Így önök is látják, hova vezet a korlátlan bevándorlás – francia történész a Mandinernek a zavargásokról

Emlékezetes, múlt héten, de még ezen a héten is lángokban állt Franciaország, miután egy 17 éves fiatal kettős (francia-algériai) állampolgárt, aki minden jel szerint drogkereskedésből szedte meg magát, lelőttek a rendőrök, miután menekülőre fogta előlük.

A zavargásoknak már halálos áldozata is van, és megindultak a szokásos találgatások a szegény fiatalok, a gettósodott bevándorlóközösségek, a sokadgenerációs csalódott migránsleszármazottak és a rasszizmus által behatárolt sokszögben.

Most ennek kapcsán kerestük meg Hélène de Lauzun történészt, írót, a The European Conservative munkatársát, aki lapunknak korábban is érdekes nézőpontot villantott fel arról, mennyire más az átlagfrancia nézőpontja akár a migrációról, akár hazánkról, mint azt a politikum igyekszik elhitetni.

Ami a zavargókat illeti, sok meglepetéssel nem tud szolgálni. Zömük, mint mondja, fiatal, jelentős részük 14 és 18 év közötti, általában egyszülős családból származnak, ahonnan főként az apafigura hiányzik – ennek tipikus példája akár maga Merzouk, aki egyébként fiatal kora ellenére már 15 alkalommal került összetűzésbe a törvénnyel – mégis, a többségnek, akik most az utcán vannak, nincs priusza. Nehéz ugyanakkor az etnikai hátterükre következtetni statisztikai alapokon, hiszen franciaországban ilyesfajta felmérést tilos készíteni, ugyanakkor „a kamerák felvételei mutatják a helyzetet. Az agglomerációnak számító L’Haÿ-les-Roses-ben még egy autót is nekivezettek a polgármester házának, a felesége és a gyermekei is megsérültek, és

Az viszont igaz, hogy érzékelhető egy erős különbség a migránsok generációi között is. Noha közvélekedés, hogy a korábban érkezett, első generációs migránsok még hálásak Franciaországnak a befogadásért, utódaik viszont elégedetlenek az életkörülményeik miatt, a történésznő szerint az oktatás, pontosabban

„A 19. század végén, illetve a két világháború után is özönlöttek a bevándorlók, de ők főleg lengyelek és olaszok voltak, vagyis keresztény országokból valók, és nem volt velük gond. Saint-Étienne-ben közöttük nőttem fel, mindenfajta probléma nélkül. Aztán jöttek a maghrebiek” – vagyis a fent említett afrikai arab országok lakói, főként a frissen függetlenedett egykori francia gyarmatokról az ‘50-es évektől kezdve. „A nagy baj a harmadik-negyedik generációjukkal van, mert a francia oktatási rendszer már nem tartja feladatának, hogy integrálja őket, vagy hogy megtanuljanak egyáltalán franciául”. Az oktatási minisztérium jelszava: „joguk van másmilyennek lenni”, „tiszteletben kell tartani az érkezők kultúráját”, sőt: „joguk van a gyarmatosítás áldozataiként tekinteniük magukra” – sorolja. Vagyis: 

Lauzune idéz egy felmérést, miszerint a fiatal tanárok több mint fele szerint rendben van, ha muszlim fejkendőt és ruhákat hordanak a gyerekek az elvileg szigorúan vallástalan állami iskolákban. Akik nem mellesleg „egész nap azt hallják az intézményekben, hogy nincs kötelességük Franciaországgal szemben, sőt, Franciaország a hibás, ha nincs pénzük, vagy nem találnak munkát”.

A fejkendő oké, a kereszt nem

S ez köszön vissza a zavargók szövegeiben is. „Minden tekintély ellen lázadnak, ezt mutatják a megtámadott iskolák, könyvtárak, városházák”. S persze könnyű lenne párhuzamokat keresni a francia történelemben, de ezeknek a zavargóknak semmilyen politikai céljuk nincs, „azt sem tudják, miért harcolnak, még ha a politikai baloldal egyes pártjai szívesen kereteznék a követeléseiket”,

A történésznőt egyébként személyesen nem érték támadások migránsok részéről – Párizs decens, 15. kerületében tíz éve, és ettől függetlenül tanúja volt a népesség radikális megváltozásának: „egyre több és több nő hord fejkendőt, ami öt éve még nem volt jellemző” – mutat rá. Szülei azonban még szülővárosában, a déli Saint-Étienne-ben élnek, amely egyike azoknak a városoknak, amelyet feldúltak a főként migráns hátterű, rendkívül erőszakossá vált zavargók.

