Nem ússzuk meg a genderharcot

„Ez csak a kormány által felnagyított kérdés, én nem szeretnék foglalkozni vele, úgysem jönne fel, ha maga a kormány nem hozta volna ide a hatalom megtartásáért” – így érvel cserkészvezető ismerősöm, akit nehéz volna baloldalisággal vádolnom. Nem ő az egyetlen, aki így gondolkodik, és egyszerűen nem akar foglalkozni a genderkérdéssel. Nem érdekli, kényelmetlen a számára, hagyják békén, ő csak a közösségei ügyeivel szeretne foglalkozni. Megértem. Bárcsak igaza lenne! De nincs.

Tavasszal interjút készítettünk Rod Dreher amerikai íróval, aki nemrég Budapestre költözött. A beszélgetés során rákérdeztünk: az, hogy a szülők elől eltitkolják a gyermek iskolai nemváltását, csupán ritka esetben fordult elő, vagy tömegesen? Rod Dreher válasza szerint utóbbiról van szó. S valóban, a Parents Defending Education nem teljes körű felmérése szerint az Egyesült Államokban 17 ezer olyan iskola van, amely nem hajlandó információt kiadni a szülőknek gyermekük nemi identitásáról és nemi irányultságáról – ez több mint tízmillió gyermeket és szüleiket érinti.

Nem elszigetelt esetekről van tehát szó, ahogy sokan hinni akarják, ahogy az sem elszigetelt jelenség, hanem definíciójából fakadóan rendszerszintű, hogy Joe Biden amerikai elnök rendeletének következtében nem kap szövetségi pénzt olyan sportesemény, ahol nem engedélyezik magukat nőnek képzelő férfiak elindulását női sportágakban. A republikánus vezetésű tagállamok ellenállnak, ezzel ellenkező értelmű helyi törvényeket hoznak, beállt tehát a kultúrharc. Jelzem: az amerikai nagykövetség az lmbtq-mozgalom szélsőséges követeléseinek is a nagykövete Budapesten.

Hozzánk közelebb, Hollandiában épp egy férfi nyerte meg a női szépségversenyt, csak mert nőnek érzi magát. Eközben itthon minden nyugati hülyeség hazai nagyasszonya, Baranyi Krisztina tematizálta a köz­beszédet az lmbtq-paddal, majd Ungár Péter LMP-s politikus megjegyzésén, miszerint nembináris emberek nem léteznek, kiakadtak a momentumosok és a szélsőséges feministák. Gyakorlati illusztrációként pedig ott volt „Elvira”, aki úgy kapta meg a nőknek negyven­évnyi munkaviszony után járó nyugdíjkedvezményt, hogy valójában férfi, és bevallotta, tetszik neki, hogy így kevesebbet kell dolgoznia. Ha kétségeink lennének: „Elvira” mögött ott áll a Háttér Társaság, amely honlapján nem először toboroz stratégiai pereskedéshez ügyfeleket, többek 
közt örökbefogadási ügyhöz is. A mozgalom más szervezetei a transzneműek vécéhasználatáért küzdenek hasonlóképp. És persze ott vannak az lmbtq­mesekönyvek és a körülöttük zajló fóliázási balhé. Eközben az EU meg akar minket büntetni a gyermekvédelmi törvényért, és a legszélsőségesebb lmbtq-ötleteket akarja ránk kényszeríteni, mondván, azok alapvető emberi jogok.

Rod Dreher azt mondja: az amerikai iskolákban a transzneműség az új divat, a szkeptikus szülőket pedig megfélemlítik azok a szülők, akik támogatólag állnak a transzneműséghez, és minden vitának véget akarnak vetni. A harc nemcsak a média és a politika, hanem a közösségek szintjén is zajlik. „És nem menekülhetsz a harc elől. Sok középosztálybeli konzervatív azért adja meg magát, mert egyszerűen nem akar harcolni.”

Nem, a genderáradat nem áll meg a határon, és arról, hogy a hullámai átcsapjanak, leginkább a hazai lmbtq-szervezetek gondoskodnak. És nem, a genderkérdést nem a kormány hozta be, a kormány reagál és megelőz. De aki nem akar harcolni, és homokba dugja a fejét, az feladta a harcot. A harc pedig sajnos nem a mi választásunk. Aki nem harcol, az veszít.

A szerző a Mandiner főmunkatársa.