Irán egyre nyíltabban érvényesíti ambícióit – de vajon meddig merészkedik még?

Befolyásnövelés és a fenyegetési szint emelése – ezt teszi Teherán évek óta, de különösen a palesztin Iszlám Ellenállási Mozgalomnak (Hamasz) a közel-keleti biztonsági történetben új fejezetet nyitó október 7-ei terrorakciója óta.

Az Iráni Iszlám Köztársaság 1979-es megalakulása óta kiterjedt szövetségi rendszert épített ki a Közel-Kelet fél tucat országában: a helyi síita lakosság körében az iráni Forradalmi Gárda Jeruzsálemi Erők (Niruje Kudsz) nevű különleges egysége a teokratikus perzsa államhoz feltétlenül lojális, fegyelmezett milíciahálózatot hozott létre toborzással, kiképzéssel, felfegyverzéssel. Ezek a fegyveres csoportok saját államaikban elsősorban az iráni rezsim politikai és katonai érdekeit szolgálják, tevékenységük nem választható el finanszírozóik, megbízóik utasításaitól.

Az érintett államok régóta a térség destabilizálásával vádolják Iránt a proxi erői jelentette állandó biztonsági kockázatra hivatkozva. Ezen államok többsége arab lakosságú, így a konfliktus első rétege lehet a nemzetiségi különbözőség az arab és a perzsa nép között, a második réteg pedig vallási: Irán a síita muszlim világ vezető hatalmaként, a közel-keleti síita lakosság védnökeként befolyási övezeteként tekint minden olyan régióra, ahol ez a nagyrészt arab népesség él, még akkor is, ha az adott országokban többségében szunniták élnek.

A befolyás tisztázatlanságát nagyban erősíti, hogy az országok határait a bő száz évvel ezelőtt megkötött nyugati nagyhatalmi Sykes–Picot-egyezmény önkényesen húzta meg, így évszázadokig összetartozó területi és népességi struktúrákat választott szét, illetve foglalt új államba másokkal anélkül, hogy az ősi törzsi kötődések elszakadtak volna. Részben ebből adódnak a jelenkorig ható feszültségek, például az, hogy Irak déli, síita lakosságú területének több gazdasági, politikai kötődése van a szomszédos Iránhoz, mint a bagdadi központi kormányhoz.

Teheráni szándékok és célok

A perzsa állam elsődleges célja, hogy a Közel-Keleten meg­gyengítse a nyugati, főként amerikai dominanciát, illetve helyi szövetségeseinek, Izraelnek és Szaúd-Arábiának az érdekérvényesítő képességét. E célból mozgósítja a vele szövetséges milíciákat, amelyek folyamatosan támadják ezeket az érdekeltségeket.

Az Egyesült Államok 2001-ben Afganisztánban, 2003-ban Irakban katonai eszközökkel váltott rendszert, az ajatollah­rezsim pedig előremenekült: előretolt helyőrséggel vette körül magát, és ennek a katonai hálózatnak a megerősödésétől, kiterjedésétől azt várja, hogy előkészíti regionális hegemóniáját. Iránnak saját víziója van a Közel-Keletről, aminek érvényesítéséhez vezető regionális hatalommá akar válni, és – bár tagadja – sok jel szerint atomhatalommá is: polgári atomprogramja mögött titkos katonai célú nukleáris fejlesztéseket sejtenek a nemzetközi fegyverzetellenőrök.

A „cionista entitás”, azaz Izrael önálló zsidó államként való létezését Teherán nem fogadja el, a szunnita vezető állam, Szaúd-Arábia alternatív geopolitikai vízióját pedig első számú rivális elképzelésként ellenségesen kezeli. Nem véletlen, hogy a rejtőzködő iráni fenyegetés miatt Izrael évek óta jelzi, készen áll megelőző csapást mérni az iráni atomlétesítményekre. Eközben Rijád a Trump-féle projekt, egy Irán-ellenes szunnita–amerikai katonai tengely létrehozásának feltételéül három dolgot kért Washingtontól: védelmi garanciát, modern amerikai fegyvereket és hozzájárulást egy polgári célú atomprogram elindításához. Szaúd-Arábia és Irán tavaly nyáron kínai közvetítéssel felvették ugyan a kapcsolatot, továbbra is riválisként tekintenek egymásra.

Az utóbbi években Teherán a szövetséges katonai hálózat tagszervezetei között egységes, jól szervezett koordinációt alakított ki; a sokáig egymástól függetlenül tevékenykedő csoportok legutóbbi akciói összehangoltságot, taktikai együttműködést mutatnak.

