Tiltakozásom fejeztem ki az Európai Parlament LIBE szakbizottságának elnökéhez
A LIBE sajnálatos döntése tiszteletlen a Tanáccsal, mint az Európai Unió intézményével szemben és súlyosan sérti a lojális együttműködés elvét.
Legközelebb akkor figyeljenek EP-s hírekre, amikor a Fidesz végre frakciót talál. Érdemleges újdonság addig onnan nem tud jönni, ha Daniel Freund rojtosra kajabálja a hangszálait, akkor sem.
Nyájas olvasó, ez az írás az ön mentális egészségét megóvandó született.
Megelégeltem ugyanis anyáink, nagyanyáink terrorizálását, az idegösszeroppanásokat és hirtelen szívleállásokat, melyek az Európai Parlament plenáris Magyarország-nyektetéseinek napjain terhelik honfitársaink egészségét, valamint a magyar ellátórendszer egészét. Ezért
most elmondom önöknek a titkot, mellyel saját magunkat, a kattintásalapú médiagazdaság szorgos résztvevőit is lábon lövöm:
valójában semmi értelme figyelniük az EP-re. Felesleges. Következzék nevezett intézményhez egy használati útmutató!
Gondoljanak Brüsszelre – egész Brüsszelre – úgy, mint egy középkori piacvárosra, amely a lókereskedelemből keresi kenyerét. A lókereskedés köré épül egy komplett intézményrendszer, melyben mindenkinek megvan a maga szerepe. Vannak lókereskedők, akik jártukban-keltükben berepülnek időnként Brüsszelbe, s a paripákat hozzák, viszik, egymás között osztogatják – ők az Európai Tanács, azaz az európai kormányfők, valamint az Európai Unió Tanácsa, az ő minisztereik és állandó képviselőik. Aztán vannak
lólogisztikusok, akik a folyamatosan Brüsszelben állomásozó, túros hátú lovak el- és újraosztására, szaporítására, megfelelő hasznosítására, a ménes bővítésére dolgoznak ki javaslatokat,
valamint a már kialkudott lóbizniszek hatékony megvalósításáért felelnek – ők az Európai Bizottság. S vannak lóbecsüsök, akik a lókereskedők által összekirakósozott Lólogisztikai Bizottságot hivatalában megerősíthetik vagy elbocsáthatják, lóelosztási terveire igent vagy nemet mondanak, a mindezek után fennmaradó, tetemes mennyiségű idejükben pedig főleg esztétikai értékkel, semmint gyakorlati jelentőséggel bíró lószakmai megállapításokat tesznek. Például: „Csak a póni! Csak a pej!”, „Európai értékeink jegyében a jövő heti lóvásártól kezdve a kehes gebéket a versenyménekkel egy árban kell adni!”, avagy „Kifelé Brüsszelből az angol telivérrel!”
Nos, ez utóbbiak alkotnák az Európai Parlamentet.
Emellett működik természetesen abrakgyárosok, lószakértők és ménesgazdasági tudósítók kiterjedt infrastruktúrája is, akik mind a lóértékesítések jutalékaira és tranzakciós költségeire utaznak, s ennek érdekében igyekeznek torzítani is a paripapiacot, de rájuk terjedelmi okokból nem térünk ki, a lókereskedelmi rendszer működésének megértéséhez ez a három csoport a kulcsfontosságú.
Mivel a magyar lókereskedők kicsiny csoportja jelenleg nem tartozik sem a póni-, sem a pejpártiak frakciójába, elutasítja a kehesgebe-propagandát, és az angol telivérrel szemben sem érvényesít szankciókat,
a parlamenti lóbecsüsök agendájának jó része a számára tökéletesen érdektelen, s a becsüsök sem taksálják túl magasra.
Az elsődleges magyar prioritás jelenleg az, hogy helyreálljanak hazánk számára a lókereskedelem általános feltételei, a hazánk számára már megkötött üzletek értelmében elkerített, ám váratlanul rejtélyes és dinamikusan változó abrakoltatási feltételek mögé zárt paripák pedig minél hamarabb a magyar lószállítókba kerülhessenek, s közben se ki ne múljanak, se meg ne szökjenek.
A lovak elosztásáról a tanácsi lókereskedők magukban, az abrakoltatási feltételekről a tanácsi lókereskedők és a bizottsági lólogisztikusok közösen döntenek. A parlamenti lóbecsüsök nem osztanak lovat, legfeljebb a lólogisztikusokat tudják szükség esetén, nagy kínok árán kirúgni, de őket is leginkább csak úgy, ha van esély a pótlásukra, mert lólogisztikusok nélkül bezár a bazár. Könnyen belátható tehát, hogy Magyarország sikerének kulcsa a lókereskedők és a lólogisztikusok kezében van,
a becsüsökre meg csak annyiban kell odafigyelni, hogy a magyarokkal való lókereskedelem miatt páros patával ki ne rúgják a Lólogisztikai Bizottságot.
