a mostanában mért támogatottságnak megfelelő eredmény születik a választáson, akkor 

Az elmúlt hónapokbeli felmérések 44 százalék körüli támogatottságot mutatnak a Munkáspártnak, ellenben a kormányzó konzervatívok folyamatos süllyedést produkálva mintegy 24 százalékon állnak. Lehet, hogy az utolsó pillanatban az elégedetlen tory szavazók egy része végül csak behúzza az x-et régi pártjuk mellé, de a különbség behozhatatlannak tűnik, amennyiben nem történik valami váratlan, konzervatívoknak kedvező fejlemény. Ami most már csoda számba menne.

Azt, hogy a toryk így állnak 14 év kormányzás után, egyrészt nem meglepő, másrészt nagyon is az. Először is, egy hosszú ideje hatalmon lévő párt esetében törvényszerűen eljön az a pillanat – demokratikus keretek között -, amikor a választóik elfáradnak, kiszeretnek belőlük, elmúlik az a politikai momentum, ami az adott kormánypártnak egykor győzelmet és felhatalmazást adott. Az idő telik, a politikai struktúrák mállékonyak, az ígéretek és megvalósításaik képlékenyek, a választók türelme pedig véges. A konzervatívok várható veresége tehát egyrészt a természetes megkopással magyarázható.

Ugyanakkor tény, hogy a toryk a legutóbbi, 2019 decemberi választáson – pár héttel a Covid betörése előtt – még fölényes győzelmet tudtak aratni Boris Johnson vezetésével; pedig akkor is már 9 éve voltak hatalmon és épp a harmadik miniszterelnöküket fogyasztották. A legendás Boris viszont elnyerte a szavazók szimpátiáját, úgy-ahogy, de lezárta a Brexitet, és minden erényével és hibájával együtt karakteresebb politikus volt, mint több elődje és utódja a kormányfői székben. A Boris-csoda viszont elmúlt, amatőr politikai hibák és kínos botrányok után végül le kellett mondania.

Liz Truss, akiről az egyetlen emlékezetes történet az lesz, hogy épp ő volt a kormányfő, amikor II. Erzsébet meghalt, dicstelen napok után távozott a hatalomból. A helyére megválasztott Rishi Sunak pedig, bár sok szempontból szimpatikus személyiség, nem tudott elég erős karakter és vezető lenni ahhoz, hogy a konzervatív szavazók bomlásnak indult nyáját újból összeterelje, és világos üzenetekkel, víziókkal újra a párt mellé csábítsa őket.

ahogy az északi iparvárosok széles rétegeit is meg lehet szólítani kisbetűsen konzervatív, nemzeti, lokálpatrióta, no meg rendpárti, (kis)polgári üzenetekkel. Sikerült ez Thatchernek és sikerült Boris Johnsonnak is.

Rishi Sunaknak viszont nem. Pedig a középosztálybeli afro-indiai bevándorlóktól született, jó iskolákat szorgalmasan kijáró és mindvégig tory nézeteket valló, majd magasra emelkedő Rishi Sunak története pont hívószó lehetne az új Britannia lakóinak – mégis, sokan túl erélytelennek, illetve túl elitistának találták a simulékony, de kissé súlytalan Sunakot.

Arról nem beszélve – és nem Sunak sara, hanem az elmúlt másfél évtized tory vezetéséé, illetve a minden konzervatív értékkel szemben álló mai korszellemé -, hogy 14 évig tartó tory kormányzás ide vagy oda, Nagy-Britanniában úgy áttört a politika, a közigazgatás, a nyilvánosság és a mindennapok minden szintjén a progresszív, woke, újbalos ideológia, mintha mindvégig vonalas munkáspártiak kormányoztak volna. 

rengetegszer írtunk róluk a Mandiner felületein is. A tény az, hogy a konzervatív kormányzat feltett kezekkel nézte végig a woke forradalom térhódítását a brit intézményekben és nyilvánosságban. A „hosszú menetelés az intézményeken keresztül” a progresszívek részéről gyakorlatilag befejeződött.

