„A kínai univerzalizmus alapján Kínának globális küldetése van, mégpedig az, hogy harmóniát hozzon a különböző civilizációk között” – mondja Eric Hendriks, a Danube Institute vendégkutatója. A holland Kína-szakértőt a Corvinákban írt cikke alapján kérdeztük a kelet-ázsiai térségről.
Kell-e tartania a felemelkedő Kínától a Nyugatnak, Európának?
A nyugatiaknak és az európaiaknak talán igen, a magyaroknak nem. Magyarország egy kis ország, nem játszik a nagy geopolitikai színtereken. Orbán Viktor tusványosi beszédében elmondta: két Nap van az égen, utalva ezzel az Egyesült Államokra és Kínára – a nagyfiúk tehát játsszák a geopolitikai játszmáikat, a kisebbek, mint Magyarország vagy az én hazám, Hollandia pedig megpróbálnak mindkét naggyal jó viszonyt kialakítani. És persze
reménykednek, hogy a két nagy konfliktusa nem torkollik háborúba, vagy egy új hidegháborús viszálykodásba.
A realista elemzők egy dologban ma már egyetértenek: Kína a csendes-óceáni status quo megváltoztatására készül. Ön is ezt látja történni?
Kína egy megkerülhetetlen gazdasági szereplő, a legnagyobb iparcikk-előállító és -exportáló állam, a csendes-óceáni, a távol-keleti és a délkelet-ázsiai régió domináns kereskedő országa, de ez nem jelenti azt, hogy politikailag is domináns lenne. Dél-Korea gazdasága például szintén nagyon erős, és az amerikai befolyás miatt politikai súlya is jelentős, így Kínának vannak kihívói.
A gazdasági befolyás nem feltétlenül jelent politikai befolyást.
Hajlamosak vagyunk marxista módon megközelíteni ezt a kérdést, vagyis eleve azt feltételezni, hogy az anyagi, gazdasági súly automatikusan egy kulturális, politikai súlyt is kölcsönöz egy állam számára, de a valóságban ez nem mindig van így. Kína politikai és kulturális-intellektuális befolyása a nemzetközi színtéren relatíve kicsi a gazdasági befolyásához képest.
Gazdaságilag megállíthatatlan? Az amerikai kereskedelmi háború és egyéb ellenhatások ellenére is a kínai gazdaság dominálni akarja a világgazdaságot?
Abban az értelemben megállíthatatlan, hogy külső szereplők nem tudják megfékezni. Nem hiszem, hogy az amerikai kereskedelmi intézkedések vagy bármilyen külső szereplő stratégiai döntései meg tudnák akasztani Kína gazdasági felemelkedését. De nem szabad elfelejteni, hogy
Kínának is megvannak a saját korlátai.
A közbeszédben két végletes megközelítés dívik: Kína rövidesen össze fog omlani, vagy Kína át fogja venni a világ irányítását – mindkettő értelmezéstől távol tartanám magam, egyik sem fog bekövetkezni. Szerintem Kína nem lesz a világ domináns vezető hatalma, de soha nem fog eltűnni a térképről; ez egy erős hatalom, és még ha stagnálna is a növekedése, nagyon erős gazdaság.
Az Egyesült Államok hatékonyan próbálta útját állni Kína felemelkedésének az elmúlt évtizedben?
Az a benyomásom, hogy az amerikai kereskedelmi háború teljesen csődöt mondott. A fő célkitűzése az volt, hogy a két ország közötti kereskedelmi mérleget kiegyensúlyozza, hiszen a kínai export jóval felülhaladta azt az értéket, amelyet az amerikai termékek kínai piacokon való megjelenése eredményezett. Donald Trump ennek korrigálására indította meg ezt az intézkedéssorozatot, de a jelenlegi mérleg minden lépés ellenére még rosszabb, mint egykor volt. A kínai export a globális Dél irányába is jelentősen növekedett, emiatt
úgy vélem, hogy a kereskedelmi háború egyszerűen nem működött.
Ha a katonai területet nézzük, Amerika a regionális szövetségeseivel együtt ma még erősebb, mint a kínai haderő. Ugyanakkor Kína erőteljesen fejleszti katonai képességeit. Mikor fordulhat meg a haderő-mérleg?
Ennek nem vagyok a szakértője, de úgy vélem, hogy egy hadsereg valós képességeit csak egy valós művelet során ismerhetjük meg. Az ukrajnai háborúban most látjuk, mennyire erős az orosz hadsereg. A kínai fegyverek jelentős részét élesben, valós háborús konfliktusban még nem tesztelték le, így nem tudhatjuk pontosan, mennyire erős ez a hadsereg a valóságban.
