Mit kíván az amerikai nemzet? De tényleg, pontosan mit kíván?

Nyitókép: Facebook/U.S. Embassy Budapest

***

David Pressman amerikai nagykövet kemény hangú, tartalmas és fontos beszédet mondott a CEU Demokrácia Intézetében csütörtökön a magyar NATO-tagság 25. évfordulójának alkalmából. Úgy látszik, a nagy dolgok jubileuma ez – Radosław Sikorski lengyel külügyminiszter is egy ilyen rendezvényen büszkélkedett el múlt héten azzal, hogy mindenki lenyugodhat, már vannak NATO-katonák Ukrajnában, s ez nagyon jól is van így.

A mindenkori amerikai nagykövet abban különbözik a magyar ellenzéktől, hogy bír hatalommal meg képességekkel. Ha hétrét görnyedünk, akkor is fennáll az a helyzet, hogy az Egyesült Államok egyetlen szavára összeomolhat a forint és a magyar állam piaci finanszírozása.

Ezért azt, amit az amerikai nagykövet mond, minden körülmények között meg kell próbálni megérteni. Szomorú kötelesség ez akkor is, ha az íratlan diplomáciai gyakorlattal ellentétben Pressman szövegét szerzőnév nélkül olvasva senki sem jönne rá arra, hogy ezt a beszédet nem a magyar ellenzék külpolitikusai mondták el. Szent-Iványi Istvántól Dobrev Klárán át Mesterházy Attiláig terjedőleg elmondhatta volna ezt közülük is bárki – és ez egyébként önmagában is óriási probléma. De menjünk végig pontról pontra ezen a beszéden, kezdve a tézissel, a dolog szívével-lelkével, Pressman tervével a magyar-amerikai kapcsolatok javítására:

„Az Egyesült Államok törődik Magyarországgal, törődünk a magyarokkal, nagyra tartjuk és csodáljuk az önök kultúráját és történelmét, és szoros kapcsolatok kialakítására törekszünk. És nem is igazán kérünk sokat: megelégednénk az átláthatóság, a párbeszéd, a pártatlanság és a demokrácia iránti elkötelezettséggel.”

Az én emlékezetem által átfogott időben amerikai nagykövetet ilyen alaposan még nem készítettek fel a magyarországi munkára, mint két éve Pressmant. Kitűnően feltérképezte Magyarország sebezhetőségeit, történelmi múltját, politikai és szimbolikus terét. Nem lehet rá tehát azt mondani, hogy messziről jött jenki módjára dugványozna a közel-keleti futóhomokba amerikai demokráciapalántákat. Tűélesen beazonosította minden egyes ügyben a kormányzó jobboldal esküdt ellenségeit, és teljesen tudatosan áll melléjük a „mikepércsi anyáktól” a CEU-ig, mostani beszéde kezdetén a tökéletesen irreális huxittal riogató Krekó Péternek meg a kormány legfőbb gazdaságfejlesztési irányát, az akkugyárakat lépten-nyomon támadó Győrffy Dóra közgazdásznak mond köszönetet a „lebilincselő beszélgetésért”. Azaz: nagykövetként neves ellenzékiek társaságában képes „pártatlanságra” felszólítani a magyar kormányt.

Ha most itt lenne David Pressman, nyilván közbevetné, hogy álljon meg a menet – hisz ők mind nem ellenzékiek, hanem „függetlenek”! Ki is tért erre a beszédben: „Azzal, hogy a »függetlenséget« az »ellenzékiséggel« azonosítják, Magyarországon a független média ellenzéki címkét kap. A független, nem kormányzati szervezeteket politikai pártok támogatóiként címkézik fel.” 

Mint mondottam volt, Pressman a kortárs Egyesült Államok legjobban felkészített magyarországi nagykövete.

