A jelentés szerint a tagországoknak évente 260 milliárd dollárt kell ezekbe az ágazatokba irányítaniuk ahhoz, hogy komolyan vegyék a kibocsátásukkal kapcsolatos 2050-es célok elérését. Ez 18-szor több, mint amennyit az országok jelenleg befektetnek.
A Világbank szerint a kormányok részben betömhetik ezt a hiányt, ha a vörös hús és a tejtermékek támogatását az alacsonyabb szén-dioxid-kibocsátású alternatívák irányába terelik. Az átállás az egyik legköltséghatékonyabb módja annak, hogy a gazdag országok, amelyek a becslések szerint a világ agrár-élelmiszeripari kibocsátásának nagyjából 20 százalékát termelik, csökkentsék a nagymértékben szennyező élelmiszerek iránti keresletet – állítja a Világbank.
Az eredmény az – teszik hozzá –, hogy lényegében az éghajlatra gyakorolt hatás beárazódna az élelmiszerárakba.
Benjamin Zycher, az American Enterprise Institute szakértője 2017-ben azt írta a párizsi klímacélokról: a párizsi célok, ha 2030-ra elérik őket és 2100-ig teljes mértékben sikerül fenntartani őket nemzetközi alapon, arra az évre 0,17 fokkal csökkentenék a hőmérsékletet. Ezek az erőfeszítések a kibocsátás korlátozására a globális GDP 1 százalékába kerülnek, nagyjából 600-740 milliárd dollárba vagy még többe évente, ami ráadásul aránytalan mértékben sújtja a szegényeket.