A katonai arányokat azonban nagyjából látjuk. A csendes-óceáni térségben vannak formálódó védelmi szövetségi kezdeményezések (FOIP, Quad), Japán, Dél-Korea, a Fülöp-szigetek haderő-reformba kezdtek, erősítik együttműködésüket az amerikai hadsereggel. Elegendő elrettentő erővel rendelkeznek Kína ellenében?
Nagyon remélem, hogy Kína nem fogja megtámadni, nem fogja körbekeríteni és elszigetelni Tajvant. Ez ugyanis katasztrofális következményekkel járna a világgazdaságra nézve: a Nyugat gazdasági szankciókkal reagálna, ez pedig kettészelné a világgazdaságot. Ennek negatív hatásait még az olyan kis országok, mint amelyen Magyarország, is megéreznék, épp ahogy az ukrajnai háború gazdasági hatásait.
A kínai gazdaság hússzor nagyobb, mint az orosz, így könnyen elképzelhető, milyen katasztrofális következményei lennének
az egész világra nézve, ha egy gazdasági hidegháborús helyzet állna elő, nem beszélve egy forró, valódi háborús helyzetről. A tajvani kérdéssel kapcsolatban komoly aggodalmaim vannak tehát.
Ön írt egy elemzést a Corvinák honlapon, amelyben a kínai univerzalista gondolkodásmód továbbélését taglalja. A császárkori gondolkodásmód ma egy modern kozmopolitizmusban él tovább. Mi jellemzi ezt?
Az elmúlt években a kínai politikai és politikai filozófiai gondolkodásban egy érdekes fejlemény figyelhető meg: tavaly Hszi Csin-ping meghirdette a globális civilizációs kezdeményezést, amely egy vízió arról, miként élhetnének harmóniában egymással a nagy civilizációk. A kínaiak ősrégi látása az, hogy a kínai kultúra a globális civilizáció fenntartója. Évezredekig a császárhoz való kapcsolat jelentette számukra a civilizált világhoz való tartozás jelét: aki nem volt vele kapcsolatban, az barbárnak, a civilizáción kívülinek számított.
Az utóbbi évszázad tapasztalata pedig az, hogy magukat egy államnak is látják, ráadásul a nemzetközi rendben Kína olyan állam lett, amelynél vannak erősebbek is. Ez a korábbitól nagyban különböző tapasztalat, de a régi gondolkodásmód elemei ennek ellenére továbbéltek: lehet, hogy Kína egy állam, de azért nem csak egy állam.
A kínai univerzalizmus alapján Kínának globális történelmi küldetése van,
mégpedig az, hogy harmóniát hozzon a különböző civilizációk között, így a különböző kultúrák, rendszerek egymással békében tudnak élni a földön.
Kétezer évig a kínai császárság volt a civilizáció központja, sőt, a császár volt az „ég fia”, aki összekötötte az égi és a földi világot, így az univerzális harmónia garantálója is volt. A jelenlegi kínai párt- és állami vezető magának vindikálhatja ezt az ősi szerepet?
Igen, de ez már meg is történt. Kína kommunista hagyományai és a civilizációs harmóniáról szőtt ősi képzetek már szimbiózisba kerültek, és nemcsak az akadémiai világban, de a politikában is. Hszi Csin-ping előbb említett kezdeményezése éppen ilyen indítékból született meg – ez már nem egy tiszta marxista-leninista gondolat, hanem egy univerzalista szemlélet. Az eredeti, ősi gondolat persze az volt, hogy nincsenek államok, nincsenek különböző civilizációk, hanem csak egy, a kínai, a császárközpontú világ, amelyben a kozmikus rend megvalósul.
A jelenlegi eszme szerint viszont több civilizáció létezik, és a lényeg, hogy ezek békésen, harmonikusan képesek együtt élni, nem avatkoznak bele egymás ügyeibe.
Ez magába foglalja az elvárást, miszerint a Nyugat nem erőlteti rá a Keletre a saját értékvilágát,
a liberális emberi jogi megközelítést, a liberális demokrácia koncepcióját, illetve elfogadja, hogy a Nyugat csupán egy a földön létező civilizációk közül, ezért nem léphet fel univerzális igényekkel.
Hipotetikusan kérdezem: abban az esetben, ha a Nyugat valóban hanyatlana, Kína pedig a vártnál is erősebben emelkedne fel, így az erőegyensúly a vártnál jobban megdőlne, Kína akkor is ezt az egymás elfogadására épülő világképét képviselné, vagy ebben az esetben már a korábbi amerikaihoz hasonló dominanciaigénnyel lépne fel?