Azért, mert úgy nincs a politikában esélyegyenlőség, hogy közben az igazságot a sajtóban, a politikatudományban, a demokráciaelméletben vagy épp a gazdaságban a kormánnyal értékalapon egyet nem értő liberálisok és baloldaliak határozzák meg. Olyan ez, mint tankalkatrészekből kiságyat építeni: hiába lát el függetlennek számító szerepet liberális értékrenddel bíró ember, abból szükségszerűen liberális produktum keletkezik.

Ez a demokráciának és a pluralizmusnak nem rosszat tesz, hanem jót. Hogy erre mennyire szükség van, azt talán Németország példája mutatja a legjobban: az orosz-ukrán háború kitörése óta „biztonságpolitikai szakértőként” nem beszélhetett a köztévében más, csak az, aki szerint Ukrajna katonailag megnyerheti a háborút. Ami, mint a mellékelt ábra mutatja, ordas blődli. Ezért fontos engedni, hogy az igazság nyilvános keresésébe többféle értékrendű ember kapcsolódhasson be. Zárójeles megjegyzés: a súlyos külpolitikai következmények mellett ezért is volt kár részleges bécsi emigrációba küldeni a CEU-t. Hagyni kellett volna, hogy a magyar törvényekkel összhangban működhessen,

Ennyit a pártatlanságról. 

Aztán beszéljünk a párbeszédről is a Pressman által beszédében hangsúlyosan felvetett probléma kapcsán: hogy a pápai légibázison szolgáló amerikai katonák nem kapnak állandó rendszámot az autóikra, így egy vagyont kell havonta I-rendszámokra költeniük, s ezt a problémát a nagykövetnek nem sikerült miniszterekkel rendeznie, mert a megoldást Orbán Viktor blokkolja. Ha jól értem, Pressman azt mondja: a magyar kormány packázik vele, és ez rossz dolog. Szerintem sem kellene vele a magyar kormánynak packáznia.

kezdve azzal, hogy az Egyesült Államok a globális minimumadó ügyében nyomásgyakorlás gyanánt felmondott kettős adóztatást elkerülő egyezményünket szépen visszaadja úgy tizenöt hónappal azután, hogy Magyarország megszavazta a globális minimumadót. Orbán Viktor azon vezetők közé tartozik, akik nem hisznek az aszimmetrikus packázás gyönyörű nagyhatalmi szokásában, melynek értelmében egy országnak attól van több joga packázni egy másikkal, hogy nagyobb. Ha az Egyesült Államok megadja Magyarországnak azt, amit tőlünk mindenféle ok nélkül, évi dollármilliárdos károkat okozva megtagad, nyilván Magyarország sem tagadna meg az Egyesült Államoktól mindenféle ok nélkül dolgokat havi tízezres károkat okozva.

Mikor Pressman beszél „egy olyan szövetségesről, amelyik másként viselkedik, mint a szövetség bármely más tagja”, a legjobb helyen keresgél. 

Azon lehet vitatkozni, hogy Magyarország számára kifizetődőbb lenne-e akkor sem packázni az Egyesült Államokkal, ha az packázik vele, de amíg Orbán a miniszterelnök, az álláspontja ebben egyértelmű.

A párbeszéd témáját nem teljesen elhagyva nyergeljünk át a következő igény, az átláthatóság mezejére. Hosszan beszélt David Pressman a tavalyi ESTA-szankcióról: 

„Az Egyesült Államok több amerikai kormányzati cikluson keresztül tárgyalt Magyarországgal az egyszerűsített honosítási eljárás keretében kiállított útlevelekkel kapcsolatban felmerült biztonsági résekről. Magyarország a Trump- és a Biden-adminisztráció idején történt széles körű egyeztetések ellenére sem adott teljes körű választ az Egyesült Államok biztonsági aggályaira. Így tehát ismét nem maradt más választásunk, mint a cselekvés. Az előző kormányzat bevezette, hogy minden, Magyarországon kívül született, magyar útlevéllel rendelkező személynek vízumot kell igényelnie ahhoz, hogy beutazhasson az Egyesült Államokba. Amikor ez nem hozta meg a várt eredményt, tavaly júniusban korlátoztuk a vízummentességi program ESTA jóváhagyásának érvényességét a magyar utazók számára.” 