Ami számára tapasztalat volt, hogy 2014-15-ben, amikor a legidősebb lánya iskoláskorú lett, és beíratták a közeli állami iskolába, nem csak az tűnt fel neki, hogy az osztálytársak fele afrikai arab származású – algériai, marokkói, tunéziai –, hanem az is, hogy ramadán idején az egyik segédtanár körbekérdezte a kicsi gyerekeket, hogy ki tartja tiszteletben a ramadánt és ki nem. “Ez durván sokkolt, hiszen elvileg az állami iskolának szigorúan szekulárisnak, semlegesnek kellene lennie” – bár Lauzun nem teszi hozzá,

Ő nem várt sokat, a következő évben át is íratta a kislányát egy katolikus magániskolába.

Ami a jövőt illeti, a történész meglehetősen pesszimista, mert „a francia kormány csupán annyit reagált, hogy »oké, akkor több pénzt kell adni ezeknek a városnegyedeknek«, ahol a migránsok laknak; holott már eleve ide áramlik a legtöbb közpénz, eurómilliárdok” – mutat rá; arról nem beszélve, milyen üzenet az, ha erőszakos vagyok, akkor több pénzt fogok kapni az államtól? Másrészt, példálózik, az igazán szegény területek, amelyek sokkal deprimáltabbak a városi gettóknál, vagyis a vidéki Franciaország, eltekintve a sárgamellényes mozgalomtól, csendes és nyugodt, nem áll neki tombolni és pusztítani, legalábbis nem ez a fő célja.

Az sem igaz, hogy csak a nagyvárosok lennének érintettek, Montargis nyugodt kisvárosát – szép folyópart, kastély, miegymás – ugyancsak végigdúlták ezek a tüntetések, a környékből a városközpontokba beözönlő fiatalok, akikkel szemben tizedannyi rendőr sorakozott fel; arról az ellentmondásról nem beszélve, hogy ha a fiatalember, akinek a lelövésével indult ez az egész zavargássorozat, egy 50 ezer eurós (kb. 19 millió forintos) Mercedest vezetett az incidens idején, akkor ki is a szegény? – veti fel a kérdést Lauzune. Hozzáfűzi: persze, a szegénység létezik, ugyanakkor a fő hangadók egy olyan párhuzamos társadalomból jönnek, akik rengeteg pénzre tesznek szert, elsősorban drogügyletekből. 

„Úgy vélem, a túlnyomó többség a rendőrök oldalán áll, még pénzt is gyűjtöttek a Nahel Merzouk megölése miatt eljárás alá vont rendőr családjának, bőven egymillió eurónál többet, és több ezer ember adta össze a pénzt, ami szintén fontos jelzés lehet az államnak arra vonatkozólag, mit gondol az átlagfrancia az egészről: hatékony rendőrséget és rendet akarnak” – mondja. Ugyanakkor szerinte az elégedetlenség még nem válik cselekvéssé, „ha Macron azt mondja, oké, mostantól jobban csináljuk, és visszaállítjuk a rendet, az emberek ugyan egyre kevésbé hisznek neki, de legalábbis nem mozdulnak”. Mindazonáltal egy legutóbbi felmérés szerint a társadalom 70 százaléka (!) simán bevetné a katonaságot a tüntetések megfékezésére, még ha ezt semelyik politikai erő sem merné zászlajára tűzni, tartva a fasizmus vádjától.

Fiatalság, bolondság

Politikailag leginkább csak a Nemzeti Tömörülés lehet képes a helyzetből tőkét kovácsolni, hiszen csak ők tettek le az asztalra a mainstreamtől eltérő javaslatokat; a balosok, a kommunisták és a szocialisták, sorolja Lauzune, és Jean-Luc Mélenchon pártja „nagyon veszélyes játékot játszottak, mert egy bizonyos pontig legitimálni akarták az erőszakot, amíg a helyzet rá nem döbbentette őket, hogy túl messzire mentek”. Kérdésünkre a politológus hozzáteszi: bár például a német Die Linke szélsőbalosai még egy darabig példaként tekintettek a franciaországi történésekre, most már legszélsőségesebb francia elvtársaik is szembesültek az uszítás következményeivel.

Macron az események kezdetén nem igazán vonódott be, Elton John-koncertre ment a zavargások második éjjelén, de utóbb úgy tűnik, foglalkozni kellett neki a helyzettel, nemrég fogadta például azt a 200 polgármestert, akik az érintett városokat vezetik. Érdemi üzenetet az első felében csak Élisabeth Borne
 miniszterelnök küldött, aki a szülőket hibáztatta elszabadult gyermekeik viselkedéséért, de Macronnál is visszaköszönnek a klasszikus fiatalozó szlogenek. „Milyen ironikus: hiszen melyik rendszer is kezdte lebontani a hagyományos, értéktelennek mondott család intézményét?”.

Lauzune változást nem vár; mindenesetre azt hozzáteszi:

***