Franciaország számára elfogadhatatlannak gondolta az összes többi akkori tagállam – Németország, Olaszország és a Benelux államok – által erőltetett reformjavaslatot.
A reform igen negatívan érintette Franciaországot, amely Európa legfejlettebb és legnagyobb mezőgazdasági termelőjeként a közös európai agrárpolitika legnagyobb nyertese volt akkor is, ahogyan ma is az. A többi tagállam azt szerette volna, hogy a közös agrárpolitikát, amelyet addig GDP-arányos tagállami befizetésekből finanszíroztak (azaz lényegében Franciaországnak fizettek a többiek), a továbbiakban a vámbevételekből fizessék, melyeket az EGK teljesen magához vont volna. Emellett egy nyolcéves átmeneti időszakot követően kivonták volna az agrárpolitikát az EGK egyhangú döntéseket igénylő területei közül, s minősített többséggel alakítható politikává tették volna. Ezzel gyakorlatilag megkerülték volna Franciaországo6et, amely a 17 tagú EGK-tanácsban 4 mandátummal bírt – épp nem eléggel ahhoz, hogy egyedül megakadályozzon egy minősített többséggel meghozandó döntést.
Az üres székek politikájának – melynek idején az EGK Tanácsa gyakorlatilag határozatképtelen volt – az 1966-os luxemburgi kompromisszum vetett véget.
Ez a jogi kötőerővel nem bíró dokumentum azt mondja ki, hogy a miniszterek tanácsának a minősített többséggel meghozandó döntésekben is törekednie kell az egyhangúságra.
Amennyiben pedig egy tagállam közelebbről nem definiált „nagyon fontos érdekekre” hivatkozva nem kíván elfogadni egy minősített többséggel meghozható döntést, nem lehet egyszerűen csak leszavazni.