Az egyszerűsített honosítási eljárás keretében kizárólag Magyarországon kívül született magyarok kaptak útlevelet, ha az USA ebben biztonsági rést látott, azt a külföldön született magyarok ESTA-ból való kizárásával a Trump-kormány orvosolta. Mikor tavaly Pressman bejelentette az új szankciót, épp egy ellenzéki televízió műsorában ültem. Még az ottani műsorvezető is úgy vezette fel a témát, hogy az USA a maga számára a problémát Trumpék lépésével orvosolta, ezért az augusztusi újabb ESTA-szankcióra semmiféle gyakorlati szükség nem volt, az egy negatív politikai gesztus az Orbán-kormány felé.

Az Egyesült Államok semmilyen olyan információt nem kötött a nyilvánosság orrára, ami alátámasztaná azt, hogy a tavalyi ESTA-szankciónak bármiféle gyakorlati indokoltsága lett volna. Ha az Egyesült Államok átláthatóságot vár az Orbán-kormánytól, talán bizony maga is legyen magyarok millióit érintő kérdésekben átlátható. Legalább annyira, hogy a legkevésbé sem Amerika-kritikus ellenzékiek elhiggyék, amit mond.

A végére hagytam a legnehezebb pressmani pontot, a demokráciát. Pressman a média leuralásával és az állam foglyul ejtésével vádolja a NER-t, és „egyetlen pártnak a közbeszéd monopolizálására irányuló törekvéseként” írja le a szuverenitásvédelmi törvényt. Belemehetnék ebben tárgyi vitába, elkezdhetnék arról írni, hogy a magyar kormány médiapolitikájának eredménye egy jóval szabadabb és plurálisabb médiatér, mint ami Németországban vagy épp Ausztriában van, vagy hogy ellenzéki pártok nagyonis tudnak a független magyar ügyészség segítségével kormányzati szereplők elszámoltatásban sikereket elérni, vagy hogy a magyar gazdaságpolitika ugyanúgy a magyar vállalatok erősítésére törekszik, ahogy azt tette nagyon sikeresen a Marshall-segélyek időszakában az USA-val szövetséges Nyugat-Európa. Ezeket a vitákat Magyarország belső fórumain folyamatosan vívjuk, lassan-lassan már kissé unottan is. 

Mi is illetékesek vagyunk a német, macedón, finn és amerikai jogállamiság minden apró-cseprő kérdésében? Jelenti ezt is a szövetség? Szerintem nem jelenti. És ha az Egyesült Államok mindkét demokrácia-csúcstalálkozójára meghívta, azaz demokráciának tekinti a drogosokat halomra lövető dutertei Fülöp-szigeteket, a hadsereg által irányított Pakisztánt, a hatvankilenc éve ugyanazon párt által irányított Japánt és a tavaly valami egészen nevetségesen banánköztársasági módon elnököt választó Kongói Demokratikus Köztársaságot,

Hogy mennyire különbözik egy autokráciától, azt az elmúlt másfél hónap belpolitikai történései mindennél plasztikusabban illusztrálják. Alekszej Navalnij halott, Magyar Péter meg most alapít pártot kitűnő egészségnek örvendve.

És akkor pár szót a resztliről. 

Pressman felhánytorgatja, hogy Orbán Viktor, Kövér László és Csák János csúnyákat mondtak az Egyesült Államokra. Jól teszi-e az Orbán-kormány és annak bármely minisztere, hogy csúnyákat mond az Egyesült Államokra?

De nem tudom nem megemlíteni, hogy e téren Biden elnök úr is uralkodhatna magán, csekély emlékezőtehetségét nem túráztatva azon a kérdésen, hogy ígért-e Orbán Viktor valaha diktatúraépítést. Szuverén államok között ezen a téren nincsen Jupiter és kisökör. Ami viszont „a magyar kormány vad retorikáját”, „veszélyesen elszabadult Amerika-ellenes üzenetek napi szintű kiadását” illeti „az államilag ellenőrzött médiafelületeken” – ezt hadd kérjem ki magunknak.

