„A legjobb tanács valaha: növeszd meg a hajad és menj férjhez!” – Mary Harrington reakciós feminista a Mandinernek

Mary Harrington brit újságíró és az UnHerd szerkesztője. Írásai többek között a First Things, az American Affairs, a Wall Street Journal, a New York Post, a Spectator, a New Statesman, a London Times és a Mail on Sunday című lapokban jelentek meg. Feminizmus a haladás ellen című könyve 2023-ban jelent meg a Forum Press kiadásában. Harrington a Danube Institute meghívására érkezett Budapestre.

***

Az izraeli háború kapcsán írt egy cikket az UnHerd oldalán a palesztin-párti aktivisták és a „woke” furcsa politikai házasságáról. Mi köze van ennek a két csoportnak egymáshoz?

Elsőre valóban furcsának tűnhet, de aztán, ha az ember a felszín alá pillant, akkor rájön, hogy van hasonlóság. Bizonyos értelemben mindketten ugyanazt akarják: támadásaik célpontja az „amerikai birodalom”.

és ez nem teljesen alaptalan. Történelmileg a modern Izrael kialakulását nagyon nehéz különválasztani a második világháborút követő amerikai hatalomtól. 

A cikkben nem az izraeli-palesztin konfliktust vizsgáltam, hanem inkább ezt a furcsa koalíciót. Honnan jött elő ez a sok ember? Mintha valaki megfújt volna egy sípot, és hirtelen előugrott ez a rengeteg ember, akik mind ugyanazt mondogatják. Volt valami nagyon nyugtalanító ebben. Az jutott eszembe, hogy hol volt ez a sok ember két héttel korábban, amikor etnikai tisztogatás zajlott az örmények ellen? Azt senki nem vette észre. Londonban úgy hatvan ember tüntetett a miniszterelnök rezidenciája előtt, valószínűleg nagy részük örmény volt. Nem volt sehol a szokásos bérelhető balos csőcselék. Mivel az örmények melletti kiállással nem lehetett beintetni az „amerikai birodalomnak”, ezért senkit nem érdekelt az egész. 

Nekem úgy tűnik, hogy a médiában valójában nem arról szól a konfliktus, hogy mi is történik az izraeliekkel és a palesztinokkal, hanem az amerikai rezsimen belüli belharcról szól minden. 

Egy 20. századi amerikai köztársaság vagy egyfajta NGO-ipari komplexum lesz az, amely ténylegesen eldönti, hogy mihez kezdjen Amerika a hatalmával. 

Térjünk rá a könyvére! A mű elején ír arról, hogy ön valamikor progresszív nézeteket vallott, de aztán ahogy fogalmaz, „elvesztette a hitét”. Elmesélné ez hogyan történt? 

A történetem rövid verziója az, hogy sokkal komolyabban kísérleteztem azzal, mint a legtöbb progresszív, hogy valóban megtegyem azokat a dolgokat, amelyekről azt mondják, hogy elhozzák a mennyet a földre. Sok progresszív csak szlogeneket kántál, de valójában nem hisznek abban, amit hirdetnek. Én azonban stréber voltam, és teljesen komolyan vettem az egészet. 

Megpróbáltam hierarchia nélkül élni, mindent kipróbáltam. Egyfajta krónikus politikai hipszter voltam. Kísérleteztem a non-binaritással, mielőtt még menő lett volna. Mindent kipróbáltam, de ez az élet nem tett boldoggá. Az eredmény nem egy kielégítő élet volt, nem volt semmi, amibe kapaszkodhattam volna, amire számíthattam vagy amire építhettem volna. Mint kiderült, ha az ember mindent lebont, de nem épít semmi, akkor nem lesz mire támaszkodnia. De nekem sok mindenen át kellett mennem, hogy rájöjjek erre.

Azt hiszem ezzel azt akarta mondani: „Mary nem gondoltál még arra, hogy egyszerűen csak normálisnak kellene lenned?” S végül úgy döntöttem, normális leszek. 

Mit gondol mikor ment félre a feminizmus? 

Ha gazdag vagy, akkor semmi nem ment félre a feminizmussal. Ha gazdag nyugati nő vagy, akkor azt gondolod, az egyetlen csapás Donald Trump. 

A könyvben levezetem, hogy 

Ez volt a nők válasza arra, hogy megváltozott a családi élet az ipari forradalom miatt, és a munka eltávolodott az otthontól. A feminizmus különböző pontokon kezdődött a különböző országokban, attól függően, hogy mikor iparosodtak. Addig nem kezdődött el a női mozgalom, amíg a munka el nem távolodott az otthontól. Angliában tehát elég korán kezdődött. 

Mindig volt egy összeütközés azok között, akik a női szerepek (anya, feleség) védelme mellett érveltek és azok között, akik azt állították, hogy mindenkit ugyanúgy kell kezelni. Az egyik oldalon ott vannak azok a nők, akik jobban érdekeltek a női lét biológiai valóságának a védelmében, őket jobban érdekli a család. A másik oldalon ott vannak azok a nők, akik csak azt akarták, hogy minden lehetséges módon úgy bánjanak velük, mint a férfiakkal, ők jobban érdekeltek a munkahelyi egyenlőségben és az egyéni szabadságban. Ez a gondoskodás feminizmusa és a szabadság feminizmusa. Valódi feszültségek vannak e két oldal között. Én például szeretek utazni, de szeretek hazamenni a lányomhoz is. Néha ezek a dolgok egymás ellen hatnak. Ez ellen nem sokat lehet tenni. Csak meg kell próbálni megtalálni az egyensúlyt.

