Remény az unió megmentésére

„Két erő érdekében áll az, hogy Ukrajna állva maradjon és bekerüljön az unióba is. Az egyik természetesen az Egyesült Államok, amely legalábbis meghatározó befolyást gyakorol Brüsszelre. Az USA fontos emberei, gondolkodói már többször kifejtették, hogy számukra a legnagyobb veszély az, ha a hatalmas szárazföld, Eurázsia egyesíti erőit, elsősorban a német technológia és az orosz energiaforrások által. Erről már világosan írt Zbigniew Brzezinski volt nemzetbiztonsági főtanácsadó A nagy sakktábla című művében, illetve erről beszélt egy 2015-ös előadásában a magyar származású George Friedman, a Stratfor Intézet alapítója is. Mindketten kifejtették, hogy az Egyesült Államoknak Ukrajna nagyon fontos ütközőzóna, amely megakadályozza, hogy Oroszország és Európa túl közel kerüljön egymáshoz. Ezért provokálták ki a háborút Oroszország és Ukrajna között, bízva abban, hogy az oroszok az ukránok utolsó csepp vérével és persze az ő katonai segítségükkel legyőzhetők, így a régi ellenségtől megszabadulhatnak.

A másik szereplő, amelynek érdeke, hogy Ukrajna EU-tag legyen, nem más, mint a globális gazdasági és pénzügyi elit, vagyis a transznacionális gigacégek és pénzintézetek. Miért? Mert már jelen vannak befektetéseikkel Ukrajnában, méghozzá brutális mértékben, különös tekintettel a mezőgazdaságra, az IT-iparra és az energiaiparra is.

A WEF-hez kötődő mintegy 1600 (!) gigacégnek nem érdeke, hogy összeomoljon Ukrajna, ehhez kell az unió. Másfelől gondoljunk a BlackRockra is, amely már tavalyelőtt decemberben szerződést kötött Zelenszkijjel arra, hogy az ország újjáépítését ők és az ő vállalataik fogják irányítani. Mindez dugába dőlne, ha Ukrajna egyedül maradna és a továbbiakban az oroszok diktálnának.

Miért írtam le mindezt? Azért, hogy világossá tegyem: 

Azóta igazából az Európai Unió óriási válságba került, elveszítette önállóságát és szuverenitását. Ebből fakadóan ma az lehet az egyik kiút a válságból, hogy az unió gyökeres átalakítását valósítjuk meg, de nem a föderalizmus irányában, hanem ellenkezőleg.

A júniusi európai parlamenti választások ezért fontosak: ha a szuverenista erők lényegesen és markánsan meg tudnának erősödni, akkor nem történhetne meg még egyszer, hogy egy Ursula von der Leyen nevű, a WEF-nek és Klaus Schwabnak, az amerikaiaknak és a Soros-hálózatnak alávetett bábfigura kerüljön például az Európai Bizottság élére, miközben persze az Európai Bizottság vágyál­mait arról, hogy az unió kormányává válhat, minél előbb darabokra kell törni.

Mindez reményt adhat az unió megmentésére, de szó sincs arról, hogy ez egy könnyű mérkőzés lenne. Annál is inkább, mert a föderalista ellenerők mindent megtesznek annak érdekében, hogy szuperföderális uniót hozzanak létre, amelyben létezne egy minden tagállam felett álló kormány, élén egy kormányfővel, lennének miniszterek és államtitkárok, mint egy nemzetállamban, de a legkegyetlenebb céljuk, hogy megszüntessék az 1966-ban De Gaulle által Walter Hallsteintől, akkori bizottsági elnök támadásától megvédett konszenzuális döntés elvét, ami arról szól, hogy ha egy tagállamnak nem áll érdekében egy döntés, akkor azt nem kényszeríthetik rá – ami, ha nem is annak nevezik, de mégiscsak vétójogként funkcionál egészen napjainkig. De vajon meddig még? Ez az igazi kérdés, erről szól a kiélezett küzdelem föderalisták és szuverenisták között.

Vagyis most egy ilyen válsághelyzetben lehetőség van arra, hogy – szemben olyan alapító atyák szellemével, mint Jean Monnet, Altiero Spinelli, Paul-Henri Spaak, akikről termek, épületek vannak elnevezve Brüsszelben – sikerüljön egy új, tagállami szuverenitáson és azok döntésén alapuló unió megteremtésére. Ezért érdemes küzdeni a következő hónapokban.
És miért is? Éppen azért, hogy elkerüljük a huxit lehetőségét vagy szükségességét.”

***

Nyitókép: Stefan Wermuth/Bloomberg via Getty Images