Hát, ez a nagy kérdés. A kínai politikai teoretikusok szerint, a hivatalos kínai álláspont szerint Kína egy dominanciára nem törő erő, a kínai kultúra lényegi eleme a dominanciára való törekvés elvetése.
Kína éppen ezzel vádolja a Nyugatot; azt állítja, hogy a Nyugatot hibásan a „dominancia szelleme” vezérli.
A modern kori kínai politikai ideológia szerint a kínai befolyás növekedése a nemzetközi színtéren egy harmonikusabb világot teremtene, míg a nyugati befolyás jelenléte azt eredményezi, hogy az erős hatalmak próbálnak dominálni. A nagy kérdés az, hogy ezt elhisszük-e a kínaiaknak? Kína még soha nem rendelkezett olyan nemzetközi befolyással, hatalommal a nemzetközi közösségben, mint amilyennel Amerika bírt, illetve még bír. Szóval, Kína valós szándékait még nem tesztelték le.
Ön tehát hisz a kínaiaknak?
Azt gondolom, hogy a kínaiak valóban nem szándékozzák a politikai modelljüket úgy exportálni, ahogy a Nyugat teszi.
Egy kínai típusú szocializmusban élnek, de nem gondolják úgy, hogy Magyarország berendezkedésének is ilyennek kellene lennie.
A Nyugatnak pedig valóban van egy ilyen jellegű küldetéstudata. A nyugati államok azt mondják a más berendezkedésű államoknak, hogy nekik is nyugati típusú államra van szükségük, a nyugati definíciók szerint kellene értelmezniük az emberi jogokat, a jogállamiságot, és ha új trendek jelennek meg például az LMBTQ-jogok terén, akkor azt is át kellene venniük. Egy szóval: Kína nem bír ezzel a küldetéstudattal, ugyanakkor ez nem jelenti azt, hogy más téren nem akar befolyást kiépíteni más államok fölött. A gazdaság területén például.
Kína egy évszázadon keresztül megtapasztalta a nyugati befolyás erőszakos megjelenését, majd a japán imperializmus eszközeit: területeket, befolyást vesztett. Most pedig évtizedek óta emelkedik, nagyhatalommá válik. A bosszúvágy is benne van a kínai ambíciókban?
Nagyon remélem, hogy nem.
A bosszúvágy szelleme ugyanakkor ott van a kínai politikai életben, és ez egy nagyon veszélyes szellem.
Nagyon remélem, hogy a bölcsesség uralkodni tud majd a bosszúvágyon.
A Corvinák a Mathias Corvinus Collegium online tudományos ismeretterjesztő folyóirata. A folyóirat itt olvasható.
Ezt is ajánljuk a témában
Kína növekvő szuperhatalmi ambíciói miatt a csendes-óceáni térség több állama közvetlen fenyegetésben érzi magát: tudják, ha a kínaiak megtámadnák Tajvant, az egy regionális háborút robbantana be. Japán újraszervezné regionális szövetségi rendszerét Kína ellenében, és főként India súlyára számít.
--
Fotó: Földházi Árpád
A politikus szerint az EU és Magyarország érdekeivel is ellentétes lenne egy gazdasági hidegháború.
A Joe Biden vezette amerikai kormányzat Volodimir Zelenszkij ukrán elnök háborújának nagy finanszírozója volt, de nem tett mellé exitstratégiát. Vajon Donald Trump képes lesz-e kompromisszumos alkura rávenni Moszkvát és Kijevet? Megoszlanak az elemzői vélemények.
A CNN összeállítása megmutatja, a kínaiak már az amerikaiak nyakában lihegnek, ami a legfontosabb fegyvernemet illeti.
A leendő elnök által belengetett extravámok sokak szerint olyan kereskedelmi háborúhoz fognak vezetni, amely meg is öli a globalizációt. Vannak azonban olyan modellek, amelyek nem ennyire pesszimisták: ezek szerint attól, hogy az USA kiszáll egy játékból, az még folyik tovább – csupán a szabályok változnak meg.
Az elmúlt 20 évben két olyan kormány volt, amelyik alatt drámai módon romlott a magyarok vagyoni helyzete.
Senki nem akar árháborúsdit játszani Donald Trumppal, de ha sor kerül rá, ki lehet belőle hozni a lehető legjobbat.
Ha vasárnap győz a Pool a sereghajtó Southampton otthonában, 12 forduló után nyolcpontos előnyre tesz szert; innen már csak a Liverpool bukhatja el az elsőséget!
A magát Oroszország-szakértőnek is tartó Rácz egyszer az ukrajnai háborút elemezve számítógépes játékról hitte azt, hogy valódi videófelvételek egy dróntámadásról.