Ezért kell a hazánknak fontos előrelépéseket olyan pillanatokban megtenni, amikor a lóbecsüsök figyelmét valami más köti le, mondjuk teli van a szájuk lopott katari zabkeksszel, vagy erősen feljavításra szoruló új legelők megszerzéséről kívánnak tárgyalásokba bocsátkozni, mert ilyenkor a Bizottság abajgatására nincs tér és idő.
Lépjünk ki a példabeszéd síkjáról a való élet mezejére: Magyarországnak az Európai Parlamenttel de facto már semmi dolga nincsen. Az Európai Parlament ezerszer elmondta világos politikai álláspontját Magyarországgal kapcsolatban:
diktatúra, fúj-fúj, egy fillért sem, lesz még Pomáz Alcatráz.
Ott minket momentán a kutya sem szeret, maximális magyarnyomasztásra lehet számítani, ez így van a Néppárt általi elárultatásunk, azaz a Sargentini-jelentés 2018-as megszavazása óta. Tehát lassan hatodik éve ugyanúgy állunk, azóta vetnek be ellenünk formálisan és informálisan is mindent, ami csak kézreesik. Ezzel, mint konstans és megváltoztathatatlannak tűnő tényezővel számolnia kell a magyar Európa-politikának, ugyanakkor ennek súlya és jelentősége 2018 óta semmit nem változott, a hazánkra és az Európai Bizottságra nehezedő nyomás állandó,
és ha még egyszer, ötször, húszszor, ötvenszer, százszor elmondják, hogy melegellenes migránsverő jogállamiatlan putyinista hibrid rezsim, attól sem lesz nagyobb.
Ismerjük az Európai Parlament erejét, mert megméretett: teljes mellbedobásuk ellenére is megkaptunk a Bizottsággal és a Tanáccsal egyezkedve 10,2 milliárd euró kohéziós pénzt, 920 millió euró REPowerEU-előleget, a teljes helyreállítási és kohéziós alap előlegeit, valamint az összes agrártámogatást. Nem kell velük tehát a továbbiakban foglalkozni, nem ők osztják a pénzt. Az igazságügyi csomaghoz hasonló, ellenállhatatlanul jó minőségű szakpolitikai reformokkal nyomást kell gyakorolni a Bizottságra és a Tanácsra, meg kell teremteni és ki kell várni a megfelelő politikai helyzeteket, tartani kell a zsákot,
és rá kell hagyni a Bizottságra, hogy megvédje magát a Parlamenttől, mert ez már az ő dolguk.
Ursula von der Leyen pont ezt csinálta szerdán az EP-ben: dicshimnuszt zengett a magyar igazságügyi reformnak, és kiszúrta az EP-képviselők szemét azzal, hogy ők igenis kőkeményen zár alatt tartanak az LMBTQ, az akadémiai szabadság meg a migráció miatt további pénzeket. Majd elviharzott. Igazat mondott, bizony tartanak LMBTQ-, egyetem- és migrációügyi tematikus feltételekkel vissza pénzt – nem egész hárommilliárd eurót a nekünk járó több mint harmincmilliárdból. Nem tudom, hogy vannak vele,
de én beérném kis hazánk nevében a fennmaradó huszonhétmilliárd euróval is, hárommilliárdot megér a magyar szabadság.
Ne figyeljenek tehát oda se a Parlamentre, se arra, amit a visítozó lóbecsüsöket csitítgató biztosok cumi gyanánt a Parlamentben mondanak. Nem ott dőlnek el Magyarország ügyei, ezt a sakkjátszmát nem velük játssza az Orbán-Varga-Bóka-Navracsics válogatott. Megmérettek, és az első éles politikai helyzetben könnyűnek találtattak. Fogják fel ezt egyfajta uniós méregtelenítőkúrának: legközelebb akkor figyeljenek EP-s hírekre, amikor a Fidesz végre frakciót talál. Érdemleges újdonság addig onnan nem tud jönni, ha Daniel Freund rojtosra kajabálja a hangszálait, akkor sem. Kattintásaikat megköszönve mondom: ne pazarolják rájuk a drága idegeiket. Éljenek inkább boldogan, és örüljenek, ha közvetlen környezetükben felbukkannak újra az uniós fejlesztéseket hirdető táblák. Mert megszaporodnak majd 2024-ben rendesen.
Nyitókép: MTI/EPA/Stephanie Lecocq