Na, melyik nagy nyugati politikus művelte egykor azt, amit most Orbán?

Orbán Viktor múlt csütörtöki stratégiai kávészünete után forrongani kezdett az európai közélet: az ukrán csatlakozási tárgyalások megkezdésével kapcsolatos zsákutcából úgy jött ki az EU-s kormányfők tanácsa, hogy Orbán a terem elhagyásával jelezte: nem kívánja felvállalni a 26 többi uniós vezető által erőltetett döntést.

Aznap este a döntés teljesen precedens nélkülinek tűnt, s az Európai Tanács elnöke,

Az európai sajtónak frissiben csak egy, távoli előkép jutott eszébe: Angela Merkel elfogultság miatti tartózkodása Ursula von der Leyen 2019-es bizottsági elnöki megválasztásakor. Az a döntés ugyanakkor nem igényelt egyhangúságot, így a párhuzam kissé sántított.

A helyzet ugyanakkor az európai politikában nem példa nélküli – Orbán múlt csütörtökön egészen közel ment a legendás francia elnök, Charles de Gaulle tábornok által gyakorolt „üres székek politikájához”. De Gaulle vezetésével franciaország 1965. július elsejétól 1966. január 30-áig nem vett részt az Európai Gazdasági Közösség minisztertanácsainak döntésében, mivel

A reform igen negatívan érintette Franciaországot, amely Európa legfejlettebb és legnagyobb mezőgazdasági termelőjeként a közös európai agrárpolitika legnagyobb nyertese volt akkor is, ahogyan ma is az. A többi tagállam azt szerette volna, hogy a közös agrárpolitikát, amelyet addig GDP-arányos tagállami befizetésekből finanszíroztak (azaz lényegében Franciaországnak fizettek a többiek), a továbbiakban a vámbevételekből fizessék, melyeket az EGK teljesen magához vont volna. Emellett egy nyolcéves átmeneti időszakot követően kivonták volna az agrárpolitikát az EGK egyhangú döntéseket igénylő területei közül, s minősített többséggel alakítható politikává tették volna. Ezzel gyakorlatilag megkerülték volna Franciaországo6et, amely a 17 tagú EGK-tanácsban 4 mandátummal bírt – épp nem eléggel ahhoz, hogy egyedül megakadályozzon egy minősített többséggel meghozandó döntést.

Az üres székek politikájának – melynek idején az EGK Tanácsa gyakorlatilag határozatképtelen volt – az 1966-os luxemburgi kompromisszum vetett véget.

Amennyiben pedig egy tagállam közelebbről nem definiált „nagyon fontos érdekekre” hivatkozva nem kíván elfogadni egy minősített többséggel meghozható döntést, nem lehet egyszerűen csak leszavazni.

A luxemburgi kompromisszum, amit Charles de Gaulle egykor az üres székek politikájával elért, máig velünk él. Ez az a dokumentum, amire hivatkozva Magyarország és Lengyelország törvénytelennek tartotta a migrációs paktumnak idén a belügyminiszteri tanácsban minősített többséggel elfogadott változatát. De Gaulle különutas politikáját – épp úgy, ahogyan most Orbánét – tehát minimálkompromisszum zárta le.