Az iráni hadseregnek nincs megfelelő harcászati képessége Izrael megtámadására, s Teherán a szankciók miatt belső gazdasági, az autoriter, jogkorlátozó állami berendezkedés miatt pedig társadalmi problémákkal kénytelen küzdeni. Ingatag helyzete miatt nem kockáztat egy regionális háborút, nyílt, közvetlen konfliktust nem vállal, proxi szövetségeseit azonban folyamatosan beavatkozásra használja a környező országokban. Minden jel szerint ott van ezek tervezésében, kivitelezésében és finanszírozásában, de elhárítja magától a felelősséget. A taktika eddig kifizetődött: a rivális államokat bizonytalanságban tartja, a befolyási övezetébe tartozó országokat destabilizálja, és önmagát domináns szereplőként versenyben tartja a nagy geopolitikai játszmában.

Libanon

A bejrúti központú Isten Pártja (Hezbollah) síita politikai-félkatonai szervezet az 1980-as években lépett színre, fegyveresei amerikai érdekeltségeket támadtak, és Teherán libanoni ellenfelei ellen hajtottak végre merényleteket. A negyven év alatt tucatnyi katonai konfliktus tört ki a szervezet és az Izraeli Védelmi Erők között, 2006-ban háborút is vívtak.

A szervezet politikai szárnya pártként bent ül a bejrúti parlamentben, katonai szárnya pedig 30-45 ezer taggal egy újabb Izrael elleni háborúra készül. A Hezbollah 2011 óta hangoztatja programját, „Galilea felszabadítását”, amelyet hibrid-gerilla harcmodorban képzel el. Az izraeli hadsereg ellen győzni – annak minőségi és mennyiségi harcászati fölénye miatt – hagyományos háborúban nem lenne esélye.

A libanoni kormány a gázai háború kitörése óta arra kéri a Hezbollahot, hogy kerülje el a konfliktusba való belesodródást, mert a gazdasági válságban lévő ország az Izrael által okozott veszteséget aligha heverné ki. Az iráni elvárások és a libanoni figyelmeztetések között őrlődve a szervezet a közvetlen akciók helyett egyelőre a palesztin fegyveres csoportok segítésével közvetett módon bocsátkozott bele a katonai összetűzésbe. Az északi front azonban bármikor megnyílhat, ezért az izraeli hadsereg nem tud teljes figyelemmel a déli, gázai hadműveletekre koncentrálni, a Hezbollah mozgásait és a ciszjordániai palesztin ellenállás akcióit is le kell követnie – ezzel a Hezbollah némi időt tud nyerni a Hamasznak.

Palesztina

Közel-keleti katonai elemzők felhívják a figyelmet, hogy a Hamasz 2018 óta hivatalosan is egy tizenkét csoportból álló palesztin ellenállási mozgalom részeként tevékenykedik, ez az entitás pedig az iráni katonai csoportok által vezetett, az ellenállás tengelyének nevezett szerveződésbe integrálódott. Ennek egyik jele, hogy miközben a szíriai polgárháborúban a Bassár el-Aszad-féle alavita síita hatalmi elit és katonai vezetés szörnyű bűncselekményeket hajtott végre a helyi lakosság ellen, a szunnita Hamasz 2017-ben kiszállt a szunnita felkelők támogatásából, sőt 2022-ben kiegyezett az alavita rezsimmel.

Miután a Hamasz 2007-ben átvette a Gázai övezet irányítását, megjelentek ott a Hezbollah emberei is, iráni fegyvert csempésztek be, és elkezdték a palesztin ellenállók kiképzését a rakétatechnika és a gerillaharcmodor elsajátítására. Az október 7-ei terrortámadás előkészítésében és megtervezésében a Hamasz egyik szóvivője szerint Irán és a Hezbollah emberei is részt vettek.

A terrorakciót követő közleményében a Hezbollah támogatásáról biztosította a Hamaszt, az akció szerinte „üzenet volt az arab és az iszlám világnak, azoknak, akik normalizálni akarják a kapcsolatukat Izraellel”. Ez minden bizonnyal a 2020-ban megkötött Ábrahám-megállapodásokban részt vevő, az Izraellel diplomáciai kapcsolatot felvevő Egyesült Arab Emírségeknek, Bahreinnek, Marokkónak és Szudánnak szólt. Ez is erősíti a gyanút, hogy az októberi terrortámadás igazi célja az volt, hogy szétrobbantsa a háttérben formálódó szaúdi–izraeli közeledést. Ennek a diplomáciai áttörésnek a nagy kárvallottja Irán lett volna, ezért a „kinek az érdeke?” kérdés vektorai mind Teherán irányába mutatnak. Szintén árulkodó jel, hogy amikor Izrael átfogó háború megindításáról döntött, a Hamasz kiiktatását jelölve meg célként, az iráni külügyminiszter válaszcsapásokat helyezett kilátásba.