Úgy tűnik, azok a feministák nyertek, akik a szabadságot hirdetik. 

A könyvben azt állítom, hogy a fordulópont, a jelentős politikai esemény, ami a szabadság feminizmusának győzelmét jelentette, az először a fogamzásgátló feltalálása, majd az abortusz legalizálása volt. Mert a születésszabályozás illúziót adott a nőknek. Ez volt a belépési pontunk a transzhumanista korszakba. 

Ekkor magunk mögött hagytuk az ipari érát és beléptünk abba, amit a „kiborg korszaknak” nevezek. A női emancipáció már nem választható el a technológiától. Ha megnézzük, hogyan reagálnak a feministák arra, ha elvesztik a hozzáférésüket a fogamzásgátlókhoz vagy az abortuszhoz, akkor látható, hogy a női létről való felfogásuk nem választható el a technológiától. És az ember, aki így összeolvad a technológiával, az kiborg. 

A fogamzásgátló feltalálása volt tehát a belépő a transzhumanista korszakba, mert az ember már azt állítja, hogy a személyes szabadság nevében joga van továbbfejleszteni a saját testét. Éppen ezért 

Ha a személyes szabadságom nevében használhatok mesterséges hormonokat, hogy megállítsam a saját reproduktív ciklusaimat, akkor a személyes szabadság nevében miért ne szedhetne egy férfi is mesterséges hormonokat, hogy úgy nézzen ki, mint egy nő? A két dolog között csak fokozati különbség van. 

Mi lehet az oka annak, hogy a feministák sokszor gúnyosan beszélnek az anyaságról? Megvetően kijelentik, hogy ők nem lesznek szülőgépek, és így tovább. 

A női emancipáció alapvető paradigmája, hogy a személyes szabadságod mindennél fontosabb, beleértve a meg nem született gyermekedet. Ez az oka, hogy olyan komplikált lett sok nő viszonya az anyasághoz. Bizonyos szempontból ez mindig is egy komplikált kapcsolat volt. Az anyaság kötelezettségekkel jár és megváltoztatja a tested. Ezt a kiborg feministák úgy állítják be, mintha rémálom lenne. 

Vannak abortuszaktivisták, akik olyan táblákat tartanak fel a tüntetéseken, hogy a baba a hasukban csak egy parazita, aminek nincsenek jogai. S úgy tűnik, ezt sok fiatal nő elhiszi. A könyvemben idézem Sophie Lewist, aki könyvet írt „Feminizmus a család ellen” címmel. Lewis horrorisztikusan ábrázolja, min megy át a női test a terhesség alatt. 

Ha ezt elfogadja valaki, sőt, ha már meg is ölt egy-két babát, akkor nehéz onnan visszajönni. 

Mit gondol az anti-feminista trendekről? Most divatossá vált a „trad-wife” az úgynevezett „tradicionális feleség” ideál. De tulajdonképpen az '50-es évek háziasszony ideálja nem igazi tradicionális ideál, klasszikusabb példa lenne a bibliai „derék asszony”.

Pontosan! A „derék asszony” egy olyan feleség, aki egy produktív háztartást vezet, összeszedett és otthon dolgozik. 

Akkor miért nem ez van ideálként kezelve a konzervatívok között? 

Nem véletlen nem nevezem magamat konzervatívnak, hanem inkább reakciósnak. 

Az 1950-es évek volt a modernizmus csúcsa. Ha vissza akarjuk szorítani a progresszíveket, akkor kicsit radikálisabban kell gondolkoznunk, és onnan kell inkább elkezdenünk, ahol éppen vagyunk, és nem arra kell törekednünk, hogy visszahozzunk egy olyan világot, ami már nem létezik. Szerintem a „trad-wife” jelenség csak internetes dicsekvés, nagyon kevés nő van, akit el tud tartani a férje. 

A könyvében kifejti, hogy a nőknek a legideálisabb állapot a házasság. Mi az ön érvrendszere a házasság mellett? 

Túl vagyunk a modernitás csúcspontján. A klímaváltozás valódi probléma, a növekedés nem fog örökké tartani, és az erőforrásaink is elfogynak. 9/11 óta a világ egyre bizonytalanabb, egyre rendezetlenebb. Ha ránézek a hétéves kislányomra, gyakran gondolok arra, vajon fog-e még létezni a jóléti társadalom, mire felnő? Milyen lesz a bolygó állapota, vajon vissza kell-e térnie a földműveléshez? 

Ha megkérdezné, azt tanácsolnám neki: ha szeretne gyereket vállalni, akkor olyan férjet válasszon, aki hűséges lesz hozzá és nem dobja el, amikor már kezd elkopni a fiatalsága. Ma a hűség a legfontosabb. Ma vannak emberek, akik azért lépnek ki házasságból, mert már nem elég érdekes. Ezt a modernitás csúcsán talán még meg lehetett tenni, mert volt elég pénz arra, hogy mindenki azt csináljon, amit akart. De nem hiszem, hogy ilyen jövő előtt állunk. 

Azt tanácsolom a nőknek, hogy ne azt nézzék, mennyire szórakoztató egy férfi, hanem azt, hogy vajon amikor hatvanéves leszel és nincs a környéken már egy orvos sem, vajon ez a férfi elvisz-e majd téged a 100 kilométerre levő kórházba. Vannak, akik erre azt mondják, különösen a katolikus kritikusaim, hogy »oké Mary, de ez vallás nélkül lehetetlen«. Erre azt mondom, rendben, de valahol el kell kezdeni. 

Nyitókép: Screenshot/YouTube (Triggernometry)