És aki ez ellen túlságosan hangosan vagy harciasan felemeli a szavát a konzervatív körökön belül, az a legtöbb esetben a szélsőségesek sarkában vagy a párton, hatalmi hálózatokon kívül találja magát. 

A tory szavazók minden bizonnyal többek között ezért is büntetik a pártjukat: hogy nem tudott, nem mert eléggé konzervatív lenni, hogy inkább politizált a városi haladóknak, mintsem a földhöz ragadt bázisnak. Ezek a panaszok mindennaposak a brit választók részéről. A konzervatív szavazók egy jelentős része tehát most nem kíván a torykra voksolni, belülük egy rész valószínűleg egyáltalán nem fog szavazni, egy másik részük pedig megtalálta magának a legendás politikai macher, Nigel Farage új formációját, a Reform UK pártot.

Ugyan Farage a Brexit bevégeztével visszavonult, de aztán újra meglátta a lehetőséget a jobboldali-populista politizálásban a jelen helyzetben, és egyrészt a Covid-szigor, másrészt a migráció, harmadrészt a radikális energiapolitikai ideológiák ellenében felszólalva a Reform UK párttal gyűjti újra szavazóit. Sikerrel. Farage új pártja a szavazók több mint 10 százalékára voksolna, mely szavazók nagy része minden bizonnyal az elégedetlen tory bázisból kerül ki.

A brit választási rendszer sajátosságai – a tisztán egyéni választókerületi rendszer – miatt Farage-ék nem fognak tudni túl sok képviselőt küldeni a parlamentbe. A toryktól elcsent számos szavazó viszont nagyon is hiányozni fog a Konzervatív Pártnak, amely számos versengő körzetben talán épp a Reform UK-hoz pártolt voksolók miatt nem fog tudni nyerni a Munkáspárttal szemben.

Az Electoral Calculus tanácsadó cég 98 százalékos esélyt ad a Munkáspárt győzelmére, és jelen állás szerint azt jósolja, hogy 479 képviselőt küldhet majd a baloldal a 650 fős londoni parlamentbe. A két extrém érték alapján előfordulhat, hogy 352, de az is, hogy 551 (!) széket szerezhetnek a parlamentben.

Ezzel szemben a Konzervatív Párt 90-100 képviselője juthat majd csak be a törvényhozásba a legvalószínűbb végeredmény szerint. Ugyan a valóságban majd júliusban dől el, hogyan döntenek a szavazók, de a mostani becslések jól mutatják az extrém helyzetet. A Munkáspárt akár a vörös zászlót is kitűzheti majd a sokat látott Westminsterre, akkora többségük lesz, hogy nem áll majd távol a hatalmi valóságtól.

A különös mindebben az, hogy Tony Blair egykori, 1997-es új munkáspárti, „harmadik utas” politikai forradalmával ellentétben – amikor nagy választói és médialelkesedés közepette, a korszellem képviselőjeként és szebb idők elhozójaként („things can only get better”, szólt a kampánydal) érkezett be Blair – 

Még a balos mainstream média és a munkáspárti szavazók részéről sem.

No persze, Keir Starmer sem egy Tony Blair. Starmer az alsó-középosztályból a felső-középosztályba emelkedett londoni jogász, az ország egyik korábbi főügyésze, aki mindig meggondoltan és megfontoltan, és leginkább semmitmondóan nyilatkozik. Néha, ha szükségét érzi, elkötelezett szocialistának nevezi magát, máskor viszont a politikai centrum képviselőjeként szólal fel. Simulékony, mint ellenfele, Rishi Sunak, az pedig biztos, hogy a woke korszellemmel szemben nem mer és nem is akar határozottan fellépni – miért is tenné, ha ő a Munkáspárt kormányfő-várományos vezére, aki helyett a korszellem már elvégezte az elmék és szívek meggyőzését.

egy másfél évtizednyi tory uralom alatt is balra dőlt Nagy-Britanniában. 

God save the king, god save the country.