A közelgő kongresszusukon megszavazandó mostani követelés szerint ugyanis mára „legendává” vált, hogy a jólét hajtóereje a munka, mivel valójában ördögi körről van szó: a gazdag családok továbbörökítik a vagyonukat, míg sokan mások „hónapról hónapra élnek, és örülnek, ha egy mosógépjavítás miatt nem kell a rákövetkező hónapban éhezniük” (Németországról beszélünk továbbra is). Ezért olyan örökösödési adót vezetnének be, hogy egymillió eurótól kezdve 10 százalékot kellene adózni, kétmilliótól fölfelé húszat, háromtól harmincat, satöbbi, egészen a kilencmillió eurótól kezdve alkalmazott 90 százalékos adómértékig –
ebből fedeznék az alapörökség évi 45 milliárd eurós költségét (forintban ez nagyjából 17 billió).
Ad némi kontextust a dolognak, hogy egyébként az örökségek átlagos értéke a keleti országrészben 52 ezer euró, nyugaton 92 ezer, és aki 107 ezer eurós nettó vagyonnal rendelkezik Németországban, az már a lakosság tehetősebbik felébe tartozik (akinek a nevén tehát Magyarországon 40 millió forint értékű tehermentes ingatlan és 1000 forint készpénz van, az papíron már minden második németnél gazdagabb).
Innen nézve is érezhetjük, hogy a kiugróan nagy, többmillió eurós örökségek jellemzően nem likvid pénzeszközökben, de még csak nem is jachtflottákban, hanem mindenekelőtt családi vállalkozásokban testesülnek meg.
A mintegy hárommillió ilyen cég az összes német munkavállaló 60 százalékát foglalkoztatja és ezáltal a gazdaság gerincét képezi – egy 80-90 százalékos adó megfizetéséhez azonban a legtöbb örökösnek el kellene adnia az akár évszázados munkával felépített sikeres családi vállalkozást (vevőként nyilván nagyvállalatok, azaz még nagyobb tőkések jönnének szóba),