Nem hiszem, hogy Prigozsin eredetileg benne lett volna a szórásban, ő önként jelentkezett

„Nem azt kell magyarázni, hogy miért hal(t) meg Prigozsin, ha nem azt kéne (kellett volna), hogy miért hagyták életben. Őszintén nem értem azokat a lábra kapó konteókat, amelyeket a legkülönfélébb világnézetűek terjesztenek, és amelyek szerint Prigozsin nem is zuhant le a repülővel, hanem valójában megrendezték a halálát. Milyen narratívába illeszkedik ez az elmélet? Az eszményi Oroszországban nem fordulhat elő olyasmi, mint Prigozsin pancserpuccsa, és Putyin megrendezett színjátékával hülyíti a világot? Netán éppen ellenkezőleg: Putyin annyira gyenge, hogy egy elszabadult szakács is túljár az eszén? Tényleg nem értem. 

Prigozsin maga írta alá a halálos ítéletét, amikor elindult Rosztov felé. Illetve szerintem már azzal aláírta, hogy nyíltan bírálni kezdte a hadvezetést. Csak önmagában ez még nem elég a példastatuáláshoz, tehát – ha már feltétlenül spekulációkba kell bocsátkozni – én simán el tudom képzelni, hogy kiprovokálták a júniusi kétségbeesett kalandját, ami után aztán jöhet a leszámolás. Prigozsin és a Wagner-vezérkar halálának nem csupán a ténye, de a módja és ideje sem meglepő. 

Amennyiben közvetlenül a Wagner-zendülést követően aprítják miszlikbe a zsoldosvezéreket, az heveskedésnek tűnik, azt mutatja, hogy a Kremlben nem tudnak uralkodni az indulataikon. Így pont az ellenkezője: szenvtelen könyörtelenség, azt üzeni: nincs elfelejtve semmi. Bármi is lesz a hivatalos »vizsgálat« eredménye, Oroszországban mindenki érteni fogja az üzenetet, és egyáltalán nincs ellenére az orosz vezetésnek, ha a közvélemény a repülőszerencsétlenséget annak tartja, ami valójában: kivégzésnek. Aki nem hiszi, az figyelje meg, hogy Putyin a részvétnyilvánításkor is Prigozsin életében elkövetett komoly hibáiról beszélt, és nehéz sorsát, tulajdonképpen esendőségét emelte ki. Bocs, öreg, nagyon sajnálom, én megbocsátok, de nem tehetek mást, bumm. 

Ne felejtsük el, ezeket a KGB képezte ki, tökéletesen tisztában vannak a pszichikai tényezőkkel is. Az »ezeket« itt arra utal, hogy szemben az önjogú önkényurakkal (ide mindenki helyettesítse be kedvenc szereplőjét, O-val kezdődő ne legyen, mert az megint más történet), Putyin egy hálózat része. Miközben a legkülönbözőbb oligarchák és egyéb befolyásos emberek potyognak ki az ablakon, kerülnek kirobbanó formába, vagy hirtelen rádöbbennek, hogy a földi lét egy siralomvölgy, és önként szabadítják ki lelküket a test börtönéből, addig a titkosszolgálati-katonai hátterű szilovikok élnek, és virulnak, és a Putyin-éra kezdete óta folyamatosan a legfelsőbb tisztségeket töltik be (Szergej Sojgu védelmi miniszter még régebb óta). Bármikor is lesz vége Putyin uralmának (ami azért ezzel a háborúval közelebb került, és nem csak azért, mert eltelt másfél év), szilovikok nélkül nem lesz egyhamar Oroszország. Az ő hatalmuk állandósága és Prigozsin sorsa fölvillant valamit a rendszer működéséből, és rávilágít a háború egyik lehetséges okára is. 
Összeszámolni sem lehet, hogy a »rendkívüli katonai művelet« megindítása pillanatától hány gyanús baleset, öngyilkosság, terrorcselekmény történt, amelynek gazdag, hatalommal bíró figura volt az áldozata. 

A politikai kapitalizmus lényegéhez tartozik, hogy óriási mértékű tőkét vagy meghatározó feladatot szerveznek ki látszólagos magánszereplőknek. (Ez, gondolom, ismerős). Ám valójában a pénz, befolyás, hírnév nemhogy az államnak köszönhető, de bármilyen címke van rajta, az valójában változatlanul az államé, illetve az állam irányítóié. Ezt a csekistáknak nem kell elmagyarázni, másoknak azonban elképzelhető, hogy igen, vagy csupán a Kreml föltételezi, hogy demonstrálni kell ennyi idő elteltével, hogy az oligarchák, hadurak, főideológusok igazából csak vagyonkezelők vagy állami funkcionáriusok. Ha otthon rendet akarsz csinálni, át akarod rendezni a hatalmi viszonyokat, legegyszerűbb háborút indítani. Egyes források szerint már Szólon is ezt tette, amikor bevezette a reformjait, s nyomában uralkodók és választott vezetők hosszú sora. 

Nem hiszem, hogy Prigozsin eredetileg benne lett volna a szórásban, ő önként jelentkezett, de az ő példáján látható talán legjobban, hogy miként működik ez. Valaki elhiszi, hogy a rábízott dolog az övé, eddigi eredményei a saját képességeinek tudhatók be, és amikor nem tetszik neki az események alakulása, hepciáskodni kezd, majd szembe is fordul a gazdákkal. A vége, hogy először megmutatják, hogy hol a helye, majd kicsavarják a kezéből, amit sajátjának hitt, az utolsó epizódban pedig életétől is elköszönhet, már amennyiben a robbanás/zuhanás előtt még van ideje erre. Ráadásul Prigozsin nem az az ember, akinek a sorsa tragikusra fordulásakor az együttérzés mély sóhajai törnek föl milliók kebléből. Ideális lázadó volt Putyinék számára. 
Persze elképzelhető, hogy mindez csak képzelődés, és a Wagner-csoport valójában júniusban megdöntötte Putyint, és helyén csak egy kitömött bábu van, aki amúgy is rákos, leesett a lépcsőn, elszegényedett, és egy aluljáróban kéreget, ha lenne kitől, mivel Oroszország már összeomlott gazdaságilag, az ellentámadás viszont már Szevasztopolnál tart. Bizonyára így van, nem vagyok én szakértő, csak reszelgetem a körmöm, és hangosan beszélek magamban.”

Nyitókép: Anadolu Agency via AFP