S a végére hagytam az oroszokat. „Magyarország szövetségesei Magyarországot az Oroszországgal való szoros és bővülő kapcsolatainak veszélyeire figyelmeztetik” – mondja Pressman, kritizálva Szijjártó Péter hatodik oroszországi útját a háború kitörése óta.

Magyarország Oroszországgal való kapcsolatai nem szorosak és nem bővülnek. Kizárólag gazdaságiak – ezért jár a háború kitörése óta Moszkvába csak a külgazdasági és a nemzetgazdasági miniszter –, olajra, gázra és atomra, valamint termék- és szolgáltatásexportra korlátozódnak, politikai komponensük nulla, és nem bővülnek, hanem szűkülnek, részben épp az Egyesült Államok kedvéért.

„Barátként és szövetségesként az ukrán háborúval kapcsolatos aggodalmai értékes hangot kellene, hogy kölcsönözzenek Magyarországnak a NATO-megbeszéléseken, és útmutatásként kellene szolgálniuk a szövetségesek felé, miközben ezeken a viharos vizeken navigálnak. A háborúban álló ország szomszédjaként és az Ukrajnával való hosszú történelmi kapcsolatára való tekintettel Magyarországnak vezető szerepet kellene játszania ebben a kérdésben” – mondja Pressman, én meg kapkodom a fejem. Azt tetszik mondani, hogy Magyarország akkor lenne értékes hang, ha ugyanazt mondaná a háborúról, mint a baltiak és a lengyelek? Mitől volna értékes a kórusban bégető hang?

s ezért tárgyalni kellett volna lehetőleg 2021 végén, vagy nem megtorpedózni a 2022. tavaszi ukrán-orosz békemegállapodást, vagy tárgyalni 2022 késő őszén, amikor nyeregben voltak az ukránok, vagy tárgyalni tegnapelőtt, tegnap, esetleg ma, elkerülendő, hogy az ukránok katonai helyzete holnap még tovább romoljon. „Magyarország Ukrajna mellé állhatna”, kéri Pressman, miközben a magyarnál ukránpártibb álláspont nincsen: nem akarjuk az ország elpusztítását és elnéptelenítését egy értelmetlen háborúval. „A magyar politika arra az illúzióra épít, hogy Ukrajna lefegyverzése megállítja Putyint”, vádol Pressman,

„A Külügyminisztériumban nem politizálunk. Itt szakpolitikával foglalkozunk” – mondja az a nagykövet, akinél pontosabban egyetlen elődje sem ismerte még ki Magyarország politikai térképét, akinél célzottabban még soha nagykövet nem állt össze minden létező ügyben az őt fogadó kormány ellenfeleivel, s közben azt mondja, nyíltan kommunikál, és az őszinte párbeszédet hiányolja. Volna megoldási javaslatom. Ha pártatlanságot kérnek a magyar kormánytól, akkor legyenek maguk is pártatlanok. Ha párbeszédkészséget az amerikaiak biztonsági aggályairól, akkor mutassanak a magyar aggályok iránt nyitottságot. Ha átláthatóságot, akkor legyenek az ő döntéseik is átláthatók. Ha pedig demokráciát, akkor tartsák legalább annyira tiszteletben a magyar kereszténydemokráciát, amennyire a japán egypártrendszert és a kongói banánköztársaságot. De még jobb ötletem is van.

Tisztelettel kérjük, találjon erre időt, s mutasson jó példát a magyar kormánynak a kritikus kérdésekkel való demokratikus bánásmódban. Addig nehezen tudunk hozzá máshogy állni, mint annak a régi bölcsességnek mentén, amit a meseszép Kaliforniában élve még tiniként megtanultam: „How do you know a Californian is being fake?” „Their lips are moving.”