„Ma két nagy szemlélet küzd egymással, vagy inkább egymás ellen, elkeseredett harcot a nyugati civilizáció jövőjéért. Az egyik, a klasszikus alkotmányos nemzeti demokrácia, amelyben egy történelmi, kulturális, és nyelvi kötelékek mentén meghatározott népcsoport választások útján jelöli ki vezetőit. A második pedig egy transznacionális, nemzetek feletti erő. Ez utóbbi nem hisz a nyelvi, történelmi, földrajzi kötelékek mentén kialakult közösségekben, ezeket egy globális, egyesült identitással és lojalitással akarja helyettesíteni.
Nem hisz továbbá a választásokban, és az ez úton megválasztott alkotmányos képviseletben sem. Ezt, egy a saját ideológiai célkitűzéseihez lojális hierarchiával akarja felváltani, amelynek a küldetése nem az, hogy engedelmeskedjen a többség akaratának, hanem hogy átnevelje azt a saját érdekeinek engedelmeskedő, azt kiszolgáló tömegre.
Az első modellt, tehát a nemzeti alapú demokráciákat sem kell idealizálni, elég a szlovák parlementre tekinteni, hogy lássuk, ebben is születnek némileg kiábrándító eredmények. De ennél mégis kialakult egy fontos fékrendszer, amely a szabad sajtóból, független bíróságokból és a periodikusan ismétlődő választásokból tevődik össze. A másodiknál mindezek összeolvadnak és alkalmazkodnak a globális hatalmat formáló elit céljaihoz. Ezek nem ismerik el a nemzeti választások eredményeit, amennyiben nem az ő képviselőjük győz. Aláássák, és megkérdőjelezik a szabad sajtó legitimitását, amennyiben ez a nemzeti értékeket, kulturális kohézióval összetartott közösségek értékeit védi. A jogrendszerre pedig úgy tekintenek, mint valami edényre, amelyet kényük-kedvük szerint új tartalommal tölthetnek meg a szerint, épp honnan érkezik a globális hegemóniájukat veszélyeztető támadás.”