A Gázai övezetben iráni együttműködésben a Hamasz 30-40 ezer, az Iszlám Dzsihád 5-15 ezer embere tevékenykedik, illetve tevékenykedett.

Jemen

A 2011-es arab tavasz polgárháborút hozott Jemenben, a síita húszik 2014-ben megbuktatták a szunnita kormányt, a zűrzavarban megjelentek a közelükben az iráni tanácsadók, akik később hírszerzési információkkal, kiképzéssel, fegyverzettel segítették őket a kormányerőkkel és az azokat támogató szaúdiakkal kibontakozó, majd tíz évig tartó harcokban.

Az október 7-ei Hamasz-akció után kezdődő izraeli bombázások miatt a húszik először Eilatot kezdték rakétával lőni, de miután az izraeli rakétavédelmi rendszer hatástalanította, más taktikát választottak a szövetséges melletti bevonódásra. A Vörös-tengeren áthaladó kereskedelmi hajókat támadták, ami az amerikai haditengerészet és más nyugati erők beavatkozását váltotta ki a forgalmas vízi kereskedelmi úton.

A húszi mozgalom 10-30 ezer fegyveres tagot számlál.

Szíria 

Az arab tavasz hatásai elérték Bassár al-Aszad rendszerét is, a szunnita felkelőcsoportok az alavita kormányzat megbuktatására törtek. Iráni paramilitáris egységek azzal az indokkal jelentek meg Szíriában, hogy biztosítaniuk kell a síita vallási helyeket.

A polgárháború éveiben a síita katonai csoportok iráni koordinációval egymással kapcsolatban, a hírszerzési és katonai információkat egymással megosztva tevékenykedtek, egyre nyíltabban az Aszad-rezsim szolgálatában és egyre inkább a kormányerők oldalán. A belpolitikai helyzet stabilizálása óta is több iráni lojalitású síita csoport tevékenykedik Szíriában: a Fátimida Brigádok 10-15 ezer, a Zajnab Népe Brigádok 2-5 ezer, az Al-­Rida Erők 3-4 ezer, a Bakir Brigád pedig 3 ezer aktív tagot számlál.

Nagy az egymásrautaltság Teherán és Damaszkusz között: a nemzetközi gazdasági szank­ciók miatt elszigetelt Irán a szíriai tengeri kereskedelem révén tudott külföldi áruhoz jutni, Szíria pedig cserébe részesülhetett az iráni olaj­pénzekből, hogy belső szociális helyzetét stabilizálja.

Irak

A Forradalmi Gárda emberei a Szaddám Huszein rendszerét megbuktató 2003-as amerikai katonai beavatkozás után jelentek meg az országban. A washingtoni kormányzat szerint a megszállást követő tíz évben több mint hatszáz amerikai katonát öltek meg az iráni Jeruzsálemi Erők által segített iraki síita milíciák.

A síita többségű Irakban – ahol egyébként a legtöbb síita vallási hely található – az amerikai nyomásra rendezett választásokon rendre síita kormányzatok alakultak. A helyi Irán-barát síita csoportok közül az Isten Pártjának Zászlóalja (Kataib Hezbollah) 20-30 ezer, a Telihold Szervezet (Munazzama Badr) 10-30 ezer, az Igazak Ligája (Aszaib Ahl al-Hak) pedig 5-15 ezer taggal rendelkezik.

Bahrein

Bahrein lakosságának 80 százaléka síita, mégis szunnita vezetése van. Az évtizedek alatt újra és újra ismétlődő síita puccskísérletek, majd a későbbi proxi csoportok mögött, mint amilyen például az Al-Astar Brigád, mindig felsejlett Irán árnyéka. A manánai kormány azután, hogy egy iráni külképviseletét támadás érte, 2016-ban megszakította diplomáciai kapcsolatait Teheránnal, majd 2020-ban felvette a kapcsolatot Izraellel.

Nyitóképen: Az ajatollah figyel téged – falfestmény egy fővárosi sugárúton. Fotó: AFP / Hossein Beris / Middle East Images